Negyvenegy nap. Jelenlegi tudásunk szerint ennyi idő telt el az egyik öngyilkos merénylő görögországi partraszállása, és a párizsi bevetése között (a Görögországban az ideiglenes útleveléhez levett ujjlenyomat egyezik az egyik elkövetőével, ezért lehetünk viszonylag biztosak abban, hogy az információ helytálló). Ha valaki a péntek éjjeli dzsihádteljesítménytől kedvet kapott egy újabb magányos akcióra a hitetlenek ellen, vagy kiadták neki a parancsot, hogy indulni kell, karácsonyra már Párizsban lehet. Vagy Londonban, Berlinben, esetleg Budapesten – gyakorlatilag akadálytalanul, minimális kockázatot vállalva.
Mert napi tízezer embert nem lehet ellenőrizni. Elképesztő mennyiségű olyan menedékkérő van már Európában, akikről nem tudjuk, köztörvényes bűnözők voltak-e vagy sem, követtek-e el népirtást, vagy sem. Már így is épp elég nagy bajt csináltunk magunknak, és napról napra növeljük annak kockázatát, hogy az európai hétköznapok olyanok lesznek, mint a Közel-Kelet mindennapjai: félelem a zsinagógában, félelem a koncerten, félelem a stadionban, félelem a vonaton, és félelem a metrón. Ha végre urai leszünk az EU külső határainak, akkor is épp elég szenvedés lesz rendet vágni az eddig összehozott káoszban.
És eközben a nyilvánosságban sokan még mindig nem képesek leszállni a refugees welcome-rollerről. A kedvencem a 444 publicistája, Bede Márton, aki januárban, a Charlie Hebdo-mészárlás után megírja, hogy Vér nélkül nincs háború, és a nyugati világ háborúban áll a radikális iszlámmal, amit a párizsi események után gyakorlatilag megismétel (bár mondanivalójának a lényege, hogy a Nyugat nagyon jól áll e háborúban, veszteségei minimálisak). A kettő között meg arról értekezik, hogy Az a baj, hogy továbbmennek – ha elfogadjuk a háborús narratívát, akkor potenciális ellenségeket engedünk be a hátországba, anélkül, hogy alaposan ellenőriznénk, kicsodák, micsodák?
Valami öntetszelgő álhumanizmusból nem importálhatjuk a Közel-Keletet évszázados konfliktusait, nem csinálhatunk Közel-Keletet Európából! Ha hagyjuk, hogy így legyen, könnyen lehet, hogy Európa (önmagával szemben elkövetett) öngyilkos merényletéhez asszisztálunk – és az eredmény szempontjából egészen lényegtelen, hogy gondatlanságból vagy szándékosan.