„Az uram mondta, hogy már túl öreg vagyok, de szerintem sosem késő.” Helyzetükből kitörni akaró, felnőtt roma nők és férfiak tanulnak írni, olvasni, számolni a bagi cigánytelep iskolájában, amit a Bagázs Közhasznú Egyesület működtet. Sokan negyvenéves fejjel, szülőként, nagyszülőként döntöttek úgy, hogy befejezik az évtizedekkel ezelőtt abbahagyott tanulmányaikat, elvégzik a nyolc osztályt. Új lehetőségekre, munkára, előrelépésre, teljesítményre vágynak. Van, akinek eddig a saját gyermeke segített, de most már büszke arra, hogy ő segítheti a tanulásban a gyermekét. Riportunk Bagról.
„Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni” – olvassa szótagolva Móricz Zsigmond híres novelláját Éva.
A mondat végén azonban megáll. „Mi az a putri?” – kérdezi mellette ülő tanárától. Az asztalnál egy pillanatra csend lesz, az irodalomórát tartó egyetemista lány kissé tanácstalanul néz rám.
Hogyan kéne a bagi cigánytelepen élő, negyven év körüli roma asszonynak elmagyarázni, mi is az a putri?
A telep szélén kis szigetként áll a Bagázs Közhasznú Egyesület központja. Délután öt óra, a szivárványszínűre festett konténerház felnőtt zsivajtól hangos. Már javában folyik a tanítás. Az ABC betűivel és a szófajokkal teleplakátolt falak között húszas, harmincas és negyvenes éveikben járó roma emberek tanulnak írni, olvasni, számolni.
Van, aki még csak másodikos, az alapműveletekkel ismerkedik, mások a hetediket járják és Petőfi Sándor szerelmi költészetéről tanulnak. Mindnyájan azért ülnek vissza heti négy délután a munka vagy gyereknevelés mellett az iskolapadba, hogy befejezzék évekkel, évtizedekkel ezelőtt félbehagyott tanulmányaikat. El szeretnék végezni a nyolc osztályt.
Meszleny Zita riportját híroldalunkon olvashatják.
