Say you'll come and set me free, just say you'll wait, you'll wait for me”
(Coldplay – ’Til Kingdom Come)
Zsoldos vagyok, a közeli Keleten csörtetek. Nyugat küldött ide engem, hogy uralkodóim parancsára megszálljam ezt a különös vidéket, ahol ősi népek emlékét őrzi a föld. Kultúrát és civilizációt hozunk ebbe a többet érdemlő, de barbárok uralta tartományba. Rendet tartok most, de ezer és kétezer év múlva is eljövök, mert mindig akad majd egy ürügy idejönni valamiért, a világ köldökébe. Azt mondják, a paradicsom romjain és Bábel maradványain járunk: lehetne ez a béke szigete is, de nincsen egy hét balhé nélkül. És bajkeverők nélkül sem. Itt hajtom felfelé ezt a galileai lázítót, aki azt hiszi magáról, ő a zsidók királya. Megsértette a helytartót és a császárt, megérdemli a sorsát. Azt állítja, hogy az ő országa nem e világból való, de én nem értem őt. Enyém a fegyver, enyém a hatalom: gondoskodom róla, hogy megtanulja, kié ez az ország.Zsidó asszony vagyok, a béke városából, és pészah ünnepén kézzel dagasztom a tésztát, hogy időben elkészüljön a pászka. A rítussal táplálékot és hagyományt adok át gyermekeimnek, miközben vályogházam ablakából látom: megkínzott férfiakat visznek a koponyák hegyére, hogy ott keresztre feszítsék őket. Ismerem egyiküket, a környéken prédikált, és azt mondta, ő az út, az igazság és az élet, de én nem értettem őt. Népünk útját, őseink igazságát és az önmagamból fakadó életet én adom tovább utódaimnak. Így tettek anyáim is, és így tesznek leányaim is, amíg világ a világ, várva a Messiást, ahogy az ígéret szól.
Főpap vagyok, Péter trónusa körül forgolódok. A kereszt árnyékában élek, és annak homályában élvezem az életet. Ledér nőktől fogant fiaim harcos kalandornak állnak, testvéreimet bíborossá neveztetem ki, hogy majd engem támogassanak, ha meghal a szentatya, aki nem különb énnálam. Hatalomra török, mint az összes többi főpap, megmérgezem ellenlábasaimat, felvirágoztatom családomat, és ha majd fellépek a trónra, az Urbst is újjáépítem. Cédulákon árusítom a bűnbocsánatot, és a befolyó aranyakból a legnagyobb itáliai festőkkel mázoltatok életnagyságnál nagyobb freskókat a názáretiről, aki a világ összes királyságát és azok dicsőségét megszerezhette volna, de elűzte a kísértőt. És én nem értem, miért.
Forradalmár vagyok, és nem tudok többet várni. Ez már a tizenhuszonhányadik század, fejlődik a világ, elkerülhetetlen a változás: alul a víznek árja, és mi leszünk az úr. Elég az elnyomásból! Eltaposni a gyalázatost! Ha eljön az idő, trikolór vagy vörös zászló alatt vonulunk majd fel, mert türelmetlenek vagyunk, nem tudunk várni halálunk utánig. Megvalósítjuk a mennyországot a földön, csak adjátok nekünk a hatalmat! Szegény anyám, a Bibliából olvas fel nekem, hogy békére intsen, de hát téved, mert Ö is az elnyomottak pártján állt! Ezt próbáljuk magyarázni a félrevezetett népeknek is, akiket még fel kell világosítanunk, mert nem ismerik a boldogabb jövőbe vezető tanainkat. Ha győzni akarunk, végezzünk a kizsákmányolókkal! De ha nekik beszélünk, ők is a Bibliából példálóznak: „ha valaki jobb felől arcul üt, fordítsd oda a másik is”, és ezt nem tudom megérteni. Lehet, hogy a mi prófétánknak van igaza, aki a nép ópiumáról beszélt. Hinnem kell – de csak egy hit létezhet. A másikat irtani fogom, mert fejlődik a világ, és elkerülhetetlen a változás.
Firkász vagyok, a 21. századból, hétvégi keresztény. Minél nagyobb igazságról írnék, annál kövérebb idézőjelek közé kell beszorítanom mondandómat, hogy komolyan vegyenek. Persze, mi az igazság? Görbe utakon járok, és tartok tőle, hogy ez nem azonos a keskeny ösvénnyel, amit követni kellene. Szobámból elérem az egész világot, ami faluvá zsugorodott, és minden bonyolult kérdésre választ találhatok, csak a legegyszerűbbekre nem válaszol senki. Vagy nem hallom meg. Fel kellene emelni a szívet, mantrázzák ezt a miséken is, csak itt, a káeurópai dzsungelben nem tudunk se a távolba, se fölfelé nyújtózni. De ez is csak kifogás, mindig ott hisznek a legjobban, ahol a legnagyobb az ínség. Ahol semmiben sincs hiány, ott már Marokkó-kiállítást tartanak az üresen kongó gótikus templomban, kőhajításnyira a kurvanegyedtől, ahogy azt Amszterdamban látni. Nem tartom a böjtöt. Nem tudom elsőre felsorolni a hét főbűnt. Mindannyian, minden nap alkut kötünk az egyetlen forradalmárral, aki valaha létezett. Tanai nagyját könnyű elfogadni, és aztán be nem tartani. De azt is mondta, hogy ő Isten fia, feltámadott és megváltott minket, ám én ezt nem vagyok képes megérteni. Felfogni. Elfogadni. Még nem.
De türelmes fickó hírében áll: „Veletek leszek minden nap a világ végezetéig.”
(Megjelenik: Reakció, 2008. április)
