2002. április 21-én a Millenáris Parkban, a Fidesz választási központjában a t. közönség már számított a vereségre (nem is nagyon számíthatott másra) - nem úgy, mint az első forduló estéjén. 2002. április 7-én este a Millenárison igazi dráma játszódott le: az első, ígéretes részeredmények öröme után mind fagyosabbá vált a hangulat, ahogy jöttek be a nagyvárosok, majd a főváros adatai. Magyarország térképe egyre vörösödött. Többezer fiatal követte sokkos állapotban a kivetítőkön a fejleményeket. Máig előttem van a kép, a sápadt arcú, levert fiúk és a síró lányok (igen, Kéri László Hitlerjugendje). Az ünneplésre bekészített pezsgő és torta érintetlen maradt, láthatóan a Fidesz vezetőinek sem volt B terve. Aztán a park kiürült, a környező kocsmák pedig megteltek keserűséggel, indulattal. Emlékszem, sok olyan emberrel találkoztam akkor ott, akiket a zalaegerszegi gimnázium óta nem is láttam. Izzott a levegő a „nem lehet igaz!” hangulatától.
Az agónia egy napig tartott, aztán beindult a két hetes, végkimerülésig pörgetett kampány. Április 9-én, kedden este Orbán Viktor TF-es beszéde adta meg az alaphangot, itt hangzott el először az azóta sokszor és sokféle kontextusban emlegetett „mindenki hozzon magával a következő választási fordulóra még egy embert!” fordulat. Az Alkotás utcán le kellett állítani a közlekedést, mert ellepte a tömeg. Orbán mindent egy lapra tett fel, nem tudom, valóban elhitte-e akkor, hogy olyan katasztrofális hatással lehet az MSZP-SZDSZ kormány az országra, mint ahogy mondta (igaz, akkor még magam sem gondoltam).Aztán jött Orbán non-stop országjárása és a Kossuth téri giga-happening, ami a rendszerváltás óta a legnagyobb tömeget megmozgató politikai rendezvény volt - Rákay Philip érdeme, hogy az egyértelműen eltúlzott kétmilliózásának köszönhetően azóta sem nagyon lehet súlyának megfelelő helyen kezelni a rendezvényt. A kampányt lezáró, nem a párt stábja által szervezett fényhíd pedig a legjobb hangulatú politikai eseménynek sikeredett, amin valaha is jártam: a Duna két partját, a Lánchidat és a Margit-hidat bevilágító résztvevők olyan fiesztát csaptak, mintha nem is a biztos vereség várna pár nap múlva. Április 21-én este a Millenárison már nem volt sírás, nem volt katarzis, csak csendes belenyugvás a megváltoztathatatlanba.
Furcsa így, hat év elteltével visszagondolni az akkori eseményekre. Nem tudom eldönteni, tényleg ennyi minden megváltozott azóta, vagy csak én látom másként? Kicserélődött, jóval idősebb lett a Fidesz-rendezvények törzsközönsége, s mintha maga Orbán és a pártja is meghasonlott volna azon a választáson: sok mindenben átvette az MSZP 2002-ben sikerre vitt szociális demagógiáját, a jövő- helyett a brutális jelenorientáltságot. Ahogy így visszagondolok, még inkább úgy érzem: kár érte.
