Vendégszerzőnk, Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

A történelemről, az érzékenységről és a vízről, ami kiver minket

A történelem épp olyan, mint egy ruhadarab: egy ideig szeretjük és nyüstöljük, aztán megunjuk, levetjük és kidobjuk. Ha a történelemről vitatkozunk, ezt nem árt szem előtt tartanunk.

Merthogy vannak úgynevezett „történelem-barát” és úgynevezett „történelem-ellenes” korszakok. Amikor az előbbit éli az emberiség, akkor elringatja magát a történelem habjain; amikor az utóbbit, akkor még azt is meg akarja tagadni, hogy valaha is hallott olyan fogalomról, hogy történelem.

Azt kell tehát megértenünk, mikor szeretünk ringatózni, és mikor szeretünk kimenni a városszélre és a történelmet a szemétdombra dobni.

*

Nos, akkor élünk a történelemben, amikor – úgymond – nagy dolgokat kell megoldani. Mondjuk a franciák 1789 körül nyakig a történelemben éltek. Róma lebegett a nagy forradalmárok szeme előtt. Mint ahogy Amerika alapítása sem képzelhető el történelem nélkül. Egyik esetben sem az történt, hogy nosza, nyaktilózzunk, illetve, hogy nosza, hozzunk létre egy új világot. Hanem mindkettőben vastagon ott volt az eszmény: valami nagyot kell teremtenünk, olyat, ami csak történelmi mértékkel mérhető.

Ahhoz persze, hogy emberek történelmi eszmények megvalósítását, sőt meghaladását tűzzék ki célul maguk elé, mindenekelőtt az kell, hogy a történelemnek legyen hitele. Nem csak egy párt vagy egy politikus tudja lejáratni magát, hanem a történelem is. Hogyan? Úgy, hogy olyan dolgok történnek meg benne, amelyekre senki nem büszke. Ilyenkor a történelem pillanatok alatt átsorolódik a „rossz oldalra”, ilyenkor mindenki menekül tőle. Mint például a nácizmustól vagy a fasizmustól.

A „történelem mint rossz” percepciója szükséges ahhoz, hogy a történelemben időnként ki akarjunk lépni belőle. A „múltat eltörölni” gondolat azért olyan elven, mert a történelem során mindig vannak olyan politikai szereplők, akik például korábban még nem próbálhatták ki magukat. Gondoljunk csak a kommunistákra 1945 után. Mi adta egyedülálló népszerűségüket? Az, hogy rajtuk kívül szinte mindenki más lejáratódott, és ők tudták fellépni a tisztaság és bűntelenség nevében.

Vagy gondoljunk 1989-re, amikor megint csak „nemszeretem” kategóriává vált a történelem. Megint csak miért? Mert egy csomó olyan politikába betörni igyekvő elem halmozódott fel a margón, akik betörni és meghódítani készültek a politikát. Ők voltak a „demokratikus tiszták”’, akik egy puhuló diktatúra perifériáján növesztették fel magukat, s akik fennen hirdették, hogy ki kell lépni a diktatórikus múltból és át kell lépni a demokratikus jelenbe. Kellett nekik ehhez a történelem? Nem kellett, legfeljebb dobbantóként. Nem akartak ők a történelemből semmit, de nem csak a közelmúlt történelméből, hanem a távolabbiból sem, sőt abból még kevésbé.

*

Ám a történelem kisatírozásával voltaképp egy ország olyan marad, mint az ember, aki minden emlékét törli. Vannak ilyen sci-fi filmek. A szereplő nem emlékszik múltjából semmire. Mint mondjuk a Bourne-rejtélyben Matt Damon. De aztán a végére csak-csak visszatér az emlékezete.

Ahogy a politikában is csak-csak vissza szokott térni a múlt. Mert a múlt-nélküliség épp úgy elunható egy idő után, mint a múlttal való telítettség. Ha túl sok történelem vesz körül minket, ki akarunk szabadulni a történelem-erdőből, s napos tisztásra vágyunk. De ha folyton csak a tisztáson ülünk s arcunkat permanensen süti a nap, leégünk, s árnyék-labirintusokat keresünk.

S épp azért, mert itt valamiféle belső dialektikáról van szó, nyugodtan tekinthetjük viccesnek az olyan kijelentéseket, hogy „véget ért a történelem”, vagy ennek az ellenkezője: „véget ért a jelen és visszafordultunk a történelembe”.

Nem; bizony egy másfajta „relativizmus-elméletre” van szükségünk. Ami egyesít magában bizonyos dolgokat, például a történelmet és a történelmen kívüliséget. Valahogyan meg kell birkóznunk saját totalitárius szellemi igényeinkkel, amelyek folyton valamit nagyon akarnak, miközben mást nagyon nem.

Ezért nézzük kellő malíciával, amikor például manapság – Trump győzelme kapcsán – sokak felderülnek: vége a politikai korrektség korának! Vége a liberalizmusnak! Meg az isten tudja minek! Értjük persze, hogy időnként örülni jó. De, hogy bárminek vége lenne…hogy bárminek totálisan vége lenne, s bármi totálisan elkezdődne…

Ezek így nonszensz várakozások.

Most úgy tűnik: egy kicsikét több történelem lesz, mint az elmúlt évtizedekben, amitől persze falnak mennek majd azok, akik semennyi történelmet nem akarnak. Ha valamit érdemes megtanulnunk, az az érzékenység. Ha egyetlen jelszóban kéne összesűrítenünk felfogásunkat, az ez lenne:

Emberek, legyetek érzékenyek az apró aránymódosulásokra, és gyanakodjatok magatokra, ha a legkisebb módosulástól is kiver benneteket a víz.