Ákosság, machete, kalács, totál, kispárna

Ruhapróba után és borítófotózás előtt fogadta a Reakció firkászát Ákos, aki a dalban hisz, ahogy egy ember énekel. A negyedik ikszhez ért ideális popsztár idén nem terpeszt bőrnadrágban, viszont underground hiphopot hallgat, és hitvallása előtt leszedi a keresztvizet a liberális megmondóemberekről.

- Kovács Ákos két lemez között solymári háza udvarán hallgathatná a madarakat, a világtól elvonulva alkothatna. De a mindennapjaid ugyancsak zsúfoltak.

- Úgy alakult, hogy a kiadványaim, produkcióim minden részlete érdekel, és unalmas folyton elmagyarázni, hogy ez nem megalománia, csak jól szeretném csinálni a dolgomat. Az előbb a sztájliszt volt itt a századfordulós ruhákkal a fotózás miatt, utánatok Szigethy Gábor irodalomtörténésszel találkozom, aki felkészített a Krúdy-hangoskönyvre, és végül meg is rendezte a hangfelvételt. Az utóbbi hónapokban nem adtam interjúkat, de nem volt nagy lazsálás, sok feladat futott egyszerre. Hetente legalább egy teljes napot foglalkoztam a Krúdy-felkészüléssel, közben mentek a felvételek és a borítótervezés. Írtam egy új dalt, emellett egy zongoristával hangszereljük az őszi előadások anyagát, hetente egy napot töltünk a stábbal való egyeztetésekkel: próbák, időbeosztás, az őszi koncertek műszaki előkészítése és így tovább. Közben elkészült a Vivat Bacchus énekegyüttes lemeze, amelynek én vagyok a producere, májusban jön a Bonanza DVD, ezekkel párhuzamosan zajlik a szponzorhajkurászás, és teljesen át kellett szervezni a Borpatika felépítését. Meg hát van három gyerekem is. Ez nem a „jaj, de elfoglalt vagyok”-menedzserszöveg: a helyzet magáért beszél. Az ákossággal ráadásul rengeteg meghívás és a legkülönbözőbb irányú megkeresések is járnak, de ezek már egyszerűen nem férnek bele az időmbe.

- Wass Albert-estre se mész?

- Oda éppen nem hívnak. De erről már elmondtam párszor a véleményem.*

*Ákos és Wass Albert

 „Wass Albert mai kultusza szerintem két okra vezethető vissza. Egyrészt hiánypótló műveket írt Trianon gyalázatáról és az orosz megszállók embertelenségéről. Másrészt Wass sokáig tiltott művei és máig üldözött alakja tartja fenn az érdeklődést, mert az elmúlt néhány évtizedben a hatalom mindig azt tiltotta be, azt üldözte ennyire, amitől félt. A gróf művelt műkedvelőként írt, érthető, hogy miért vannak rágerjedve az írásaira pro és kontra. de ettől önmagában még nem lesz valami irodalom. Nekem Krúdy a magyar prózaíró, Jókai, Tamási Áron: szerintem Wass nem ezen a színvonalon ír. Amikor a helyi „konzervatív körbe” hívtak beszélgetni, és egy kérdésre válaszolva elmondtam mindezt, felállt egy férfiú rovásírásos pólóban, és közölte, hogy ezeket a nézeteimet ne hangoztassam. Ezt viccesnek találtam, végtére is ez a Kádár-rendszer dumája. Nem én akartam beszélni erről, önök hívtak. Mi maga, könyvkereskedő? Ez akkora humor volt, hogy senki nem röhögött. A fazon tényleg könyves volt!”

- Enélkül is akad azért programod.

- A költészet napján jelent meg a Krúdy-hangoskönyv dupla CD-n, a születésnapomtól kezdve pedig ingyen letölthető az új dal a honlapról. Évek óta igyekszem erre a napra időzíteni valami kiadványt, hogy az ünnepelt lepje meg az érdeklődőket.

- Ez nem az önsztárolás, vagy az esetedben néha felhozott személyi kultusz egy fajtája?

- Kérdezz még ilyen izgiket! A hangoskönyv esetében a szerző a főszereplő, én csak a magam Krúdy-élményét szeretném átadni. Tíz éve készültem erre a kiadványra, válogattam a novellákat, készítettem a próbafelvételeket. Nagyon sok munka van benne, biztosan van ennél hatékonyabb önsztárolás is. A Bonanza-DVD pedig májusban jön ki, akkor lesz húszéves a zenekar. Rémület! 1988. május 28-án a Füredi park 2-4. szám alatt próbáltunk először. Gábor és Zsolt gyűjtötték össze a régi anyagokat, videóklipeket, ennek is régóta tervezzük a megjelentetést.

- Csupa jól eladható, kerek évforduló. A marketingesek álma.

- Ja, a szüleim nagyon kitalálták, hogy mikorra hozzanak össze. Így idén negyvenéves vagyok, az elmúlt húsz évben harminc albumon énekeltem. A fiam meg pont tízéves lesz, direkt most.

- Jó tíz éve azt nyilatkoztad, hogy negyvenévesen már nem akarsz gitárral a kezedben, bőrnadrágban terpeszteni a színpadon.

- Ez igaz, de negyvenkét évesen majd újra fogok. A gyerekkor felől az ember marha nagy határkőnek tartja a negyedik ikszet. Emlékszem, kölyökkoromban számolgattam, hogy hány éves leszek 2000-ben. Harminckettő? Atyaúristen! Az idei év az összefoglalásé, csendes, sztorizós előadásokra készülök.

- Nem fognak a rajongók kétségbe esni, hogy Ákos már nem rokkol többet?

- Átéltem már pár ilyet, például Az utolsó hangos dal idején, amikor néhány embernek sikerült primér módon értelmeznie a koncert címét. Aztán akkorát zúztunk, hogy leesett az arcuk. A közönség nagy része általában minden újtól ódzkodik, azt várja, amit már korábban elfogadott. Pedig megszokhatták tőlem, hogy mindig igyekszem változtatni. Nekem öröm, ha új dologban próbálhatom ki magamat. A Krúdy-lemez kapcsán jöttem rá, hogy tizenöt éve nem tanultam igazából semmit, és hogy rettenetesen hiányzott. Tudod milyen jó érzés volt Szigethy Gábor könyvtárában ülni és párás szemmel reformkori történeteket hallgatni, összefüggéseket megérteni?

- Nincsenek olyan minták, amikből tanulhatnál? Mi a helyzet a popipar nagy öregjeivel?

- Kitől tanuljak, az Omegától? Amit én csinálok, arra nincs minta. Megyek a bozótban előre, fejemen a lámpás, kezemben a machete, és irtom a dzsungelt. Megyek az iránytűm után, hiába tekeredik a lián. Versben beszélek, vaze! Az ember igyekszik új feladatokat találni magának, mert így lehet tanulni. Ilyen kísérletnek indult öt évvel ezelőtt az Andante is. Senki nem tudta előre, hogy siker lesz belőle. Na tessék, már megint.

- Arra is panaszkodsz, hogy senki nincs a zenei életben, aki meg tudna szorongatni, aki versenyhelyzet elé állítana. Ez afféle hergelés a többieknek, hogy „senkik vagytok”?

- Panaszkodik a franc, nem erről van szó. Húsz éve zenélek, talán az utolsó vagyok, akinek törzsközönsége van. Ezt a közösséget nem én teremtettem, a létük nem az én érdemem: ezek a lelkes emberek magukat szervezik. Szerintem ez óriási dolog. Elgondolkodtató, hogy régóta nem jött új, közösségteremtő produkció, egyéniség a magyar rockzenébe. Vannak énekesek, jövő-menő formációk, de nincs igazi verseny. Itt mindenki a többiek pénztárcáját lesi, és azon izgul, hogy ha a másik nagyobbat harap a kalácsból, akkor neki nem marad. Pedig attól nem lesz kisebb a közönséged, ha a másiknak is jól megy. Az a magyar recept, hogy el kell jutni egy sikeres modellig, és azt vinni a sírig. Ebben nem érzem jól magam. Ha nem adódnak kihívások, keresek magamnak: ilyen volt a kilépés a Bonanza jól bevált zenei megoldásaiból, ilyen volt a héthúros durvulás, a vonósok szerepeltetése, a Kaszás Attilával készített verslemez és ilyen a Krúdy-hangoskönyv is. Mindezt úgy, hogy énekelni soha nem tanultam és jó hangszeres zenész már sose leszek.

- Nem mi mondtuk, de úgy látszik, enélkül is lehet boldogulni a popiparban. Már az első lemezeddel befutottál, ennek húsz éve. Éhes vagy még újabb sikerekre?

- Fontos a pozitív visszajelzés, a sikertelenségnek senki sem örül. De a becsvágyam már többszörösen kielégült. Azt írták rólam egy internetes oldalon, tulajdonképpen dicséretként, hogy „még mindig egy képzetlen énekes a magyar rockzene csúcsa”. Könyörgöm, ki az, aki a képzettsége miatt vitte valamire ebben a műfajban? Bono**? Madonna? A Rolling Stones? A Megasztár jászjákóhalmi területi középdöntőjén mind kiesnének. Közben mindenki tud ötven slágert mondani tőlük. Van otthon Björk koncertfelvételem, két órán keresztül egyetlen tiszta hangot sem énekel, de ebben a műfajban ez nem számít. A rockszínpad a személyiségre épül, ez vagy van, vagy nincs.

**Ákos és Bono

„Szólistaként életemben először a Népstadionban játszottam, ’93-ban, a U2 bulija előtt, a szervezők meghívására. Nem volt zenekarom, mindenki nyaralt, alig sikerült összeszedni a bandát. Gyerekek, a U2 előtt játszunk, jöttök? Elsőre nem is hitték el. Mind nagy rajongók voltunk, az előadás előtt pár napig próbáltunk, és hamar kimentünk a helyszínre, hátha találkozunk a U2 legénységével a hangbeálláson. A színpad mögött kajáltunk éppen, amikor elkezdtek zenélni. „Bakker, itt a U2” – dobáltuk el a csirkecombokat, rohantunk előre. Három technikus rövidgatyában tolta a U2-számokat a színpadon, egy az egyben: ez volt a hangbeállás. Este halál izgalomban léptünk fel. Az NDK-ból meg Csehországból ideérkező U2-rajongó turisták néma csendben, a jegyüket fölemelve állták végig a húszperces produkciónkat. Nagy élmény volt. Mikor lejöttünk, bekísértek Bono öltözőjébe. Érdekes találkozás volt, öt perccel a koncert előtt kábé annyira be volt tépve, hogy a tükörképét se ismerte volna meg. Adtam neki egy angol nyelvű CD-t, tuti, hogy azóta is arra alszik el, gondolhatod. Elmondtam, mekkora rajongója vagyok, ő meg elsusogta, hogy mostanában csak ötvenes évek-beli dzsesszt hallgat. Azt hiszem, nem sokkal utána jelent meg a posztumusz duettje Frank Sinatrával.”

- Hogy állsz a bulvárral? Nem szoktál szerepelni a társasági rovatokban.

- Valahogy nem hiányzik. Nagyon ritkán adok interjút bulvárlapoknak, de időnként erre is sor kerül, mert egy újságíró, Kiss Magdi meggyőzött. Azt mondta, megérti, hogy egy konzervatív ember nincs elragadtatva a bulvártól, de akkor ne csodálkozzunk, hogy csak tévés kamusztárok vannak az újságokban.***

***Ákos és a bulvár

 „A fodrásznál szoktam nézegetni a bulvárlapokat, ki kivel van, kitől válik, mert nálunk a tévé otthon kimarad. Nem irígylem a szereplőket: áll a híres BB Évi a buszmegállóban, kezében nejlonzacskók, úgy néz ki, mint egy csőlakó. Kétoldalas cikk, amatőr fotókkal, egy szerencsétlen, megnyomorított emberről, aki össze van omolva, ami nem is csoda, hiszen a családneve egy tévéműsor rövidítése. Aki csak ezt látja az újságban, azt hiheti, ez a normális. Mi három gyerek után szentségi házasságot kötöttünk, ennek kapcsán kérdeztek. Talán nem nagy baj, hogy időnként ilyesmiről is lehet olvasni.”

- Sokszor mondod, hogy a könyvek bűvöletében nőttél fel. Most Krúdy-felvételt készítesz, még ki jöhetne nálad számításba?

- Hrabal, mondjuk, vagy Updike. Ha igazi, nagy feladatot kéne mondani, akkor Arany János, a Shakespeare-fordító, a magyar nyelv játékmestere. A balladáiban fantasztikus dramaturgia, filmes látásmód jelenik meg. (Szavalni kezdi A képmutogató című Arany-balladát, ezt most nem közöljük – A szerk.) Totálok, közelik egymásra „vágva”, egy olyan szerzőtől, aki nem is tudta, hogy lesz film valaha.

- Ha már a filmnél tartunk, mi lesz a filmprojekteddel? Tíz éve beszélsz róla, hogy megcsinálod.

- Addig beszéltem róla, amíg egyre távolabb került, de időm se lenne rá. Érdekes, hogy amióta elengedtem, kétszer is kerestek kész filmtervvel, hogy ezt nekem kellene megrendeznem. Remélem, egyszer el fog jönni ennek is az ideje: amikor klipet forgatok, mindig úgy érzem, hogy ez lenne az igazi feladatom.

- Tizenhat évesen is rendező akartál lenni.

- Jártam a Pasolini-filmklubba, mentek a nagy megfejtések, esztétizáló okoskodások, hogy miről is szólt a film, totál bezsongtam. Szegény anyám is ki volt borulva, hogy nem lesz normális foglalkozásom. Aztán nem is lett.

- Ákos vs. liberális megmondóemberek. Komoly energiákat fordítasz az ellenük vívott egyszemélyes háborúdba. Ők kiosztanak téged, te kiosztod őket.

- Ez elég egyenlőtlen és egyoldalú küzdelem, és biztosan nem én kezdeményeztem. A magát mindenhatónak képzelő, „majd mi megmondjuk, ki itt a művész”-rendszeren kívül létezem, ez bántja őket: beleegyezésük és ellenőrzésük nélkül vagyok sikeres, az intrikák és folyamatos támadások ellenére. Ráadásul nagyobb és tartósabb a munkámat körbevevő közönségszeretet is, mint az agyonajnározott, politikai és kritikai hátszéllel futtatott líblingjeik esetében. Soha senkitől nem vettem el az érvényesülés lehetőségét, ezt tiszta lelkiismerettel mondhatom. Másnak keresztbe tenni nagy meló: abba kell hagyni a saját tennivalót, ki kell dönteni a fát és odahurcolni az útra, a másik elé. Szerinted ez kinek rosszabb?

- Hat éve A bosszú népe című dal miatt vettek elő a megmondók. Ez a dal a zsidókról szól?

- A bosszú népe a gyűlölködő bosszúállókról szól, ezt nem annyira bonyolult megérteni. Például azokról, akik a dal kapcsán ki akartak vonni a forgalomból, gyilkos vádakkal illettek. Ezt mindig ugyanazok csinálják, ugyanbból az aljas indokból. Nulla konkrétum, nulla érv, csak a vád, aztán mosakodj, paraszt. Fél év is eltelt, mire kiderült számomra, hogy Lovas István lejátszotta a nótát a Vasárnapi Újságban, emiatt indult a hisztéria: neki minden moccanását figyelték, így bekerültem én is a szórásba.

- Jó az neked, ha a jobboldal kanonizált dalnokaként tekintenek rád?

- Ez egy Friderikusz-szintű kérdés egy öt évvel ezelőtti interjúból. Közéleti és értékítéleti kérdésekben meg kéne próbálni elhagyni a balos megmondóemberek által felállított kategóriákat. Ebben a beszélgetésben sikerült felemlíteni az összes negatív toposzt, amit eddig velem kapcsolatban kitaláltak. Még a nyelvezet, ez a verbális izmozás is őket idézi. A kérdésre felelve csak annyit: ez egyszerűen baromság. Egyrészt hol van itt kánon? Másrészt nem én befolyásolom, ki hogyan tekint rám. Nem jobbos vagyok, ezt már elmondtam néhányszor, de fontos ez? Annak a „dalnoka” vagyok, aki meghallgat. Azokhoz szólok, akik elfogadnak. A többi nem érdekes.

- Az ezredfordulón még breakbeates metálra hörögtél az élet sötét oldaláról, most pedig polgári borpatikát nyitottál és Krúdy-hangfelvételt készítesz. Az évek alatt a zenéid és szövegeid is sokat egyszerűsödtek. Kritikusaid szerint visszatérően használsz elcsépelt szimbólumokat.

- Kritikustól még senki se tanult énekelni vagy dalt írni, úgyhogy ezt inkább hagyjuk. Amit mondasz, abban sok a leegyszerűsítés, bennem a hörgés és a borpatikázás egyszerre van jelen. A Még közelebb album anyaga pedig biztosan sokrétűbb zene, mint amit korábban írtam. Fenntartom a jogot magamnak, hogy arról beszéljek, ami foglalkoztat. Ez valóban egyszerűnek hangzik.

- Milyen zenék inspirálnak?

- A dalban hiszek, abban, hogy egy ember énekel valamiről, amit fontosnak tart. Mostanában Saul Williamst hallgattam, Citizen Cope-ot és Bruce Springsteent, az egy szál gitáros időszakból. Közvetve talán ezek is hatottak rám, amikor elhatároztam, hogy az eszköztelenség, egyszerűség lesz jellemző a most szerveződő őszi turnénkra. A tervek szerint színházakban és hasonló hangulatú helyeken lépünk majd fel. Ha az Andante ülőbuli volt, ez fekvőbuli lesz, szinte kizárólag lírai dalokkal. Lehet hozni a kispárnát! Kívül-belül ünneplőbe öltözünk, és erre hívjuk a közönséget is.

- De azért a nagy durranást is kedveled.

- Élvezem az egyszerű, brutál gitárriffeket, de idén nem az agyleszakító lábdob lesz a jellemző. A rockkoncert a tömegérzésről szól, izzadunk, ugrálunk, hazamegyünk. Nekem ez is tetszik, ha minden jól megy, lesz még ilyen is, de most ennél sokkal közvetlenebb produkciót szeretnék csinálni.

- Egyre többet beszélsz a hitről. Nem álszent mindez egy popsztártól?

- Miért lenne? Engem ez érdekel. A hit arra tanít, hogy mindig van remény. Hogy lehet másképp, szebben élni, hogy van kiút a szorult helyzetekből: felfelé. Nincs nagyobb dolog, mint reményt kapni vagy reményt adni. A sorsomban nagy kegyelem a normális család, a gyerekeim****, és az is, hogy látok embereket, akik a dalokon keresztül találtak reményre és egymásra. Fantasztikus dolog ez.

****Ákos és a családi idill

 „Középső gyerekem, Anna idén hat éves. Magától megtanulta a betűket, olvas, időnként levelet ír anyának: „Szeretlek anya, álmomban láttam egy pillangót, szeretem a pillangókat”. Nekem meg azt írja: „Apa, nagyon szeretlek, képzeld, láttam egy focimeccset, nagyon izgalmas volt, Mecseszter Unájti és Reálmadri.” Tudja, hogy anyjának a pillangókról, apjának a fociról írjon, érti a klasszikus szerepmodelleket. Védett, szeretetteli közegben kéne minden gyereknek felnőni. Ha van egy nő, aki gyereket szült az embernek, akkor a felelősség egy életre szól. Az ilyen egyszerű dolgokról nem trendi ma beszélni valamiért.”

- Egocentrikus pályát választottál, mégis egyre fontosabb neked a hit, a család, a gyerekek.

- Énekesnek, színpadi embernek lenni érzékeny helyzet, valóban szükség van hozzá az egóra, az ambíciókra. Célok nélküli ember nem való színpadra, túl sok személyiség nélküli bábu lődörög már a deszkákon. Minden szerző, előadó „eredeti” szeretne lenni. Erre törekszem én is, de nem abban az értelemben, hogy olyat csinálnék, amit más még nem. Ez lehetetlen: minden dalt megírtak már, ráadásul sokkal jobban. Eredetinek lenni annyit tesz, hogy az ember közel van az eredethez. Számomra ez a legnagyobb cél. Formailag meg kell újulni, de tartalmilag nem, mert nem is lehet. A jó sodorja, hívja az embert, de csak ritkán sikerül megérteni. Ha visszanézek, mert bármennyire borzasztó is, negyvenévesen már van mire visszanézni, azt látom, hogy van íve a velem megtörtént eseményeknek. Nem érzem magam se öregnek, se tapasztaltnak, van tervem a jövőre bőven, de látom, hogy sok minden csak egy hajszálon múlt. Van miért és van kinek hálásnak lennem.

Interjú: Rajcsányi Gellért

Fotók: akos.hu