A 25 ezer fős, csaknem teljesen svédek lakta Åland-szigetek, amely egykor Svédországhoz tartozott, 1920 óta a világ egyik legkiterjedtebb jogkörrel rendelkező területi autonómiája. Az autonómia egynyelvű, korlátozzák a betelepülést, finnek csak ötéves tartózkodás után kérhetnek tartományi állampolgárságot, anélkül viszont nem birtokolhatnak ingatlant, nem viselhetnek közhivatalt és nem vezethetnek önálló vállalkozást.

Történt hasonló Kanadában is, bár ott Quebec tartománya nem a kívülről jövőket akarta kizárni, hanem a bent lévőket kötelezni. Történt, hogy Kanada elfogadta alapjogi nyilatkozatát, majd a rebellis, francia anyanyelvű Quebec tartománya erre hivatkozva kötelezte népét, hogy francia nyelvű suliba adják a gyerekeket. Az egyéni jogokat korlátozó, közösségi jogi aktust végül felsőbb szinten ellentétesnek nyilvánították ki a Bill of Rights-cal.

Mi történt?

*

Charles Taylor kanadai kommunitárius szerzőnek van egy klasszikus eszmefuttatása az „elismerés politikájáról”, ahol az emberi jogi felfogás két változatának összeegyeztethetetlenségét mutatja be. Az egyik emberi jogi, klasszikus liberális változat csak az egyénekre van tekintettel és az azonosságra helyezi a hangsúlyt. A másik a közösséget is nézi és az identitásban megnyilvánuló különbözőségre apellál.

Quebec úgy gondolta, hogy a quebeciek nem pusztán kanadaiak, akiknek egyenként járnak az emberi jogok, hanem éppenséggel különböznek a többi kanadaitól, mint francia quebeciek, s így közösségként is vannak kollektív jogaik. Az Åland-szigetek svédjei úgy gondolták, hogy az ő közösségi jogaik előrébb valók az odaköltözni kívánók egyéni jogainál.

Mostanában sokan mondják azt: a bevándorlókat emberi jogaiknál fogva be kell fogadnunk és kész.

Az persze már axióma, hogy minden migráns menekült, és ha mást mondasz, bizonyítsd be; mintha ez az ő állításukat hallván nem lenne ugyanúgy megfogalmazható.

Tehát asszimilálni tilos, mert a menekült-illegális bevándorló skálán mindenkinek joga van megőrizni a kultúráját, a vallását és a nyelvét, rájuk erőszakolni semmit nem szabad. Így a feloldódás az európai társadalmakban csak akkor tudna megvalósulni, ha a migránskvóta segítségével szépen egyesével elosztogatnánk őket, mint Mária Terézia a cigánygyerekeket (nem mintha ez nem sértené a jogaikat). Elküldenénk mondjuk közmunkára, kaphatna akár lakást, lehetne egyetemi tanár a CEU-n, de azt meg kellene akadályozni, hogy hasonszőrűekkel érintkezzenek. Ha hazánk kénytelen lenne befogadni kétezer migránst, kétezer különböző helyszínre kellene őket telepíteni. És őrizni őket, mert úgyis el akarnak majd szökni, akár illegálisan is.

Ez nyilvánvalóan kivitelezhetetlen logisztikailag, egyben nem túl emberséges megoldás. Hasonló a hasonlónak örül, a bevándorlók egy része a rokonaihoz érkezik. Ha letelepszik, beilleszkedik, akkor is hasonló kultúrájú-értékrendű közösségben szeretne élni (kivéve az öngyűlölőket, de ők korábban már legálisan landoltak valamelyik neves nyugati egyetemen, mint annak idején Pol Pot). Az igény érthető. Ha én elköltöznék bárhová a világban, én is az ottani magyarok társaságát keresném – főleg ha a nyugati világon kívülre telepednék.

Mit látunk a nyugati nagyvárosokban? London, Párizs, Marseille, Bréma, Brüsszel: a közösségi szinten gondolkodó bevándorlók elég gyorsan elkülönülnek területileg és létrehozzák a maguk kis világát. Scruton szerint: „Egy bevándorló család számára természetes, hogy a saját családtagjai számára ad munkát először, valamint hogy diszkriminál etnikum, vallás, (bár nem volna szükséges megemlíteni sem) nem és szexuális orientáció alapján. Ezért aztán az európai városokat ellepték a szorosan összedolgozó bevándorló közösségek, amelyek keményen védik saját negyedüket, ahonnan az elfogulatlanul gondolkodó őshonos lakosok ki vannak zárva, mert ők nem részesíthetik előnyben a saját fajtájukat”.

*

Ha tehát a bevándorlóknak joga van a saját kultúrája, szokásai, vallása szerint élni itt is, akkor elkerülhetetlen az Európában belüli területi elkülönülés, minthogy ilyesmiket csak közösségben lehet megélni. Tulajdonképpen az érkező bevándorlók esetében elkerülhetetlen a gyakorlatban, hogy ne alakítsák ki a saját kis Szomáliájukat, Irakjukat, Egyiptomukat, és így tovább. Igazából nem is kérdés, joguk van-e erre, mert megakadályozni lehetetlen, hogy mindenki úgy éljen a maga életterében, ahogy akar.

Az európai cél nem feltétlen egy-egy állam (talán nem is létező) homogenitásának megőrzése kell, hogy legyen. Elég csak a határon túli magyarokra gondolni. Az ilyesfajta együttélésekből azonban inkább az a tanulság vonandó le: még az egy kultúrkörhöz, egy valláshoz tartozó, évszázadok óta egy régióban élő nemzetiségek közt is konfliktusos az együttélés, gyakran nehéz a problémamegoldás. Lehet hát azzal jönni, hogy „mink is idejöttünk egyszer”; ám az régen volt, most pedig jó okunk van azt mondani, nem engedünk be akárkit, hogy nehezítsenek az amúgy sem könnyű helyzetünkön. A nem homogén népességű európai országok tehát nem a tömegek befogadása melletti, hanem azzal szembeni példák.

Nem tudom, az etnikai sokszínűség érték-e, de az biztos, hogy olyan adottság, amivel gyakran nehéz bánni – ugyanakkor számos érték, megőrzendő kincs származhat belőle (örök példám: gondoljunk a kárpát-medencei népzenére, egymásra ható néptáncokra). De miért nehezítsük meg a saját dolgunkat? Ahogy a sokszínűség lehet tiszteletben tartandó adottság, úgy a homogenitás is. Egy viszonylag homogén ország miért akarná megnehezíteni a dolgát rengeteg, városrészeket benépesítő idegen befogadásával, és egy etnikailag-vallásilag plurális ország miért akarná még tovább nehezíteni a saját dolgát ugyanezzel?

Itt tehát nem csak az azonosságra és egyénre építő klasszikus és az identitásra, különbözőségre, közösségre hangsúlyt helyező kommunitárius emberi jogi felfogás kerül szembe, hanem közösségek egymással. Nekik joguk van úgy élni, ahogy szeretnének, saját hagyományaik szerint. Rendben. De nekünk is jogunk van ehhez. Mi több, jogunk van megmondani, kit engedünk be és kit nem; és jogunk van azt mondani, bizonyos szám felett nem bírunk el többet.

Egymillió érkező személyazonosságát, hollétét ellenőrizni úgyis lehetetlen logisztikailag. És nem azt az elvont szintet kell tehát nézni, hogy az ötszázmilliós, gazdag Európa fel tud-e szippantani egymillió érkezőt. Hanem hogy mennyien érkeznek egy országba, egy városba, és ott milyen változások járnak ezzel, s akarja-e ezt a helyi többség, az őslakosság. Azt is hozzátehetjük, hogy egyelőre nem tudjuk, az egymillió bevándorló tényleg egymillió-e, tekintve, hogy folyamatosan jönnek, és nem látszik a vége a folyamatnak.

Hogyan lehet tehát elérni, hogy mindenkinek érvényesüljenek az egyéni és a közösségi jogai egyszerre? Egyszerű: úgy, ha nem engedjük be a többséget. Mindenki a saját kultúrköre megszokott területén belül élhet a saját hagyományai és szokásai szerint. Más megoldás nincs, mert az egyéneknek és a közösségeknek olyan jogaik vannak, amelyek egy időben, egy helyen összeegyeztethetetlenek.