Felhagy a trágár és durva politikai publicisztikák írásával – állítja Bayer Zsolt. A lovagkereszttel kitüntetett újságíró a Mandinernek elmondja: itt az ideje, hogy felnőjön a kitüntetéssel járó felelősséghez. Kérésünkre azért beavat minket a legvaskosabb bayeri szidalmak kultúretimológiai hátterébe, valamint beszél a zsidósághoz való viszonyáról. Bayer most először vall felmenői múltjáról, nyilas, majd III/III-as nagyapjáról. A Fidesz-alapító publicistának 1988-ban egyáltalán nem olyan ország lebegett a szeme előtt, amilyet 2016-ban maga körül lát − Bayer szerint ő és nemzedéke kudarcot vallottak a polgári Magyarország felépítésében. Nagyinterjúnk.

„Már csak azt mondja meg akkor: ez az ország, ez a jobboldal hat év Fidesz-kormányzás után olyasmi, amilyet anno szeretett volna?

Semmit nem tudok mondani, ami 1988-ban, amikor a Fideszt alapítottuk, a szemünk előtt lebegett és most megvan. Semmit.

Hoppá.

Jó, vegyük ki az egyenletből a primer materiális dolgokat, hogy mondjuk nem néz bele a hátsómba a határőr, amikor át akarok menni Ausztriába – habár már ez sem igaz. Mert most újra belenéz. Vegyük ki akkor, hogy most már lehet kapni hideg sört és meleg virslit, ami azelőtt ugye fordítva volt. És tegyük bele a mérleg serpenyőjébe a határon túli magyarok ügyét, amelyben végre kézzel fogható eredmények vannak. De ezen kívül tényleg semmi.

Mert mire gondolt, amikor a Fideszt alapították?

Először is arra, hogy bizonyára letartóztatnak. Sokáig nem fognak bent tartani, mert azért ez már mégiscsak a langyos kádárizmus, tehát azzal számoltam, hogy egy-két hónap után kint leszek, aztán disszidálok. Ennyit modelleztem. Amikor ez a kis csapat először bekerült a parlamentbe és Deutsch Tamás elhívott a Kurírtól, hogy legyek a frakció sajtófőnöke, akkor kezdtem elhinni, hogy van értelme álmodni. Hogy építünk egy új országot! Hogy Tina Turner és Csoóri Sándor egyszerre elfér a mi polcunkon, hogy mi most lezárjuk, meghaladjuk az öregek rengeteg kreténségét, szembenállását, gittrágását, meghaladjuk a népi-urbánus szembenállást, ami idestova száz éve mérgez bennünket. Aztán lett belőle ez, ami ma van. Nézzen körül! Rágjuk Németh László és Hatvany Lajos gittjét mi is. Itt hagyták nekünk jó nyálszagúan, de abban a nyálban lubickolunk, tempózunk mellen, háton, mindenhogyan.

Mára mintha a szocializmus pártállamisága is vissza-visszaköszönne. Nem III/III-mal persze, de a »teljesítmény helyett lojalitás mindenek felett, ha velünk vagy, mindegy, mit tettél«-elvvel, amellyel a gazdasági, nagyköveti vagy akár a médiapozíciókat osztják...

Lehet. Ha így van, az szomorú és azon változtatni kell. Személyes tapasztalatom ez ügyben nincs, mert hamar eldőlt, hogy politikus nem leszek. Amilyen hirtelen vagyok, biztosan elkezdtem volna pofozkodni. Csináltam volna itt remek kis ukrán parlamentet. Annyit meg hadd hízelegjek magamnak: talán sosem azért vettek fel sehova, mert jó politikai hátszelem van. Amit említ, az pedig mélyen kelet-közép-európai. Sok évszázad alatt alakult ki és nem függetleníthető történelemtől, néplélektől. Nézzük meg Kohlhaas Mihályt. Sérelem, igazságtalanság éri és mit tesz? Végigjárja az összes hivatalos fórumot, s csak akkor borít lángba mindent, amikor már az utolsó hivatalosságnál is kudarcot vall. Mit csinál ezzel szemben a mi Lúdas Matyink? Fogja a furkósbotot és elégtételt vesz maga, mert tudja, hogy nincs kiépített, legális útja annak, hogy számon kérje a hatalmasabbat. Két ellentétes mentalitás ez. A polgári világé és nem polgári világé. Évszázadok óta a génjeinkbe ivódva.

Önök eredetileg elvileg azért harcoltak, hogy itt is polgári világ legyen, hogy ne csókos bizalmik, nagyurak, Döbrögik uralják a terepet. Hiábavaló küzdelem?

Nem tudom. Nem vitatnám el nemzedékemtől a harc dicsőségét, a Kádár-rendszer eltüntetését és legalább ennek a felemás szabadságnak megteremtését. De nemzedékem egyebekben csődöt mondott. Kudarcot vallott. Talán egy arasznyit haladtunk, de nem tudtuk eljuttatni az országot a vágyott polgári miliőbe. Igaz, az a polgári miliő már nyugaton sem létezik, csupán emlék. Nézzük meg, az utánunk jövők majd mire jutnak. Illúzióim mondjuk nincsenek.”

Stumpf András interjúját híroldalunkon olvashatják.