A három gyerek még tavaly nyáron maradt árván, amikor meghalt az édesanyjuk. Igazából nem is árvák, és a gyerekkorból is kifelé jönnek immár: a legidősebb 23 éves is elmúlik lassan. A középső nemsokára 20, a legkisebb is 12 talán. Az apjuk bátor ember, hiszen az anyjukkal együtt tette az utcára őket néhány éve – én segítettem lakást kapniuk valahol messze onnan, de így is napról napra élnek. Szinte nem is ismerem őket. Alig tudok bármit róluk igazán. Még valamikor régen segítettem a családnak egyszer, akkor meghagytam a telefonszámomat, hogy aztán utcai fülkékből könyörögjenek néhány ezer forintokért, gyógyszerért, használt ruhákért éveken át. Saját szégyenem legyen, de leírom kérkedés és büszkélkedés nélkül: ha jut, akkor segítek még mindig nekik. Cigányok. Olyanok, mint én. De nem ezért segítek.

Láttam a nyomorukat, a kiszolgáltatottságukat és segítek – apám és anyám érdeme ez is. De a három magára maradt gyereket a cigányságuk foglalkoztatja a legkevésbé. Főleg úgy, hogy a három gyerek már most több osztályt végzett, mint a megye összes cigány vezetője és politikusa együttvéve, és semmi mással nem foglalkoznak, mint hogy tisztességgel járják az iskolát, amíg csak tehetik.

Minden napjuk a saját emberi kitartásukról és az anyjuk iránti végtelen tiszteletről szól, akinek megígérték: mindent elkövetnek, hogy tisztességes emberekként gondoljon rájuk mindenki.

*

Jó néhány kilométerrel odébb, az alapítványi iskolában több száz gyermek tanul. Szinte mindenki cigány. A világvégén próbálják ezt: ott, ahol folyton fúj a szél és a jövőt senki nem tudja értelmezni − valahol Miskolc és Ózd között félúton. Az iskola mindent elkövet, hogy még egy nappal több jusson valami értelmes dologgal telve, és lehetőségeihez mérten mindent megad, amire otthon a szülők képtelenek.

De senki nem tud róluk. Sem a pártvezérek, sem a kormányok, sem az EU funkcionáriusai, akik közül bárkinek a havi fizetése két hónapi működést jelentene az iskolának. A lányok 13-14 évesen itt, ebben az iskolában tudják meg először, hogy mit jelent felnőtté válni, mert otthon senki nem szól erről. Itt, ebben az iskolában próbálja néhány elszánt pedagógus elmagyarázni, hogy cigánynak lenni nem egy állapot, hanem valami, ami természetes kellene, hogy legyen (ugyanúgy, ahogyan egyben magyarnak is); de nem tudják értelmezni, nem tudják saját magukhoz köthető tartalommal megtölteni.

Felnőnek úgy, hogy bennük ragad a kintről és sokszor a saját belső közösségükből is érkező „ők és mi” hozzáállás. Aztán néhány éven belül a lányokból anyák, a fiúkból apák lesznek. Leány-anyák és legény-apák. És ha még meglesz, küldik majd ők is ugyanide, ebben az utolsó-menedék iskolába a gyermekeiket, mert nem lesz más hely, ahol még fogadnák őket. De közben mégsem felesleges az, amit egy tucatnyi tanárember próbál végigcsinálni velük; mert ha ők sem tennék, akkor eleve esélytelen lenne, hogy legalább annak kínáljon valamit az élet, aki saját maga, illetve akinek a családja is tenni akar valamit. Bármit. Büszke lehet az a cigány és nem cigány tanárember vagy éppen délutáni nevelő, aki eljuttat egy 18 éves gyermeket odáig, hogy folyékonyan olvasni tudjon, ismerje a reformkor nagyjait és idézzen legalább három sort Petőfitől. Szégyen vagy sem, jó közmunkást sem könnyű nevelni ma már – legtöbbjük sorsa pedig immár szinte csakis ez lehet.

*

A szlovák határ magyar oldalán a 90%-ban cigányok lakta másik borsodi faluban a mosolygós idős cigány családja fólia alatt nevel paprikát és paradicsomot. Magának és mindenkinek, aki rászorul. Korán kel, későn fekszik, kérges a tenyere. Nem panaszkodik. Fodrász menye ingyen vágja az öregek és a gyerekek haját, és soha semmit nem kér az istentől, csak erőt még ahhoz, hogy holnap is dolgozhasson. Nem érdekli a cigányságának tulajdonított, a messzi Pesten mások által elvárt büszkesége. Inkább szégyelli, hogy rajta kívül szinte senki nem próbál meg tenni önmagáért a faluban, és hogy csak kevesekre hat az, ahogyan ő éli az életét. Pedig korrepetálást szervez a gyerekeknek, és ha kell, bárkit bevisz Encsre a 15 éves autóján.

Csak magára büszke, a családjára, a paradicsom pirosára, a paprika ropogására. Cigánynak lenni szerinte szép dolog, de érdemtelen embernek teljesen mindegy, hogy milyen etnikumot, bőrszínt vagy rasszt osztott ki a Jóisten − mert a büszkeség teljesítményhez kapcsolódik, és ahhoz, hogy a teljesítményhez köze, érdeme is legyen az embernek.

És Barnának, az öreg cigánynak ebben iszonyatos igazsága van. Büszke az ember sok mindenre lehet. De az nem érdem, hogy apacsnak, cigánynak, székelynek vagy éppen lappnak születik valaki. Az az érdem, hogy bárminek is születsz, bizonyítsd be, mint ember érdemes vagy mások megbecsülésére, dicséretére.

*

Biztos, hogy vannak, akiknek kell a cigányok büszkeségét hirdető felvonulás. Senkit nem bánt, bár a többségi társadalom és a média felelősségének a túlértékelése soha nem maradhat el. De ettől a büszke vonulástól még nem lesz kevesebb a cigánysoron a családon belüli erőszak. Ettől még nem lesz kevesebb a cigány fogvatartott a börtönben és nem lesznek kevesebben a cigánygyerekek az állami gondozásban. Nem lesz kevesebb az olcsó drog Hevesben és Borsodban, nem lesz több osztálya és valódi erkölcsisége az állami cigányügyi feladatokra megbízott roma vezetőnek. Nem lesz kevesebb az uzsorás és nem lesz könnyebb a tanítás azokban az iskolákban, ahol csak egyre nő a cigánygyerekek száma.

Pedig jelen pillanatban leginkább ezek azok a jellemzők, amik miatt a cigányügyet és egyben a cigányokat is valamilyennek látja a külvilág. És ki kell mondani, ilyennek látják ők maguk is. Csak el kellene menni közéjük és meg kellene kérdezni: van mire büszkének lennetek? Sokan tárnák szét tanácstalanul a kezüket. És nincs annyi roma büszkeség napi vonulás, ami elfeledtethetné az edelényi gyerekekkel, hogy miben és hogyan nőnek fel. Nincs annyi molinó és tehetségkutatót megnyert cigány előadóművész, akire büszkék lehetnének, ha az apjuk nem engedi tanulni őket. Nincs annyi lelkesítő felszólalás és színpadra megírt biztatás, ami feledtetni tudná, hogy pont a cigány vezetők tehetnek arról: a megítélt, felkínált milliárdokból nem valósul meg igazi cigány felzárkózás. És sajnos nincs annyi cigánynak vélt ismert ember a világban, akik feledtetni tudnák, hogy a mennyiszer kell minden tisztességes cigánynak szégyellnie magát – más cigányok (talán éppen a szomszédja, rokonsága) miatt.

Abban igazuk van az aktivistáknak, más bűne, más szégyene ne legyen kollektív. Ezt én is vallom és pont erre alapozva mondom azt, hogy a cigányság önmagában nem létezik, cigány közösségeket kell látni mindenkinek maga körül. De ha a szégyellnivalót nem engedjük szétkenni önmagunkon, úgy a büszkeség is csak akkor essen jól, ha magunk teszünk érte, ha közünk van hozzá. Az egyén önbecsülése kell, hogy a legfontosabb legyen. És ha ezt sokan kivívtuk mi, cigányok önmagunkban, úgy mindez talán egyszer össze is adódhat. De addig az egyén szintjén és helyben kell megszolgálnunk egyenként mindazt a bizalmat, amire büszkék lehetünk.