Tudják, minek az évfordulója van ma? Talán annak, hogy 1848-ban Bem tábornok hadserege Csucsánál e napon verte vissza Puchner császári tábornok támadását? Vagy annak, hogy 1948-ban Niger függetlenné vált? Esetleg annak, hogy 1878. december 18-án a Szentszék jóváhagyta a szentgotthárdi apátság Zirc-Pilis-Pásztó közös apátsággal való egyesítését? Netán annak, hogy 1978-ban a Dominikai Közösség az ENSZ tagja lett?

 Igen, mindezeknek. De a világon a legtöbb ember nem emiatt emlegeti december 18-át. Hanem azért, mert ma van az olcsó zoknik és atomtengeralattjáró-alkatrészek emléknapja. Jobb lesz, ha megjegyezzük e dátumot, mert ha április 4-ét és november 7-ét negyven éven át ünnepeltük, akkor – ha így mennek tovább a dolgok –, elképzelhető, hogy december 18-a is piros betűs ünnep lesz.

 Ugyanis 30 éve, 1978-ban e napon ült össze a Kínai Kommunista Párt 11. Központi Bizottságának 3. plenáris ülése. Az értekezlet nem sikerült túl hosszúra, december 22-én már véget is ért, s egy mai szemmel meglehetősen semmitmondó határozatot hozott, mely szerint a Pártnak a figyelmét az osztályharcról a gazdaság fejlesztésére kell összpontosítania. Ugyanezekben a napokban Anhui tartomány Xiaogang nevű falujában egy éjjel összegyűlt 18 paraszt, s titokban megállapodott: a népi kommuna földjét felosztják maguk között, s míg a kötelező adókat továbbra is megfizetik, a terményfelesleget megtartják maguknak, nem adják be a közösbe. Aztán az új politika jegyében ezt az akciót a párt is jóváhagyta.

 A többi ismert: a pártplénum után megkezdődött Kínában a „reform és nyitás” korszaka, melynek során a komenisták szép lassan lebontották azokat a gátakat, amelyekkel ugyanezek a komenisták korábban a gazdaságot stagnálásra kényszerítették. Az elmúlt 30 évben évente átlagosan 9,8%-kal nőtt a GDP, s Kína mára a világ 3. legnagyobb gazdaságává vált. Közben az ország vezetői még mindig ugyanazok a komenisták, akiket ugyan tisztességes ember utál, mint a szart, de azért az a javukra írandó, hogy míg a reform kezdetén a kínaiak 60%-a élt a szegénységi küszöb alatt, ma már csak 6-10%-uk, vagyis mintegy 500 millió ember kiemelkedett a mélyszegénységből. Ez a világtörténelem legnagyobb méretű és legsikeresebb ilyen jellegű akciója. Amúgy komenisták ide, komenisták oda, ma már a kínai GDP több mint 70%-át a magánszektor adja. A világon a legtöbb internetező Kínában van, a pornóoldalak sajnálatos letiltása ellenére. A mostani globális válság ugyan Kínában is érezhető - a pesszimisták szerint akár 7%-ra is visszazuhanhat a gazdasági növekedés 2009-ben -, de a kormányzat gyorsan és nagy svunggal reagált az eseményekre, hatalmas (az EU-énál nagyobb) gazdaságélénkítő csomagot jelentett be.

 Mindenesetre a kínaiaknak ma van mit ünnepelniük. S mivel szeretnek ünnepelni, ünnepelnek is ezerrel.

***

 S hogy mi volt mindezen sikerek oka? Először is, van Kínának egy hosszú távra tervező, pragmatikus vezetése, amely tudja, mit akar: Kínát gazdasági-politikai nagyhatalommá tenni. A cél mindvégig ugyanaz maradt, ám az eszközökhöz rendkívül pragmatikusan áll hozzá a számunkra leginkább egyformára szabott kesztyűbábokból álló vezetés. A reformok lényege a kísérletezgetés volt, amit ők így emlegetnek: „a kövek kitapogatásával átkelni a folyón”. Vagyis a következő lépést mindig az adott helyzet határozza meg, nem valami előre lefektetett ideológia.

 A sikerek fő okának azonban azok a hagyományok tekinthetők, amelyeket, ironikus módon, nyugodtan nevezhetünk szívünkhöz közel álló konzervatív értékeknek: szorgalom, kötelességtudat, takarékosság, vállalkozó kedv, tekintélytisztelet, hosszú távra gondolkodás, család, közösség, nemzet, lojalitás. E hagyományoknak köszönhetően nagyjából 1800-ig Kína szinte minden gazdasági-társadalmi mutatóban a Nyugat előtt állt, s csak az ipari forradalom okozta felfordulás borította fel egy-két évszázadra a hagyományos rendet. Harminc éve ez a rend kezdett helyreállni. Korántsem arról van szó tehát, hogy egy elmaradott, harmadik világbeli ország, amelyet majmok laknak, egyszer csak feltör; hanem arról, hogy egy ősi szuperhatalom kezd visszatalálni önmagához.

 Persze olyan ősi tradíciók is tartják magukat, sőt reneszánszukat élik, mint a korrupció, a környezetpusztítás (Belső-Kínában már vagy ezer éve kiirtották a komplett természetes flórát és faunát), a helyi kiskirályok hatalmaskodása. Ám jó tudni, hogy ezzel a vezetés is tisztában van, s igyekszik legalább úgy tenni, mintha tenne valamit. Na meg ott van az emberi jogok kérdése, amely azonban nem játszik központi szerepet a kínaiak gondolkodásában (magát az „emberi jog” kifejezést is az ENSZ-alapokmányok fordításakor alkották meg kínaiul), s aki efelől közelíti meg Kínát, az lófaszt nem fog megérteni az egészből. Ugyanígy járnak a Tibeten rugózók is.

***

 Kína felemelkedésének nem muszáj örülni, de nagyjából 2000 óta egyértelművé vált, hogy a kínaiak megkerülhetetlenek. Itt nem egy bazi nagy, távoli országról van szó, mint India vagy Brazília, amellyel ha van kedvünk, törődünk, ha nincs, nem törődünk. Az olajártól kezdve az ENSZ reformjáig, a darfuri konfliktustól az űrkutatásig, a zoknidivattól a globális felmelegedésig az ember mindig beleütközik Kínába. Ez van: Kína nagy. És egyre nagyobb lesz. És hiába szeretnénk, hogy csak akkor halljunk róla, amikor Bono segélykoncertet tervez a Jangce-völgyi éhínség 600 millió áldozatának megsegítésére.

 Persze korai még a Nyugat alkonyáról beszélni, az előrejelzések szerint még 2030-ban is csak a világ-GDP 20%-át adja majd Kína, s az USA-t csak 2050-ben éri utól. (Már ha az elmúlt harminc év trendjei folytatódnak, ami egyáltalán nem biztos.) Az azonban biztos, hogy a Nyugatnak újra kell gondolnia önmagát és világképét. Az elmúlt 200 évben nemigen volt szellemi ellenfele a nyugati gondolkodásnak, s Európában még ma is uralkodó az a fajta eszkatológia, mely szerint a világon előbb vagy utóbb mindenhol győzedelmeskedni fog a nyugati típusú demokrácia és liberális piacgazdasági modell. Na, ezt gyorsan el kell felejteni. A nyugatra özönlő muzulmán bevándorlók egy része az európai-amerikai vívmánynak tartott szabadságjogokat kihasználva igyekszik eltörölni a föld színéről az európai-amerikai vívmányokat; a kínaiak pedig a szintén európai találmánynak számító szabad piac eszközeivel nyomják le a Nyugatot, anélkül, hogy a halott fehér férfiak által kidolgozott egyéb eszméket is átvennék.

 Szóval gondolkodásunknak komoly kihívói akadtak: különösen a kínaiak bizonyítják, hogy létezik a nyugati típusú demokrácián kívül is működőképes rendszer. Lehet utálni mindezt, de magunkkal cseszünk ki, ha a „verik a tibetieket”, „cenzúrázzák az internetet” stb. jellegű toposzokkal elhárítunk magunktól mindenfajta Kínával kapcsolatos szellemi erőfeszítést. Mert az elmúlt 30 évben Kína jórészt a mi játékszabályaink szerint játszott, de egyre inkább nyilvánvalóvá teszi: mostantól ő is bele akar szólni a játékszabályok alakításába. Különösen most, hogy kiderült: az utóbbi időkben a Nyugat alaposan elkúrta.

 A politikai gondolkodás iránt érdeklődő barátainknak meg azt tanácsoljuk: piros sapós rókavadászok helyett olvassanak több Yan Xuetongot, Zheng Bijiant, Pan Weit, Yu Kepinget vagy Wang Huit. Új világok fognak megnyílni előttük.

 Annak pedig nem érdemes drukkolni, hogy a kínai lufi előbb-utóbb kipukkad. Érdemes szem előtt tartani a manapság közgazdász körökben divatos hasonlatot: Kína olyan, mint a bicikliző elefánt. Gyorsan kell haladnia, mert ha lelassul, eldől. Ha pedig eldől, abba az egész föld beleremeg.