Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

Az első veszélyről oly sokat beszélünk – szinte csak róla beszélünk –, hogy a második végiggondolására nem is marad időnk.

Az első veszély mindenki által ismert: a populizmus. Nincs valamirevaló folyóirat, politológus, politikai elemző, liberális vagy baloldali politikus, aki ne emelné fel a szavát a populizmus növekvő befolyása és veszélye ellen. 

Van azonban egy második veszély is, amelyre Marc Plattner hívja fel a figyelmünket szeminális írásában. Ez a második veszély a radikális pluralizmus. 

Plattner abból indul ki, hogy – ellentétben a megszokott megközelítésekkel, amelyek szerint csakis a nem demokráciák hibrid rendszerek – valójában a demokrácia is hibrid rendszer. Méghozzá abban az értelemben, hogy a demokrácia lényegét két egymással ellentétes, de legalábbis egymással versengő elv alkotja: a demokrácia egyszerre majoritárius (demokratikus) és antimajoritárius (liberális). E két alapelv között egyensúlynak kell fennállnia, ahogyan azt az amerikai alapító atyák (például a Föderalistában) nagyon korán felismerték. A 10. Föderalista például óv a demokrácia totális győzelmétől és vele szemben korlátozó elvként a diverzitást ajánlja. 

És milyen igaza van. A többségi elv túlfuttatása rengeteg feszültséget visz ebbe az egyébként folyamatos versenybe, és az egyensúly eltolódása a demokratikus elv felé, megszüli a már említett populista korszellemet.

Plattner azonban nem éri be ennyivel, hanem legalább ilyen súllyal szól a második veszélyről, arról, amikor a radikális pluralizmust (az antimajoritárius elvet) futtatjuk túl. Itt valami olyasmiről van szó, hogy a sokszínűség oly mértékben totalizálódik, hogy magába szippantja a demokratikus elvből jobban következő társadalmi kohéziót, és a társadalmak atomizált csoportok, egyének halmazaira esnek szét. Plattner itt is visszautal a 2. Föderalistára, amely óv a túlzott diverzitástól. S joggal: a totalizált diverzitás a liberális demokrácia lényegét, egyéni és közösségi szint egyensúlyát veszélyezteti. 

Van tehát két egyenrangú veszélyünk: a radikális pluralizmus a demokrácia közössége lábát akarja kidönteni; az egyoldalú majoritárius elv pedig a demokrácia individuális életerejét akarja elszívni. De ha ez így van, akkor joggal vethető fel a kérdés: miért beszélünk szinte kizárólag csak az első veszélyről, illetve az ehhez kötődő populista kihívásról, és miért nem tekintjük veszélyesnek a második túlkapást? Továbbá miért tekintjük a populizmust valamiféle önálló, a demokrácia lényegétől idegen, és megtévedt emberek által táplált téveszmének, miközben a másik túlkapást szemérmesen elnézzük, vagy talán észre sem vesszük?

Nos, a válasz a politikai eszmék képviselőinek elhelyezkedésében és befolyásában rejlik. Az, hogy a két veszély közül a mai korban szinte kizárólag a populizmusra vagyunk érzékenyek, a liberális politikai és intellektuális közösség erejéből ered; a kormányzati hatalomtól olykor független informális befolyástól. Míg a másik tábor ilyen informális befolyási tőkével csak szerény mértékben rendelkezik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a liberális politikai aktorok sokkal nagyobb elhitető erővel rendelkeznek a populizmus kártékony hatását illetően, mint azok a demokraták, akik szerint a veszély a túlzásba vitt liberális elv oldaláról fenyegeti a demokráciát.

De még ennél is nagyobb befolyásbeli különbség az, hogy a liberálisok el tudják érni: a demokratákat voltaképp ne is demokratáknak tekintsük lassan, hanem a demokrácia ellenfeleinek, sőt felszámolóinak. Ilyen stigmatizáló erővel a többségi elv hagyományos képviselői nem rendelkeznek. Korántsem arról van szó, kinek van itt igaza (a politikában ez mindig relatív), hanem, hogy kinek van nagyobb befolyása. 

Nem kétséges továbbá, hogy Kelet-Közép-Európa vonatkozásában is érvényesül ez a befolyás, s teljesen egyértelmű annak a narratívának a fölénye, amely szerint a demokráciát (különösen Lengyelországban és Magyarországon) a populisták fenyegetik. Viszont a populista narratíva a dolgoknak legfeljebb a felét magyarázza. Plattner szellemében tehát a képet ki kell egészítenünk, s a jövőben érdemes lesz az elmúlt 25 évet a túlfuttatott diverzitás optikájából is értékelnünk.