„A haza ugyanis nem a magasban van:
ott kezdődik, hogy hajlandó vagyok megvédeni a házamat”
/Jankovics Marcell, Heti Válasz/
Szoboszlai Barna pusztán megrovásban részesült, amiért a kertjében kifeszített villanypásztor halálra rázott egy uborkatolvajt. Az eset kapcsán a kuruc.info gondolom rendesen kicigányozta magát, a Vastagbőrön láttam, hogy a liberálisaink máris rákezdtek „a zöldség többet ér, mint az emberi élet” című SZDSZ-indulóra, a kunczei cinizmus – minek mentek oda? – pedig nem kenyerem, ezért csak egy (pontosabban másfél) dologról tudok írni az ügy kapcsán.
Ez pedig a magántulajdon. Az utóbbi napokban ugyanis a Lázár-beszédre adott reakciókból egy olyan ország képe rajzolódott ki előttem, ahol mindenkinek fontosabb a boldogság, a harmónia, mint a pénz vagy a tulajdon. Ez nagyon szép amúgy, az elvek szintjén tényleg így is van, csak a gyakorlatban sajnos nem igaz. Eddig úgy tudtam, hogy fogyasztói társadalomban élek, amiben azért nagy respektje van a magántulajdonnak. És bizony jól is éreztem magam ebben a sokszor kritizált izében, mert ennek alternatívája csak a szocializmus, az ősközösség és a kommuna lehet. Ellenpéldának pedig lásd Pekinget, ahol kemény kapitalizmus van, mégis betiltották a luxusreklámokat, valamint a mennyei, luxus, és a csúcsminőség szavakat, mert állítólag ezek mélyítik a szakadékot a szegények és a gazdagok között.
Szóval ennek az országnak a józanabbik fele egy emberként hördült volna fel, ha gyilkosságért elítéltek volna egy 70 éves, megtört és talán megkeseredett bácsit, aki kapált, locsolt, kapart, gyűjtött, építkezett kockáról kockára, és kegyetlenül berágott azokra, aki erre nem képesek. Tudom én persze, hogy valahol nagyon nem fair egy posztba boronálni egy kesznyéteni nyugdíjast a 18 milliós költségtérítést felvevő képviselővel, de ha a kontextust, a hírforrás kapcsán az elveket is a sarokba lehet dobni, akkor talán nekem is megengedhetőek némi hülye párhuzamok.
Szóval a magántulajdon. Azzal nincs semmi baj, hogy valaki meg akar szerezni sok millió forintot, egy kiló uborkát, vagy egy rúd téliszalámit némi edámi sajttal. De nagyon nagy különbséget kell tennünk azok között, akik egyszerűen nem is akarnak semmit elérni, és azok között, akik akarnak, de nem tudnak. Vagyis a semmittevők és a kórházi ápolónők között. Aztán persze nem mindegy az sem, hogy azt a pénzt hogyan szerezzük meg.
Mert nem szép dolog, ha mondjuk borítékban vesszük át egy sötét parkolóban, vagy magunknak utaljuk ki tiszteletdíjnak, vagy nagy királykodva nyerészkedünk egy kicsit, visszaélve pozíciónkkal – a devizás résszel amúgy erre utaltam pár napja a Lázár-posztomban. (Itt kell megjegyeznem, hogy a teljes szöveg ismeretében, bizony ha nem is túl-, hanem inkább kissé félretoltam a bringát. Nem mintha számítana, de azért mégis.) De megdolgozni érte lehet, azzal nincs semmi baj. (De hát a politikus nem is dolgozik – na ezt a szöveget viszont hagyjuk a talponállókban, mert oda való.) Az viszont már megint csak nem tisztességes, ha más kertjébe mászunk be uborkáért, vagy a kabátunk alatt visszük ki a szalámit, még független értelmiségiként sem. És bizony nem törvényes, ha olyan brutális villanypásztort alkalmazunk a saját portánkon, ami agyoncsapja a tolvajt. Az Origo által gondosan összegereblyézett előzmények után érthető, de sajnos nem törvényes.
A járdát oda kell rakni, ahol kikopott a fű – tartja az angol mondás. Nos, húsz év alatt nem kevés kopásmintát szedtünk össze, hogy a mondás szellemében megkezdjük a valóság jogharmonizációját, és a józan paraszti ész, nem pedig hülye dogmák alapján alkossunk törvényt a magántulajdon védelméről, a párt- és képviselői finanszírozásról és ami a legfontosabb, a független értelmiségiek megszívatásáról.
Ha már így benne vagyunk, akkor kicsiny lelkünket pátosszal telítve bele is tudnánk mindezt gyömöszölni készülő alaptörvényünkbe. Azért csak ezeket, mert a magántulajdon legádázabb ellenségei, az irigység és a lustaság egy jogállamban – mert én a fogyasztói társadalom mellett olyanban is szeretnék élni – nem jogi kategória. Ahogy a lekezelő pökhendiség sem.
