„A munka nem elég – az erőfeszítésnek intelligensnek kell lennie.”
Charles B. Rogers

  A Nők a pályán egyesület újabb kezdeményezésével népszavazást szeretne arról, hogy a pártlistákon minden második helyet női politikusok foglaljanak el. A kommersz szoftfeminista kezdeményezés a népszavazást erőltető érvei között olyanokat sorakoztat fel, amelyekkel akár mi magunk is egyetérthetünk. Érdekes logikai lánc mentén buzdítanak a nők parlamenti számarányának növelése mellett. „Ha támogatod, hogy férfiaknak és nőknek egyenlő legyen a fizetésük, hogy a családjukat bántalmazó családtagot távol tartsák a bántalmazottól”, „akkor engedd a nőknek, hogy ők is részesei legyenek a döntéseknek, ott lehessenek a férfiak mellett”, majd regisztrációval egybekötve a kezdeményezés melletti elköteleződést kéri.

  Egyetértek azzal, hogy a férfiak és a nők ugyanolyan munkáért ugyanannyit fizetést kapjanak, de ebből nem következik számomra, hogy kötelezően elő kéne írni, hogy a nőknek ugyanolyan számarányban kéne szerepelniük a parlament padsoraiban, mint a férfiaknak (mert a végső cél itt ugyebár ez). A mandátumszerzést kvótákhoz kötni egész egyszerűen a numerus claususra emlékeztet.

  Az Index híradása szerint „a kezdeményezők hisznek abban, hogy lesz annyi motivált politikusnő, akik nemük mellett érdemeik alapján is alkalmasak lesznek a posztokra.” Bocsánat: nemük mellett esetleg érdemeik alapján is? A nem ugyan mire érdemesít? Szerintem semmire. Ahogy a vallási nézetek, a bőrszín, az etnikum úgy a nem sem érdemesít előnyökre. Csak a rátermettség.

  A pozitív diszkrimináció élharcosai rendre belesétálnak abba az – egyébként nem túl bonyolult – intellektuális és elvi csapdába, hogy maguk is diszkriminatívvá válnak. Amikor örülök annak, ha egy tehetséges női, vagy kisebbségi etnikumot megjelenítő politikus felbukkan a közéletben, akkor komolyan gondolom azt is, hogy se a nem, se a bőrszín ne okozhasson hátrányos helyzetet egy tehetséges embernek az előmenetele során. Ne azért ne kerüljön be a parlamentbe, mert történetesen férfi, és a helyét egy kvótanőnek adják át; vagy ne vegyék fel kevesebb pontszámmal egyetemre, mert néger.

  De a dolgok mélyén ez mégiscsak azt jelenti, hogy a tehetség és a rátermettség előtt emelem meg a kalapom, érkezzen az bármilyen bőrszín, testmagasság, vagy egyéb külső jegy képében. Számomra (szavazóként) nem érték önmagában, hogy valaki nő, ahogy az sem, ha valaki férfi. Miért kéne valakinek egy listán fix helyet ajándékozni, csak azért mert nő? Honnan tudjam, hogy rátermett? Ahogy az etnikum, vallás, nem, bőrszín nem okozhat hátrányt, úgy előnyt sem. A pozitív diszkrimináció kifejezés önmagában is egy eufemizmus, sőt gyakorlatilag egy oximoron, hiszen a diszkrimináció nem lehet pozitív, csupán azért, mert a célt pozitívnak tételezzük.

  Ma nagyon trendi támogatni a női kvótát, pedig valójában egy alacsony szintű, szellemtelen és elvi öngólokkal operáló mozgalom térnyeréséről van szó, amely egy helyeselhető célt - jóakarattal párosult  - buta erőszakossággal erőltetett keresztül a világ több politikai rendszerén. A jelenség erős összefüggést mutat a nyugati liberális értelmiség szellemi renyheségével és válságjelenségeivel, amely önmaga eszméinek (pl. szabadság, egyéni képességek tiszteletben tartása, teljesítményelv) legbuzgóbb kerékbetörője. Kronosz felfalja gyermekeit.

Karikatúra: melankton@deviantart

  Az Egyesült Államokban különösen jelentős múltja van a pozitív diszkrimináció és a kvótarendszer alkalmazásának, amely az oktatás, a politika és a munkaerőpiac területein is éreztette hatását. Sokáig általánosan elfogadott volt az alkalmazása, noha egyes szociológusok már a '70-es években is rámutatattak a rendszer tarthatatlanságára (ld. Nathan Glazer: Affirmative Discrimination). Ennek fényében különösen sajátos egy híradásban olyan címet olvasni, hogy „Női képviselők terén Észak-Korea szintjére süllyedhet az USA”.

  Jól jelzi a pozitív diszkrimináció-fetisiszták teljesen kifordított gondolkodását, hogy egy katonai diktatúra szintjére süllyesztik le a demokrácia jól-rosszul működő, de mégiscsak hivatkozási és igazodási pontként szemlélhető egyik fellegvárát, az USA-t - csupán azért, mert egyetlen mércéjük egy semmitmondó, a nők valós helyzetét lényegében nem jól tükröző arányszám. Senki ne mondja, hogy abban az országban, amely totalitárius politikai rendszert működtet és amely külföldi segélyszállítmányok nélkül önfenntartásra sem képes (lakosait inkább hagyja szó szerint éhen halni, ugyanis az ország népességének 22 százaléka kórosan alultáplált), mint hogy lemondjon a fegyverkezési programjáról, szóval egy ilyen országban ugyanúgy bánnak a nőkkel, mint az USA-ban!

  A kvóták nem alkalmasak hátrányos helyzetben lévő csoportok felzárkóztatásra, gyakorlatilag egy arányszám-teljesítési sztahanovista verseny szemfényvesztései csupán. Mi sem mutatja ezt jobban, mint ha alaposabban is megnézzük az Interparlamentáris Unió sokkolónak szánt listáját az egyes országokra lebontott női képviselői arányokról: Ruanda, Kuba és Mozambik az első tíz között? Nagyon érdekes, mindazonáltal használhatatlan lista. Valójában a női képviselők pontos száma és aránya nem sokat jelent. Akik ezt kvótákkal szabályozzák csak látszólagos eredményeket próbálnak felmutatni, ez egyfajta numerikus egalitarizmus. Ebben a konkrét esetben nem is túl meggyőző kifejezetten erőltetni, hogy több nő legyen a politikában. És miért pont csak nők? Rengeteg más csoport van, aminek a képviselete fontos, de kétlem, hogy a demográfiai megoszlásuknak pontosan vissza kellene köszönnie a mandátumarányokban.

  A politika verseny. Persze, méressék meg magukat a nők is. De semmit sem kell erőltetni, az egyéni képességeken és a teljesítményelven legyen a hangsúly. Magam is megalázónak érezném, ha valamilyen kötelező kvóta alapján vennének fel bármilyen munkakörbe. Kvótanők? Kösz, nem.