„Megrémisztették ezek a kísérteties harangok, de még inkább ez a hirtelen csönd, ez a fenyegető némaság, mert úgy érezte, most aztán minden megtörténhet.” (Krasznahorkai László: Sátántangó)
A déli harangszón kívül némák voltak a falvak, amikor a Zselicben jártunk húsvétvasárnap. Ahogy az évek során egyre eldugottabb tájait járjuk az országnak, egyre inkább összeáll a kép a nagy magyar csendről, ami ott ül az elöregedő, elhagyott, pusztuló falvak fölött. A csend csak ideig-óráig jelenti a megváltó nyugalmat a zajos nagyvárosból érkezőknek, de valójában nem hagy békében a gondolat: hanyatlik a vidék, és nem látszik a megoldás.
Zselic gyönyörű, mint számos magyar mikrotáj, de nincs jövőképe. Talán nincs miből kitalálni. Talán nincs, aki kitalálja. Talán nincs, aki miatt érdemes lenne gondolkodni rajta. Pedig a Kaposvártól a Mecsekig magasodó dombok között idilli fekvésű települések sorakoznak. A megyeszékhely melletti Szenna a kis skanzenjével és 18. századi református templomával még rendben tartja magát, de a környező völgyek erdőkkel övezett zsáktelepüléseiben minden második ház üresen omladozik, és egy lelket se látni az utcákon. Szilvásszentmárton határában találkozunk egy őstermelő házaspárral, akik nagyvárosból költöztek a faluvégre, hogy önfenntartó életet folytassanak. Küzdelmes úton jár a fáradozó pár, de hiába drukkolunk, egy fecske meg a nyár jut az eszembe róluk.
„Bízzál, s virágzóbb századokat remélj!” – írta Berzsenyi a tizennyolcadik században, és mi mást is tehetnénk jó kétszáz évvel később, ugyanezen a vidéken? A vers azonban csak a távol lakó jóakarónak lehet (szellemi) táplálék, az ide születő emberek viszont eltünedeznek innen. Marad a pannon táj: ott hullámzik majd a Balatontól délre, akár lesznek lakói a távoli jövőben, akár nem. Én mindenesetre lementettem az emlékeimet.
Az utolsó 100 komment: