Vendégszerzőnk, Jeszenszky Zsolt írása
2016 november 8-án, ahogy ez a póló is mutatja, az amerikai választók történelmet írtak. Március 9-én reggel pedig a safe space-ekkel, trigger warning-okkal, politikailag korrekt beszédmóddal körbebástyázott liberálisok életük legrosszabb napjára ébredtek. Megtörtént a megtörténhetetlen, amiről egyikünk sem gondolta, hogy még valaha is megtörténhet: egy republikánus lett Amerika új elnöke.
Addig patásördögözték az előző két választás republikánus indulóját (John McCain, Mitt Romney), amíg most meg nem kapták valóban a (számukra) patás ördögöt. A folyamatosan farkast kiabáló fiú csapdájába estek: egyre kevésbé vették őket komolyan, és mire megjött az igazi patás, elkoptak a szavak. Donald Trumpról minden lepergett. Bármilyen stigmát aggattak rá naponta, ő csak ment előre, nem foglalkozott velük. Bármilyen más republikánus jelölt ezekre (rasszizmus, homofóbia, iszlámellenesség, stb., dögunalom) védekező üzemmódba kapcsolt volna, a liberálisok forgatókönyve szerint reagálva. Trump azonban rá sem hederített mindezekre, totálisan felrúgott minden kottát, forgatókönyvet, ami a demokrata pártnál valaha is felbukkant. És megválasztották az Egyesült Államok 45. elnökének. És ez még csak előjátéka a liberális rémálomnak.
Hogy mi lehet a folytatás, ahhoz először menjünk vissza kicsit a múltba. A II. világháború lezárását követő évtizedekben folyamatosan jelen volt Amerikában (pláne Európában) a baloldali, marxista ideológiák iránti lelkesedés az egyetemisták, fiatal értelmiségiek körében, jelentős átfedéseket mutatva a hippi-mozgalommal. Nagyon fontos közös szerepük volt többek között a vietnami háború ellen szervezett tüntetésekben. A vesztes háborúnak „köszönhetően” – mivel a kezdetektől szemben álltak vele - jelentősen felértékelődött a pozíciójuk. Utána egyik fő ellenségük, Richard Nixon botránya (Watergate), majd pedig az elnökkel szembeni sikeres vádemelés újabb hatalmas impulzust adott nekik. Jimmy Carter alatt az idősebbek már hatalmi pozícióba is kerültek közülük, a fiatalabbak pedig különböző, a Demokrata Párthoz kötődő intézetekben, think tankekben helyezkedtek el. Közben életkoruk előrehaladtával radikális marxistából lassan átalakultak szociálliberálissá.
Ronald Reagan győzelme óriási csapást jelentett az amerikai baloldal addig folyamatosan felfelé ívelő pályájára. Reagan elnöksége a XX. századi Amerika egyik legsikeresebb periódusa: egyrészt sikerült végletesen megroppantani a Szovjetuniót (háború nélkül!), másrészt fantasztikus gazdasági növekedést, prosperitást hozott szinte mindenki számára. Ebben a helyzetben, amikor gyakorlatilag az ország egésze jelentőset lépett előre, nagy volt a realitása annak, hogy a republikánusok akár évtizedekre is berendezkedhetnek a hatalomba. Reagan 1984-ben 525-13 arányú elektori szavazattal nyerte meg Walter Mondale-lel szemben a második terminusát, ennek lejártát követően az idősebb George Bush is 426-111 arányban győzte le Michael Dukakis-t.
A liberális körök, akik időközben már egyre magasabb pozíciókba kerültek a felsőfokú oktatásban, pánikolva látták, hogy végleg kiszorulnak a politikai hatalomból; az egyre jobban élő, a választásokon aktívan résztvevő (akkor még túlnyomóan fehér) szavazók körében esélyük nincs. A '80-as évek Amerikájában nem volt semmilyen valós rasszizmus, faji ellentét. Bocs mindenkitől, aki máris jobban tudja, de személyesen ott voltam… Két évig láttam kicsiben és nagyban. A suliban semmilyen ellentét nem volt a fehér és a néger diákok között. A legnépszerűbb énekes Michael Jackson volt, sportoló Kareem Abdul-Jabbar, színész pedig (az azóta sajnos pedofíliáért bíróság előtt álló, de kiváló komikus) Bill Cosby. A fekete lakosság előtt nyitva voltak a lehetőségek, nem voltak etnikai ellentétek. Az afroamerikai lakosság jelentős része azonban nem volt aktív politikailag. (Nem csak a valóban létező gettókban nyomorgók, hanem az alsó középosztályhoz tartozók sem.) Emellett milliós nagyságrendű volt már a mexikói bevándorlók száma, és egyre többen érkeztek Ázsiából, először elsősorban a Távol-Keletről, aztán egyre inkább a muzulmán területekről is. A végzetesen háttérbe szorult baloldal felismerte, hogy jelentős számú korábban inaktív, illetve újonnan érkező potenciális szavazót állíthat maga mellé, sőt, csak így lehet képes valaha is újra a hatalom közelébe kerülni.
Közben az egyetemeken ugyanez a kör kinevelt egy szélesedő réteget, amely már az ő elvei szerint gondolkodott – és szavazott. Ezek az „elvek” pedig egyre inkább a különböző deviáns viselkedésekkel szembeni nagyfokú toleranciáról, a hagyományos gondolatok, értékek, vallás, stb. háttérbe szorításáról szóltak. Bill Clinton személyében megtalálták a tökéletes poszterfiút az egyetemekről frissen kikerült, lelkes és aktív, radikális fiatalság szavazatainak megszerzéséhez. Ez persze nem lett volna elég, de ott volt mellé az a „szivárvány-koalíció”, amit a különböző nemzeti, etnikai és egyéb kisebbségek megszólításával sikerült összerakni. Mindezzel alapvetően nem is lett volna baj, hiszen üdvözlendő, ha korábban inaktív rétegek is elkezdenek érdeklődni a politika iránt, részt vesznek a demokratikus döntésekben.
Ez a koalíció viszont rendkívül ellentmondásos volt: együtt szerepeltek benne a tankseggű nőkről mesélő, a gyenge férfiakat lebuzizó szexista néger rapperek, ugyanakkor a férfigyűlölő feministák és a melegek is, mellettük a hispánok és az egymást egyébként mindenki másnál jobban utáló, anyaországaikban nemrég még egymással harcoló különböző ázsiaiak. Továbbá az antiszemitizmustól folyamatosan rettegő humánértelmiségi zsidók (a gazdasági életben meghatározó zsidók mindig inkább a republikánus párthoz húztak), ugyanakkor a valódi, létező, fizikális antiszemitizmust napi szinten gyakorló muzulmán bevándorlók is.
Ez a „szivárvány-koalíció”, belső feszültségeiből eredően annyira ingatag volt, hogy ki kellett találni valamilyen eszközt, a „legkisebb közös többszöröst”, amivel együtt lehetett tartani. Mi sem alkalmasabb erre, mint a vélt vagy valós hátrányos helyzet folyamatos tudatosítása és természetesen egy külső ellenség kijelölése, a vele szembeni folyamatos hergelés, lázítás. Igen, nem volt nehéz kitalálni: ez az ellenség a fehér ember lett.
Paradox dolog, de az történt, hogy egy szűk, fehér politikai elit használta ki a kisebbségek vélt vagy valós sérelmeit, és erre építette föl saját politikai (újra)felemelkedését. Mindehhez létrehozták a PC (politikailag korrekt) nyelvezetet, amely sajátos (és a maga nemében zseniális) elegye a különböző kisebbségi csoportok közös sérelmeire kitalált, és őket ezzel ügyesen összefogó szlogeneknek, valamint azoknak az előírásoknak és tilalmaknak, amelyek segítségével egyre szélesebb körben, egyre kérlelhetetlenebbül tették a kisebbségekhez nem tartozók számára kötelezővé a liberálisok által megszabott gondolkodáshoz való alkalmazkodást.
Obama megválasztásával mindez a csúcsra is jutott, ami egyébként egy nagyszerű és örömteli dolog, hogy egy afroamerikai az USA elnökévé válhatott. Alatta azonban a végletekig túltolták a PC-terrort. Amiből egyre inkább elege lett azoknak, akikre folyamatosan próbálták ráerőltetni. Beszédes adat: 2012-ben a fehér lakosságnak csak a 60%-a szavazott a republikánus Romney-ra (40% Obamára, egy fekete elnökre, ennyit a rasszizmusról – és ha esetleg valaki azzal az ostobasággal jönne, hogy a maradék 60% azért szavazott Romney-ra, mert rasszista, annak tényleg fölösleges továbbolvasnia ezt a cikket), most viszont 75% szavazott Trumpra. Persze nyilván erre is megvan a liberális mantra, hogy újabb 15% az, aki „elrasszistásodott”, a valóság ezzel szemben az, hogy tényleg iszonyatosan túltolták a politikai korrektséget, a he/she helyett szabadon választható, mások számára viszont előírt 43 féle névmással, a safe space-ekkel és trigger warning-okkal.
A lakosságnak annál a részénél, amelyiknél még nem volt sikeres az agymosás, és nem sikerült „átkattintani”, azoknál előidézte a kijózanodást. Obama elnökségének megítélése egy külön cikket érdemelne, itt és most csak annyi a lényeg, hogy az ő elnöki periódusának legnagyobb „vívmánya” a szabad WC-használat a transzneműek számára. Amíg az őt hatalomba emelő liberális elit ilyen „fontos” kérdésekkel foglalkozott, a gazdasági válság hatására rengetegen vesztették el munkájukat, ám az ezt követő fellendülésből csak az elit húzott hasznot, az „Átlag Joe” nem tudta kivenni belőle a részét, sőt, egyre lejjebb csúszott. És miközben egyre nehezebben tudta biztosítani családja számára a megélhetést, továbbra is azt hallgatta a nagyvárosokban kávézgató megmondóemberektől, hogy mit kell gondolnia a melegekről, a muszlimokról, a „társadalom hibáiból” rablógyilkossá vált bűnözőkről, stb. És azt is hallgatnia kellett, hogy mindenről ő, a vidéki bunkó, rasszista, kirekesztő, intoleráns fehér ember tehet.
Annyiban tehát igazuk van a most vészharangot kongató liberális megmondóembereknek, az amerikai nagyvárosok utcáit ezekben a percekben is lángokba borító, a nekik nem tetsző demokratikus választási eredményt elfogadni nem akaró tüntetőknek, a Kanadába emigrálással fenyegető celebeknek, hogy a vidéki Amerika most fellázadt. De ez nem egy „whitelash”; nem bunkó, fehér, privilegizált rasszisták szavaztak Donald Trumpra, hanem az egyre szűkebb lehetőségekhez, élettérhez jutó, valóban hátrányos helyzetbe került, egyszerű, dolgos, hétköznapi emberek. És Donald Trump megtalálta velük a hangot.
Persze, hogy ő egy milliárdos, valamilyen formában az elit része, nem pedig közülük való – de hisznek neki! Mert hiteles. A pali zseniális, és erre most jöttem rá, amikor végignéztem néhány korábbi szereplését; amikor valóságshow-hős volt, amikor egy WWE pankráció meccsen „ringbe szállt” és kopaszra borotválta a szervezet elnökének (Vince McMahon) fejét, vagy amikor Big Mac menüvel ünnepelte az előválasztásokon aratott győzelmét. Tökéletesen érti az amerikaiak lelkét, ismeri a számukra ikonikus dolgokat (pankráció, Big Mac), teljesen közéjük valónak érzik. Ugyanakkor megtestesíti az amerikai álmot is.
És - és ez egy nagyon fontos „és”, egy aduász - győzelmi beszéde igazi államférfiúi beszéd volt. Befogadó, mindenkinek kezet nyújtó, közös országról szóló, tökéletes. Miközben a vesztes Hillary Clinton eltűnt; tényleg káromkodott, tört zúzott, vagy rosszul lett, vagy olyannyira nem gondolt senki a demokratáknál a vereségre, hogy még beszédet sem írtak erre az eshetőségre.
Hogy jó elnök lesz-e Trump? Nem tudhatjuk? Reaganhez felnőni gyakorlatilag lehetetlen feladat. De hozzá hasonló rémálmot okozhat a liberálisoknak. Ha Trump alatt az emberek – beleértve most már a politikailag aktivizálódott kisebbségeket, bevándorlókat is – jobb életszínvonalhoz jutnak, akkor a baloldalnak hosszú időre vége. És most nem lesz honnan új, felhergelhető szavazókat szerezni. A legnagyobb rémálmuk tehát nem egy Trump-elnökség. Hanem egy SIKERES Trump-elnökség.
