„Nem is utolsó nép ez az én cigányom:
Tűz van bennök, uram, hogy szinte süt, ragyog...”
(Arany János: A nagyidai cigányok)

  Most, hogy megismerkedtünk a rasszista vizelés tényállásával – sajátos magyar ízt adva ezzel az etnikai konfliktusok évezredes történetének –, ideje hogy egy pillantást vessünk a nemzetiségi ellentétek sajátosan magyar világára. Ismerjük be: jogállami keretek között tökéletesen tanácstalanok vagyunk. Évtizedek óta folyik a vita a cigánykérdésről a legkülönbözőbb fórumokon, a legkülönbözőbb aspektusokkal és a legkülönbözőbb szereplőkkel, tökéletesen eredménytelenül. Valamikor a 90-es években vita folyt az ÉS hasábjain a cigányokkal kapcsolatos problémákról. Megszólalt minden mértékadó értelmiségi, hosszú hónapokon át, két teljes újságoldalon – lehangolóbbat még nem olvastam. Volt ott minden: rasszistázás, fasisztázás, empátia és megértés – de hogy mit kéne tenni: arról semmi. Akkor sem és azóta sem.

  Ha baj van, két kérdés szokott felmerülni. Az első, hogy ki a felelős?

  Erre röviden annyit lehetne válaszolni: a kor, korunk, tehát mindenki. A közösségek szétzilálódása ugyanis kortünet. Nem csak a falvak magyar közösségei öregednek el és hullanak szét, hanem a cigány közösségek is. A személyes tekintélyre épülő, hagyományos cigány közösségek felbomlása a modernitás viszonyai között szükségszerűen következett be és talán még pusztítóbb következményekkel, mint a többségi társadalom esetében.

  Megbomlott, elenyészett a nemzetségek, nagycsaládok hagyományos vezetőinek tekintélye és ezzel elúszott a renitensek féken tartásának esélye is. A cigányok mindig is csak külső erőszak – olykor eléggé szélsőséges erőszak – hatására voltak hajlandóak elfogadni a gádzsók törvényeit és szabályait. Saját, belső szabályaikat azonban rigorózusan betartották, és ez tette lehetővé az együttélést. Együttélés csak akkor lehetséges, ha világosak a szabályok és kompromisszum is csak akkor lehetséges, ha ismertek az álláspontok. Ez még az agyalágyult szerződés-elméleteknek is az alapja. Képtelenség bármiféle viszonyt kialakítani, ha nem tudom, hogy adott esetben mit várhatok a másiktól.

*

  Az emberi jogok védőinek több típusát ismerjük. Az első a szociológus. Ez az az ember, aki kérdőíveket nyújt át a cigányoknak és nem cigányoknak, majd a kérdőívek kiértékelésével megállapítja, hogy a magyarok nem szeretik a cigányokat. További kérdőívek segítségével feltárja, hogy a cigányok szegények és rossz körülmények között élnek. Mindezen meglepő felismerések birtokában cikket, tanulmányt ír az eredményekről, fellép a médiában és egyetemi karriert fut be. A második a roma vezető. A kiképzés után úgy vélik, birtokában vannak a cigányok emancipálásához szükséges készségeknek. Két csoportjuk különböztethető meg, a nagyvilági és a parlagi roma vezető. Előbbiek az elnyert ösztöndíjak után képezték ki a parlagiakat. Az utóbbiak élnek a célcsoport körében, de többükről a bírósági hírekben olvasunk leginkább. A harmadik a független értelmiségi, az újságírótól az akadémikuson át a zongoristáig.

  Ők képviselik tehát a cigányokat, de hogy erre mikor és ki hatalmazta fel őket, az ködbe vész – talán maga Rousseau, vagy Robespierre, esetleg Rawls.

*

  Pedig ahhoz, hogy eltérő szokásokat követő közösségek egyáltalán együtt tudjanak élni, hiteles közvetítőkre van szükség, olyanokra, akik a saját közösségükben tekintéllyel rendelkeznek. Mi – európaiak – hosszú ideje fétisként tiszteljük a jogot, és hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy a szilárdan lefektetett jogrend elégséges alapja az együttélésnek. A romákkal kapcsolatban különösen élesen látszik az, hogy mennyire nem igaz ez. A személytelen jogba vetett hit és bizalom kizárja vagy feleslegessé teszi a tekintélyt, a tekintély ugyanis nem foglalható paragrafusokba és tulajdonképpen ellent is mond az egyenlőség elvének.

  A hagyományos közösségek felbomlása révén keletkezett űrt egyes népeknél képes többé-kevésbé betölteni a jog; de azoknál a közösségeknél, ahol nincsenek jogi, sőt írott tradíciók, ez nem működik. Egyszerre kellene szembe nézniük a hagyományos rend felbomlásával és az ebből fakadó asszimilációs kényszerrel. A közösségen kívül tulajdonképpen nem is lehetnek cigányok, legfeljebb népművészeti különlegességként. Egy közösség nevében akkor vagyunk jogosultak eljárni, ha képesek vagyunk az elfogadott megegyezéseket a magunk részéről betartatni, ellenkező esetben teljesen felesleges velünk bármiről megállapodni. A cigányságnak ilyen képviselői nincsenek.

  Miután legfőbb önjelölt képviselőik nem hogy nincsenek hatással rájuk, de nem is élnek közöttük, ezért azután a cigányok pontosan úgy viszonyulnak hozzájuk, mint bárki máshoz. Ha kapnak tőlük valamit, azt elfogadják - és kérnek még, ha tőlük kérnek valamit, akkor meg kinevetik őket. Horváth Aladár és társaik fellázítani talán fel tudják őket, lecsillapítani azonban biztosan nem. Persze egyáltalán nem is biztos, hogy akarják.

*

„Te fiam? te szabsz a tolvajok közt rendet:
Téged az isten is bírónak teremtett.”
(Arany János: A nagyidai cigányok)
 

  A második kérdés, hogy mit lehet tenni? Erre röviden azt lehet válaszolni, hogy nem sok mindent – és különösen nem sok minden olyat, ami gyorsan megoldja a problémát.

  Tudjuk, széles társadalmi támogatottsága lenne az erőszakos megoldásoknak (munkatáborok, internálás, kényszerfoglalkoztatás), de akkor megbombázna bennünket a NATO. A puha megoldások, iskoláztatás, nevelés, egyebek egyrészt csak a nagyon fiatalokkal kapcsolatban képzelhetőek el, ezért hatásuk – ha lesz, mert eddig nem nagyon volt – csak sokára érezhető, márpedig a gond sürgető.

  Bármerre járunk is az országban, ahol gondokat okoz a cigány-magyar együttélés, a magyarok panaszainak van két, mindenütt közös vonása.

  Az első, hogy nem azokkal a cigányokkal van baj, akik régóta itt laknak, hanem azokkal, akik később jöttek, azzal a néhány problémás családdal. Vannak családok, akik faluról falura járnak, és mindenütt gond, pusztítás jár a nyomukban. Az egyes önkormányzatok mintegy kézről kézre adják őket, a legváltozatosabb módszerekkel igyekezvén megszabadulni tőlük. A módszerek széles spektrumúak, a zaklatástól – ez azt jelenti, hogy betartatják a jogszabályokat, és minden hatóság, a gyámügytől az ÁNTSZ-ig, teszi a törvényi kötelességét – egészen az egyszerű kivásárlásig, mikor is az önkormányzat megvásárolja az ingatlanjukat, annak fejében, hogy költözzenek máshová, többnyire a szomszéd faluba.

  Ha a népességmozgás tendenciái fennmaradnak, egyre több szín-cigány falu, illetve egyes területeken roma enklávék jönnek létre. A bevándorló, problémás cigány családok meglehetősen hasonlítanak egymásra. A többnyire szép börtön-karriert befutott szülőknek sok és neveletlen gyereke van, sok kisebb bűncselekményt is ők követnek el – a gyerekkorúak nem büntethetőek –, a család felnőtt tagjai „csak” a fenyegető hátteret adják hozzájuk.

*

  A második – részben az elsőből következően –, hogy nem „a” cigányokkal van baj, hanem csak azzal a néhánnyal.

  Megítélésem szerint ez közigazgatási probléma. Miután a magyar falvak egy jelentős része egyfajta sajátos öregek otthonává vált, nem várható, hogy a közösségek önvédelmi reflexei működni tudjanak. Nem a jogszabályokkal és hatáskörökkel van alapvetően probléma, hanem azok végrehajtásával. A legfontosabb szereplő a gyámügy lehet. A nevelés csődjétől neveletlen, megvadult ifjakat intézeti gondozásba kell venni, ahol (jó esetben) szigorú szabálykövetést és önfegyelmet nevelnek beléjük. Ennek minden törvényi feltétele adott.

  Elég akár egyetlen látogatást tenni egy ilyen családnál, hogy az építésügyi hatóságtól, az ÁNTSZ-en át, a rendőrségig mindenkinek jogszabályokban előírt dolga támadjon. Már persze, ha akarja is, hogy dolga legyen. A jellemző, kisebb bűncselekmények esetében gyorsítani kell az ítélkezést, mert ősi szabály, hogy nem annyira a szigorú, mint a gyors büntetéseknek van inkább visszatartó ereje. A jegyzőt, a törvényesség helyi őrét, függetleníteni kell a helyi politika bizantikus intrikáitól, és államapparátus részévé kell tenni, hogy a helyi félelmektől, szándékoktól és érdekektől függetlenül tudjon eljárni. Szükséges lehet mindenféle technikai eszköz, térfigyelő kamerák, pánikgombok, riasztók felszerelése és használata.

*

  Mindazok számára – és ők a többség –, akik nem esnek a fenti kategóriába, elsősorban a munka lehetőségét kell megteremteni, és ezzel párhuzamosan a szociális ellátásokból nyerhető jövedelmet a munkával elérhető bérek alá kell vinni. A családi pótlékot és más, gyermeknevelési támogatásokat a lehetőségekhez mérten természetbenivé kell változtatni, ingyenes étkeztetéssé, ingyenes tanszerekké, ruhákká, cipőkké, tisztálkodószerekké. Ebbe az irányba tett helyes lépésnek látszik a családi pótlék iskolába járáshoz kötése. Tisztán látszik, hogy a magánvállalkozások, tisztán üzleti alapon, nem fognak tömegesen olyan munkahelyeket teremteni, melyeket cigányok tölthetnek be. Ehhez sokuk esetében a megfelelő képzettség és a munkakultúra is hiányzik. Indulnak azonban nagy, állami infrastrukturális beruházások, melyek nagy tömegű, szakképzetlen munkaerővel is megvalósíthatóak. Úgy kell a kivitelezési pályázatokat kiírni, hogy előnyt élvezzenek a nagyobb foglalkoztatást ígérő projektek.

  Végül, de nem utolsósorban, minden erővel támogatni kell a közösségek szerveződését. Tudom, hogy az elmúlt évek cigány-programjainak, az ablakon kidobált-ellopott milliárdoknak igen keserű tapasztalatai voltak. Ennek ellenére, hogyha nem támogatjuk a normális cigány közösségek megerősödését, akkor biztos, hogy spontán módon a terepjárós bodzatermelők teszik azt meg, közkatonákat, uzsora-rabszolgákat és prostituáltakat biztosító háttérnek használva a többi cigányt.

  Szép és követendő példákat láthatunk az egyházaktól. Az e tekintetben sajnos meglehetősen szklerotikus Katolikus Egyházzal szemben a karizmatikus egyházak, a baptisták, a Jehova Tanúi, és a Hit Gyülekezete érik el legnagyobb eredményeket. Erőteljes spirituális élményekre és buzgó hitéletre van szükség, segélyt és élelmiszert osztani nem elég. Az államnak minden eszközzel támogatni kellene az egyházak ez irányú munkáját. A széthullott, dezorientált, identitását vesztett cigányság számára szükséges a valahová-tartozás élménye és a szilárd, kinyilatkoztatott erkölcsi rend.

  A Nyugatról importált és megváltónak kikiáltott civil szerveződések nem nagyon működnek kies hazánkban. Nem működnek elsősorban azért, mert feltételezik, hogy olyanok vesznek benne részt – irányítóként legalábbis – akik helyben élnek és akik túl vannak az egzisztenciális gondokon meggyőződésből önként, ingyen a köz javára akarnak cselekedni. Ennek nálunk semmiféle feltétele nincs meg. A kisebbségi önkormányzatok helyzete hasonló, illetve a civil szervezetek nevében legtöbbször a kisebbségi önkormányzatok pályáznak és tüntetik el a pénzt.

  Hogy honnan lenne mindez finanszírozható? Nos, ez azon ritka terepek egyike, ahol az EU tényleg segít. Segít, mert saját jövőképükben nem szerepel az a látvány, hogy a szabolcsi cigányok ülnek a Champs-Élysées-n a járdán, és köpik a szotyit, amit kannásborral öblítenek le. Ahhoz azonban, hogy az EU-finanszírozású programoknak valamilyen tényleges hatása legyen, nem elegendő roma stratégiákat írni szakmányban. A pénzt azoknak a szervezeteknek, egyházaknak kell adni, akik helyben is jelen vannak és olyan programokra kell költeni, melyeket azok képzeltek el, akiken segíteni akarnak.

  És végül: senkit nem lehet megváltani akarata ellenére.