Végtelenül szomorú, hogy megint elölről kell kezdeni mindent.

  Újra neki kell veselkedni, és megint meg kell próbálni elmagyarázni, hogy mik azok a gondolatok, mi az a megközelítés, amellyel talán sikerülhetne tiszta képet kapni a jelenlegi és jövőbeni helyzetről cigányügyben. Olyat, amelyet látva végre elindulhat a valóban eredményre vezető felzárkózási folyamat. Ez persze azzal is jár, hogy az elmúlt húsz év avítt, és sok esetben szándékoltan, érdekekből fakadóan mellébeszélő, valamint egyes helyzetekben igenis hazug retorikáját elhalkítsuk végre, hiszen ez akadályozta sokáig a tiszta, józan, racionális beszédet. Ezt ki kell mondani. Hangosan. Sokak megsértődhetnek majd, de még többen lesznek azok, akik megnyugodhatnak talán, mert láthatják, hogy cigányemberben is számosan vannak még azok, akik tudják, látják, értik azt, hogy a többségi társadalomnak valójában mi fáj, mi a problémája velünk, cigányokkal. Hogy talán mit kellene másképpen csinálnunk, miben és hogyan kellene változnunk. Hogy ha ez meglesz, majd akkor elvárhatjuk tényleg, hogy változzanak ők is. Addig viszont csak üvöltözünk egymással, hogy kinek is kellene hamarabb kezdenie a változást.

  Több mint másfél év telt el azóta, hogy papírra vetettem az Ocsú és búzát. Számosan gratulálnak azóta is az ott megírt gondolatokhoz, sok esetben hozzátéve, hogy folyamatosan látják, érzik, hogy hogyan, milyen formában változik a teljes magyar társadalomban a cigányügyhöz való viszonyulás - részben talán annak a cikknek is köszönhetően. Ahogyan sok helyen elhangzik: cigányügyben paradigmaváltás zajlik itt körülöttünk. Sajnos ki kell egészítenem azzal a gondolattal, hogy egy lassuló, és félő, hogy végbe nem menő paradigmaváltásról kell beszélnünk, amelynek a lendülete nem tart ki odáig, hogy valóban bekövetkezzen az áttörés. Igen, áttörés, amit mindenképpen el kellene érni. És, hogy mi lenne ez? Nos, az erőltetett politikai korrektség teljes körű kétségbe vonása.

  Nagyon tanulságos volt egy pár hete az az előadás, ahol a cigányügy közbeszédben való megjelenése, formálása volt a fókuszban. Számomra az derült ki a kétórás beszélgetés alatt, hogy sokan még mindig csak ott tartanak – köztük nagyra becsült professzorok, lelkesnek látszó jogvédők –, hogy miközben a többféleképpen értelmezhető politikai korrektség fogalmi meghatározása sem egyértelmű, addig egyesek konok makacssággal ragadnak le az elméleti felvetéseknél – pl. hogy „ki a cigány?” –, ahelyett, hogy valódi gyakorlati problémák és megoldások felé fordulhatnánk végre. És itt sajnos megáll minden. Ha még én sem mondhatom ki, hogy sok a cigánygyermek az állami gondozásban – mert előtte még azt kellene tisztázni, hogy cigánynak nevezhetem-e őket egyáltalán, illetve, hogy mi alapján nevezem őket annak –, akkor segíteni sem tudok ezen a gondon. Pedig az emberi jóérzés, a morál, az alapvető tisztesség igenis megkövetelné. De ezzel a megközelítéssel, amit ők képviselnek, nem tudunk semmit sem érdemben tenni. Sem én, sem más, akinek pedig dolga, feladata lenne mindez, miközben a cigány és nem cigány emberek valóban azt várnák el, hogy tegyünk végre valamit ebben a kérdéskörben is. Meg az egészségügy, oktatás, foglalkoztatás kérdésében is.

  De nem, jelen pillanatban a politikailag korrektnek gondolt megközelítés szerint nem mondhatom ki, hogy melyek azok a területek, amelyekben a cigányok igenis komolyabb, súlyosabb gondokkal küzdenek, mint a többségi társadalom tagjai. Mert előtte még egyes kutatók és elméleti integrációs szakemberek szerint azt kellene tisztázni, hogy mi alapján mondom én valakire azt, hogy cigány. És, hogy cigányügyek nem léteznek, beszéljünk mélyszegénységről, mert az talán kevésbé bántó, az már nem cigányozás. Miközben lassan egyes pártok a cigányokkal kapcsolatos politikai üzeneteiket is becsomagolják egy neutrális közegbe, amely szerint a cigányokkal kapcsolatos feladatok az általános mélyszegénységgel kezelendő integrációs kívánalmak. Aki most ingatja a fejét, az érti, hogy mire gondolok.

  Visszatérve a professzorokhoz, katedrai kutatókhoz, tanszékvezető szociológusokhoz, valójában én nem is bánnám, ha maguk között ők, az elméleti integrátorok valóban erről és így beszélgetnének. Nélkülem. Nélkülünk. Egyszerűen azért, mert a hétköznapi, saját sorsukat, saját korlátaikat megélő cigány családoknak és belőlük összeálló cigány közösségeknek nem őrájuk van szükségük, hanem azokra a kovász-emberekre, akik egy tudatosabb, felelősebb hozzáállást tudnak majd megteremteni számos településen közöttük, olyat, amilyet a többségi társadalom is azonnal értékelni fog. Erre van szükség, akár még úgy is, hogy feszültség éled a cigányokon belül. Egészséges, előre vivő feszültség, amelyben elválhat az ocsú a búzától. De ezt a hozzáállást, ezt a folyamatot nem értik meg a politikailag korrektek. Félnek tőle, szerintük ez csak megosztja a cigányokat.

  Nem értik, hogy az általánosító, és olykor tényleg erősen előítéletes többségi társadalom szeretné végre valóban megosztva látni a cigányokat. Hogy ne kelljen általánosítások mentén mindenkit segélyen élőnek, munkanélkülinek, erőszakosnak, beilleszkedésre alkalmatlannak látnia. Helyette lássa azt, hogy milyen sokan is vannak azok, akik mindent elkövetnek a beilleszkedésért, felzárkózásért. Ezzel szemben még ők, a könyvekből és tanulmányokból dolgozó véleményformálók kérik számon a többségi gázsó társadalmon, hogy miért is éli meg azt, amit megél. Hogy miért is idegenkedik általában véve a cigányemberektől, akiket valóban egybemos a többség. Hogy miért írja le valahol egy névtelen fórumozó, hogy a cigányok beledobják a játékgépbe a segélyt, sok gyermeket szülnek, fiatalon házasodnak és körúti villamos néha igenis hangos tőlük, ami sokakat zavar. Mert a politikailag korrekt elit szerint a nem cigányok is beledobják a játékgépbe a segélyt, szülnek sok gyermeket, és fiatalon házasodnak, sőt lehetnének hangosak a villamoson – joguk megvan rá – és egyáltalán, ne tegyünk itt általánosításokat. Ez az egyik legálszentebb magatartás, amivel valaha találkoztam. Az érdekeiket nem kutatom, de az biztos, hogy nem pusztán a meggyőződésük nem engedi belátni a számukra azt, hogy új megközelítések, és végre valódi viták kellenek a cigányügyekről, amelyek legalább kilenc millió ember szerint igenis léteznek.

  Húsz év telt el azzal, hogy nem beszélhetünk a dolgokról. Legalábbis egy szűk kör, a magát vélemény-, és értékformáló értelmiségként aposztrofáló néhányszáz fős „gondolkodó elit” szerint. Húsz éve vonják kétségbe tudományos fokozatok – és budai lakóingatlanok – büszke tulajdonosai mindazt, amit a plebs a kőkemény magyar valóságban megél, és hárítják sok esetben a felelősséget a médiára, meg az előítéletességre, mint a kirekesztésre és antiszemitizmusra többségük szerint igenis nyitott magyar társadalom egyik legjellemzőbb tulajdonságára.

  A plebs, a hétköznapi emberek egyszerű csoportja nem ismeri Max Webert, Kantot, nem olvasott Aronsontól semmit sem. De húsz éve megéli, hogy nem beszélhet a cigányügyről. Nem lehet érdemi viták részese. Nem mondhatja el sehol a véleményét olyan helyeken, vagy olyan személyek által, akik, és amelyek igenis számítanának. Helyette marad a kocsmai cigányozás, marad az ily' módon felkorbácsolt indulat, maradnak a névtelenséget kínáló fórumok az interneten, ahol aztán túlzásokba is lehet esni. Akár a gazdasági ügyekkel foglalkozó hetilap portálján zajlik, akár valamelyik radikális, szélsőséges honlapon.

  Ki kell mondani: jelen társadalmi és gazdasági helyzetben az erőltetett politikai korrektség luxus. Azoknak a sajátja, akiknek van idejük és van pénzük arra, hogy elméleti síkon dilemmázzanak azon, hogy a Horthy-korszak volt-e kirekesztőbb, vagy az, amelyik előttünk áll. Vagy, hogy ránézésre nem illik egy modern demokráciában megállapítani, hogy az állami gondozásban sok, vagy kevés a cigány gyermek, vagy, hogy milyen származású szülők vágták szájon a gyermeknek rossz érdemjegyet adó tanárnőt. Ezzel szemben a mindennapi ember látja, megéli, hogy mi veszi körül. De nem engedik beszélni róla. Pedig ott él benne, a részese, alakítja az életét, és ha továbbra sem engedjük beszélni őket a saját vélt/valós igazukról, akkor az még elkeseredettebbé teszi őket, teljesen bezárkózva, magukat érezve kirekesztve saját életükből.

  Én sem akarok most Webert olvasni, még kevésbé Aronson valamelyik elmélete alapján következtetéseket levonni.

  De ha az lennék, akkor döntéshozóként, vagy a véleményformálónak tartott elit tagjaként mindent elkövetnék azért, hogy sutba dobhassam a karosszékben megfogalmazott elvárásokat, megállapításokat, és rádöbbentsek helyette mindenkit arra, hogy a hús-vér beavatkozásokra van szükség. Amíg a professzor előadást tart a nem befogadó magyar társadalomról és a cigányokkal szembeni, véleménye szerint toposzokban megfogalmazott előítéletekről, addig abban a 3 órában egy pár lelkes önkéntes kivételével senki nem megy, hogy a veszélyeztetett cigánygyermekek és a szüleik számára elmagyarázza, mit is jelent az iskolai tankötelezettség. Hogy mi jár mostantól a kis értékű lopásért egészen fiatalon is, mit jelent a születésszabályozás, mi is az a THM, miért bűncselekmény az uzsora, miért veszélyes a drog, és hogy hol lehetne ösztöndíjra pályázni, meg, hogy hova lehetne sportszakkörre jelentkezni.

  Pedig most ilyen emberekre van szükség. Kovászemberek kellenek, akik megkelesztik, és egyben tartják a cigányok és gázsók közösségét a lehető legtöbb magyarországi településen.

  A rideg valóság mindig is megmutatta az emberiségnek, hogy mit és hogyan kellene megélnie és cselekednie. A társadalmi folyamatok, a gazdaság és a politika természetesen állandóan alakított a viszonyokon, de mindig is azok voltak többen, akik az emberi értelem, a ráció alapján meg tudták érteni (és értetni), hogy egy nagyobb, és egy azon belüli kisebb közösség céljai nem lehetnek egymással ellentétesek.

  Főleg, ha mind a kettőnek szüksége van a másikra. Ahol mégsem sikerült, ott közösen falták fel egymás elől a jövőt.