Ha már fellép az Isis vasárnap a Dürer-kertben, kezdjük velük az előző pár hónap figyelemre, hallgatásra méltó alkotásainak számbavételét. Az együttes és zenéje mibenlétét nem taglalnám részletesen, nem vagyok a stílusmeghatározások híve, ugyanis az ilyen zenék már annyira furák, hogy a rájuk összeállított, sötét címkefelhők (ezesetben például: pszichedelikus post-hardcore noise, vagy valami ilyesmi) csak a sznobokat vidítják fel, a beavatatlanoknak nem mondanak semmit, a beavatottak számára pedig feleslegesek. Szóval csak öncélú szószaporításnak jók, ráadásul amilyen bonyolultak, általában olyan egyszerű zenét takarnak. Imigyen az Isis esetében is. Akit érdekel, mi a frászt takar a címkefelhő, hallgassa meg legújabb, Wavering Radiant című lemezüket (vagy bármelyik korábbit). Csak úgy hömpölyög rajta a nyomasztó, monoton muzsika.

  Aztán ha olyan zenére vágyunk, amin elakad a szavunk, akkor mindenképpen a Sgt. Pepper-mániás vegákat (bocs, straight edge), a nyaktól taplig széjjel varrt, igen csúnya énekes, Jacob Bannon-vezette, az Isishez hasonlóan massachusettsi Converge-et válasszuk (sajátos genius locija lehet Massachusettsnek, hogy ilyen bandák teremnek a tájon). Nekik Axe to Fall címmel jelent meg igen kiváló lemezük, folytatván eddigi nemes, úttörő hagyományukat. Ennek ultimatív lemeze a Jane Doe, de azóta is profi, érdekes és ütős lemezeket adnak ki, úgyhogy aki azon nyafog, hogy a Jane Doe így, meg a Jane Doe úgy, és hogy azóta.. az ne tegye be az új lemezeket. Szerintem nem kell elbújniuk a Jane Doe árnyékában.

  Ha már feszítős muzsikák, tiszteletből emlékezzünk meg a Slayer új lemezéről, a nagy öregek örömzenéléséről (jutalomjáték?), a World Painted Bloodról, de csak egy említés erejéig, mivel ez a szimpla thrash metál lemezek közt fog landolni, és csak azért lesz neve, mert a Slayer adta ki. Vannak jó pillanatai, de a kissé búgósra sikeredett gitárhangzás nem az igazi. A Divine Intervention és a Diabolus in Musica sokkal gonoszabb és élettelibb volt.

  Aztán térjünk nyugisabb vizekre, és tegyük tiszteletünket egy újabb hülye nevű banda, a Them Crooked Vultures és annak első lemeze előtt. Az ismeretlen név ismerős arcokat rejt: nem más, mint a Ledzep basszera, John Paul Jones és az unalmas kaliforniai sivatagok önjelölt királya, a Kyussból, a Queens of the Stone Age-ből és az Eagles of Death Metalból (meg még millió más helyről) ismert Josh Homme esküszik itten össze a nirvanás-foo fighters-szes Dave Grohllal (akinek azonban a Probot volt az Opus Magnusa). Ez amolyan kezdjünk-magunkkal-valamit-unalmunkban-kapsz-az-arcodba-rockot-jellegű, de ehhez képest egész váratlan fordulatokat és megoldásokat rejtő kompozíció. 

  Ha meg már a lazább zenék iránt vesszük az irányt, utolsóként mindenképpen említsük meg a tesitanárról elnevezett, a világtörténelem egyik leghülyébb nevét viselő shouthern rock kommunáját, a Lynyrd Skynyrdöt, akik ugyan a hetvenes években autóbalesetet szenvedtek és lezuhantak és meghaltak (kivéve, aki nem), de mégis élnek. Aki nem tudja, kik ők, annak? ők írták a Sweet Home Alabamát. Na de nehogy ezt az elcsépelt számot hallgassátok, hanem az új lemezt, a demokrata füleknek nem való God & Gunst. Egyik kézben Biblia, másik kézben shootgun. Pedig mintha egyébként demokrata párti szavazók volnának. Na hát, de a muzsika az fasza, főleg ha klasszikus, egyszerű dalokra vágyunk a sok kísérletezős-üvöltözős után vagy épp azok elől menekülve.

  Most vettem észre, hogy csak jenki bandákról írtam. Ez is bizonyítja, hogy menthetetlenül neokonok vagyunk (vagy neolibek). Na, majd legközelebb magyarosabb dolgok következnek.