Tegnap volt a Tubesen felállítandó katonai lokátorállomás perének újabb fordulója. Miután (többek közt köztársasági elnökünknek) sikerült megakadályozni, hogy a jóval olcsóbb helyszínt kínáló és katonai szempontból jobban használható Zengő legyen a helyszín, lehet, hogy a Tubest is kiütik. Ami az ügyben folyik, az ostobaság tobzódása. A helyi hősök büszkék lehetnek magukra, „megvédtem a Tubest a radartól”. Nem, helyi hős, csak attól védted meg magad, hogy a Magyar Honvédség megvédjen.

 Elképesztő a naivitás ebben az országban a valós helyzetünkkel és a fenyegetésekkel kapcsolatban. Ezek az emberek elfelejtették már, hogy alig egy évtizeddel ezelőtt még háború folyt nem messze tőlük. 1991 és 1995 között Magyarország légterét több száz alkalommal sértették meg, Barcson a véletlenen múlt, hogy nem követelt áldozatokat egy eltévedt szerb bomba. 1993-ban a magyar katonai attasét Belgrádban háborúval fenyegették meg, 1998-ban a szlovák titkosszolgálat támogatásával robbant bomba az Aranykéz utcában, Románia hivatalos nemzetbiztonsági doktrínájának pedig ma is része a szeparatizmus (lefordítva: a magyarok) elleni küzdelem. Nagy titkot nem árulok el: az ellenség odaát Magyarország, és a magyar közösségek. NATO és EU ide vagy oda, Románia és Szlovákia aktív hírszerzési és politikai együttműködést folytat Magyarországgal szemben a kilencvenes évek eleje óta, amihez időnként csatlakozik Szerbia is. Azt is tudni kell, hogy a NATO-tagok közötti konfliktusoktól a Szövetség nem véd meg.

 De a magyar nem akar katonát látni. A magyart nem érdekli, hogy az országot észak, kelet és dél felől olyan országok veszik körbe, ahol nagyon is él egy ellenségkép. A szocialista kormányzatoknak 2002 óta sikerült is olyan mértékre csökkenteni a katonai költségvetést, ami a NATO-ban példátlanul alacsony. Ebben már tényleg az utolsók vagyunk. Ma a Magyar Honvédség az ország méretét, gazdasági teljesítőképességét is figyelembe véve a térség leggyengébb hadereje. Az ötmilliós Szlovákia hadserege nagyjából akkora és annyit is tud, mint a magyar. Az összes szomszédunk százalékosan többet áldoz a honvédelemre, mint mi.

 Lehet úgy érvelni, hogy mi vagyunk olyan felvilágosultak, hogy nincs szükség nemzeti önvédelemre, de erre még hét szomszédunk közül egy sem jött rá. Nem valószínű, egyáltalán nem, hogy lesznek újabb háborúk a térségünkben. De ettől még - rajtunk kívül - mindenki számol a lehetőséggel Közép-Európában. Ezen azért minden paranoia nélkül el kellene gondolkodni.
 
 Ami igazán elkeserítő, hogy a magyar jobboldal teljesítménye ugyanolyan keserves ebben az ügyben, mint a baloldalé. Pécsi fideszes ismerőseim annak idején lelkesen ünnepelték a Zengő „megmentését”, most pedig ugyanolyan lelkesen kampányolnak a Tubesért. Szarnak arra, hogy az adófizetők zsebéből (a saját zsebükből) dobnak ki milliárdokat. A helyieket kárpótolni kell a valós károkért, ha vannak ilyenek, ez nem kérdés. De ki fogja az országot kárpótolni a hiányzó biztonságért és az ablakon kidobott 32 milliárd forintért, ha nem épül meg a Tubes? És ez csak a jéghegy csúcsa, a „civilek” szervezkednek máshol is.

 Tiltakozni, hőbörögni könnyű, gondolkodni nehéz. Mindig lesz támogatása a hasonló kampányoknak. A magyar nem akar áldozni a biztonságra, nem akar radart, lehallgatóállomást vagy katonát látni. Csak nehogy bejöjjön az 0,01%-os valószínűség, mert akkor nagyon megszívjuk, elsősorban persze a határmenti helyek. Például Pécs.