„Mindig a legnehezebb dolgokkal akartam foglalkozni, a legnagyobb kihívásokkal akartam szembenézni” – mondja Jónás Tímea a Mandinernek. Ez sikerült is neki. A romatelepről indulva pszichiátriai főápoló lett a kiskorától kezdve mindig bizonyítani akaró cigány lányból. Ma a Nyírő Gyula Kórház OPAI pszichiátriájának főápolóként 171 ágyra felügyel. A minap kapta meg az Aranypánt-díjat, amit olyan hétköznapi roma hősök kaphatnak meg, akiknek élete és munkássága példaértékű. Interjúnk.
„Mi motiválta, hogy ilyen bátor terveket szőjön?
A tudásvágy és a környezet. Hajtanom kellett, hogy kitörhessek. Hogy érthetőbb legyen, elmesélek egy mozzanatot az életünkből. A telepen senkiknek nem volt fürdőszobája. Kint a szabadban pokrócokon ülve, lavórokból mosdottunk. Fürdőszobát akkor láttam először, amikor egyszer anyukám bevitt magával a munkahelyére. Úgy izgultam már reggel, amikor azt mondta, elvisz a munkásfürdőbe is, ahol zuhanyozhatok. Máig emlékszem, mekkora élmény volt ott állni, miközben felülről jött rám a víz. Elöntött a büszkeség, hogy már azt is tudom, hogyan kell zuhanyozni.
A családját is hasonlóan hajtotta a kitörés vágya?
Apukám vasutas volt, anyukám váltótisztító. Rengeteget dolgoztak. Annyit, hogy félre is tudtak tenni, ám erről nem meséltek soha senkinek. Ötödikes voltam, amikor egyszer a nővérem azzal a hírrel jött értem az iskolába, hogy nem lakunk többé a telepen. Aznap már az új otthonunkba mentünk haza. Ez egy aprócska piros ház volt egyetlen szobával és két ággyal. Egyikben aludt az öt lány, a másikban a két fiú. Ám a szüleim nem elégedtek meg ezzel. Addig gazdálkodtak, addig takarékoskodtak, míg ugyan ezen a portán építkezni is tudtunk. Na, annak a háznak már három szobája volt. Máig a szüleim a példaképeim. Megtanultam tőlük a rend, a takarékosság fontosságát; és azt, hogy mindig tűzzünk ki kis célokat magunk elé, amelyekért érdemes küzdenünk, hogy mindig akarjunk jobbak lenni. Ők motiválnak, és az elsők, akiket felhívok, ha bármilyen siker ér.
Nehéz volt otthagyni őket?
Miután kitűnőre érettségiztem, jelentkeztem a budapesti Batthyány–Strattmann László Szakképző Iskolába, hogy ápolónak tanulhassak. Amikor otthon elmondtam, hogy a fővárosba megyek, egyszerre láttam anyukám arcán a büszkeséget és az aggódást. De látta, hogy hajthatatlan vagyok, így elengedett. Az osztályfőnököm pedig ezekkel a szavakkal búcsúzott: még fogunk hallani rólad. Ő megjósolta…
Innentől könnyen ment minden?
Nem. A második évtől a szüleim nem tudták tovább finanszírozni a tanulmányaimat, így dolgozni kezdtem. Az egyik tanárom segédápolói állást ajánlott a Hajnal Imre Egészségtudományi Egyetem oktató kórházában. A Farmakológián kezdtem, ám lassan a többi részleg munkájába is bevonódtam. Megtanultam vért venni, infúziót bekötni, mindent, amit egy ápolónak tudnia kell. Amikor azonban bezárt a részlegem, egy napig sem akartam munka nélkül maradni, bejöttem hát a Nyírő Gyula Kórházba. Megmutattam a szakápolói bizonyítványomat, amely akkoriban olyan sokat ért, hogy egyet kérdezték tőlem: hol szeretnék dolgozni. Mivel korábban is belgyógyászaton dolgoztam, itt is azt választottam.
Ma mégis a pszichiátrián dolgozik.
Egy idő után kevés lett nekem a belgyógyászat. Ekkor hallottam a pszichiátriáról, ahol nem csak a testet, a lelket is gyógyítani kell. Meg akartam érteni ezt a területet is, hát átjelentkeztem. A Központ szubintenzív, azaz a figyelő részlegre kértem magam. Ide azok a betegek kerülnek, akik veszélyt jelentenek nem csak önmagukra, hanem a társadalom bármely tagja számára.
Ez a pszichiátria legnehezebb része. Bírja?
Mindig a legnehezebb dolgokkal akartam foglalkozni, a legnagyobb kihívásokkal akartam szembenézni.”
Meszleny Zita interjúját híroldalunkon, Roma Példaképek sorozatunkban olvashatják.
