Végre.

Van egy egyelőre névtelenségbe burkolózó magyar újságíró, aki a hónapok óta tartó menekültmizéria közepette fogta magát, és belevágott egy pofonegyszerű, de annál több kalandot, kihívást és veszélyt jelentő ötlet megvalósításába. Lement Görögországba, hogy végigcsinálja a migránsokkal az utat a görög határtól Magyarországig, sőt, rajtunk keresztül Bécsig, a menekültek által áhított Nyugat kapujáig.

Az El Camino de Balkan néven futó cikksorozat egy hete indult el az Átlátszón, de most volt alkalmam elolvasni az eddigi bejegyzéseket és falom a sorait. Naiv rácsodálkozás avagy menekültfóbiás jajveszékelés helyett megírta, milyen is a menekültáradat nagybetűs, kőkemény valósága.

Következzen pár idézet az út során eddig született tudósításokból, de nagyon is érdemes elolvasni az egészet! Szerintem eddig ez az év riportja.

*

„Amikor egy héttel ezelőtt átléptük a görög-macedón határt Evzoninál, és indultunk tovább dél felé, vagy tíz kilométer után láttuk meg az első csoportot. Dél volt. Az autó műszerfalán a hőmérő 37 fokot mutatott. Aki legelöl jött, annak furcsán feldagadt az arca, széleseket lépett, húzta a bal lábát. Vagy tízen jöttek mögötte. Többségében férfiak, néhány asszony, egy gyerek. A másik csoport az autópálya mellett a fehér leanderek árnyékában ült. Egymásnak adták a vizes palackot. A harmadik csapatban csak hárman voltak. Fiatal fiúk, kis hátizsák mindegyiken, leszegett fejjel mentek előre a perzselő hőségben. Nekik még harminc kilométer volt hátra a határig. Holnap én is elindulok. A kétségek számosak, kevés a támaszték.” (Indul az El Camino de Balkan)

*

„Az elhagyatott úton pár kilométerre a macedón határtól, egy bokor mellett állt, rajta egy akkurátusan összetekert hálózsák. Egy babakocsi volt. Először bele sem mertem nézni, Mert ugye mi van ha? Üres volt. Ott hagyták. Eddig tartott, innen már ölben is megteszi. Három kilométerre voltam Idomentől. Attól a falutól, amely a menekültválság Észak Görögországi központja lett. A nemzetközi vasutvonal utolsó görög állomása van itt, a sínek átfutnak a határon és, ott a túloldalon egy híd könnyíti meg az illegális határátlépők dolgát. Nem kell a folyón való átkeléssel bajlódni. Hat kilométert gyalogoltam a 1-es főúttól. Az első menekült csoport Idomenitől párszáz méterre lépett elő a naprafogó táblából. Afgánok voltak, vagy huszan. Fiatal srácok, gyerekek és asszonyok. – Kabul, Herat, Mazar i Sharif – összegezte az egyikük a honnan jöttetekre a választ. És persze Németországba mennek.

Idomeniben egy görög meg egy grúz állt a pult mögött a helyi kocsmában. Egy szódát kértem. Nincs nekik semmi bajuk a menekültekkel, magyarázta a görög. Naponta legalább húsz busz érkezik a szaloniki buszpályaudvarról. Lerakják a menekülteket a falu határában és már indulnak is vissza. Gyors fejszámolás. Ötvennel szorozva az legalább ezer ember. Itt Idomeniben. (...) A sínek túloldalán a konkurencia. Ott fagylatot is árulnak. Itt a vége Görögországnak. Egy fél focipályányi területen vagy háromszáz menekült áll. Egy macedón rendőr próbál rendet tenni. Egy sátor és egy Land Rover, meg négy rendőr. Ők itt élet halál urai. Az egyikük valami papírt oszt. Az embereket húsz-harminc fős csoportokra osztották. Így, kontrolláltan engedik őket át Macedoniába. (...) Gevgelijából kifelé a városból vezet egy híd a semmibe. Átkelünk rajta. A város felőli oldalon egy zsákutca-tábla nyomatékosít, meg egy mérsékelten büszke hirdetmény: a híd az Európai Unió Szomszédsági Programjának keretében épült. Gondolom egy macedón csókos nagyot kaszált rajta. Minden más bagatel.” (Hangulatjelentés Gevgelijából)

*

„Mire megérkeztünk Gevgelijába, már minden talpalatnyi hely az állomás környékén foglalt volt. Menekültek a peronon, az állomás épületén az árnyékában, mindenhol. A Vöröskereszt önkéntesei épp egy földön fekvő férfinek emelgették a lábát, aki láthatóan eléggé eldobta magát. – Három hónapja csináljuk. Minden áldott nap – mesélte Kristian, az egyik önkéntes. Napi kétszer osztanak élelmiszer csomagokat, vizet egész nap és persze ellátják a sérüléseket, segítenek azokon, akik rosszul vannak. Meg, ugyan néha maguk sem hisznek a szemüknek, az extrém ügyeket is kezelniük kell. – Néhány napja egy pakisztáni ember felmászott a vonat tetejére a nagyfeszültségről akarta tölteni a telefonját. Hát persze, olyat kapott, hogy megégett a keze, meg leverte őt a 25 ezer Volt ide a peronra. De túlélte. Kristian szerint most már van valami rendszer, de másfél hónapja még a bokrok közt, meg a kukoricásban ment a kergetőzés. Akkor nagyon sok volt a sérült.

A menekültjárat szerelvényét néhány perccel délután öt előtt tolták be az állomásra. A peronon vagy ezer ember várt. Amikor megáll a vonat, egyszerre indultak el. Ilyenkor megszűnik a szolidaritás. Mindenki magáért lesz felelős. Itt mindenkinek dolga van, igyekszik, hátha még időben odaér, nehogy már ezen múljon az utolsó tartózkodási engedély. Amikor megállt a vonat, mindent – köztük engem is – elsöprően tört ki a káosz, amelyben pillanatok alatt estek szét és alakultak új szövetségek. Te feltolsz engem az ablakon át, én meg majd felhúzlak téged. Gyerekek veszítették el szüleiket, és szaladgáltak sírva a peronon. Aztán amikor a szerelvény minden képzeletet felülmúlóan megtelt, kialakult a status quo – én megyek, te maradsz. Állható helyet foglalt, aki feljutott, összerázódott a tömeg a vonaton, a peronon maradtak beletörődtek sorsukba, elcsendesedett minden. A gyerekek megtalálták szüleiket, betuszkolták őket az ablakokon keresztül. Még futottak egy kört a macedon árusok, víz, cola, “one Euro”. Bezáródtak az ajtók, és az átláthatatlanul mocskos ablakok mögött egységes masszává olvadtak az arcvonások. A menekültjárat elindult a gazdag világ felé.” (Vonattal és busszal Skopjébe)

*

„...volt időm végiggondolni az előző esti beszélgetésemet a Balkan Insight tulajdonosával, Chris Delisioval. Szerinte a macedónokat nem nagyon izgatja maga a menekültválság. A házi feladat adott: minél szervezettebben és gyorsabban keresztülnyomni őket az országon. Még az EU megalázó kilencvenezer eurós menekültügyi támogatásához is képesek voltak jó pofát vágni. – Miközben EU-s országok milliókat kapnak rendkívüli alapokból, a macedónoknak kiszúrták a szemét ezzel a pénzzel. Persze a macedon ellátórendszer lepukkant és kiskapacitású, de ha kritizálnák őket, akkor még mindig elővehetik Borisz Trajkovszkij volt macedón elnök bon mot-ját, amit még 1999-ben a Szerbia elleni NATO-háború idején mondott a svédeknek, akik megszólták az akkor éppen négyszázezer koszovói albán gondját viselő macedón kormányt: el lehet vinni őket Svédországba, válaszolta Trajkovszkij, és ezzel le is zárta az ügyet. Többet nem basztatták. Így van ez most is. A rendszer akadozik, de nincs is nagyon szükség rá. Macedónia csak egy állomás.

Az afgánok, úgy nyolc kilométernél bukkantak elő az autópálya másik oldalán lévő árokból. Én bal oldalon mentem, rettegve attól, hogy egy kamionos éppen akkor alszik el, amikor mellém ér. Amikor megláttak, az egész csapat megindult keresztbe. Másztak, tornásztak keresztül a vaskorlátokon. Kilencen voltak, és egyikük sem beszélt angolul. Csak azt hajtogatták: asyl, asyl. Gondoltam Presevoba, a legközelebbi menekültközpontba igyekeznének, így mutattam nekik, jöjjenek velem. Az sosem derült ki, hogy kerültek az autópályára, én viszont így érkeztem meg Presevoba kilenc afgánnal a hátam mögött.” (Macedónia és Szerbia határán)

*

„Belgrád csak egy megálló. Kaotikus és rendezetlen. Csak egy megálló. A buszpályaudvar környéki parkokat átvették a menekültek. Szemben a pályaudvarral, és egy háztömbbel arrébb két parkban is arra várnak, hogyan indulhatnak tovább. A Vajdaság északi városaiba tartó buszokra napokra előre eladták az összes jegyet. Várni kell hát. (...)

Olyan ez a menekültválság belülről, mint valami élő organizmus. Kapuk, lehetőségek zárulnak be, és nyílnak újak. A görög rendőr nagyot sóhajtott, amikor arról beszélt, hogy a bolgárok kerítést építettek, és ezzel átterelték a menekülteket a görög szigetekre. Így lett kidobott pénz a görög-török határon felhúzott kerítés. A görög partiőrség úgy tesz mintha, de valójában megadták magukat. A problémát Törökország felé sem nagyon vetik fel a görögök. Tarthatnak attól, hogy újra kinyílik a török partokhoz közeli szigeteknél a kontinentális talapzatról meg a halászati jogokról szóló vita. Így fogják, áthajózzák a menekülteket Athénba, onnan meg tolják őket északra. Macedónia egy ideig megpróbálta feltartóztatni a menekülthullámot. Kergették a határt illegálisan átlépőket a hegyek között, aztán feladták. Most rendőrök asszisztálnak a belépő és a kilépő határokon a határsértéshez. Egyetlen céljuk van, minél gyorsabban keresztültolni az országon az áradatot. Attól persze tartanak, hogy egyszer valahol bedugul a rendszer, és fogalmuk sincs, akkor mi lesz. Most azonban ez van. Gyorsan menjen mindenki a dolgára. A szerbek már idegesebbek. A magyar határra épülő kerítés komoly dilemma. Merthogy most a cél ugyanaz, mint ami a balkáni út délebbi országaiban. Áttolni a tömeget, nem zavarni az útjukat mindenféle bürokratikus varázslatokkal.” (A belgrádi közparkok tele vannak menekültekkel)

*

„Már közel jártam a faluhoz, amikor három idős hölgy tekert el mellettem biciklivel. – Jó napot kívánok – köszöntem rájuk. Meglepődhettek, mert egy sem köszönt vissza. – Hát ezek már magyarul is beszélnek – ennyit hallottam, ahogy a lassan távolodó csapat megbeszélte felbukkanásomat.

Már majdnem a Martonos táblánál jártam, amikor egy aranyszínűre fényezett Opel Kadett állt le mellettem. Két roma család ült benne. A férfiak elől, két asszony kisgyerekekkel hátul. A jobboldalról az egyik férfi kiszállt, és széles mozdulatokkal mutatta, üljek be, elvisznek. – Hova gondolod, hogy beüljek. Hát tele van az az autó – mondtam.  – Jaj testvérem, hát te magyar vagy? – Az. – Én csak gondoltam, csinálok egy kis pénzt, de téged ingyen is elviszlek. Tivadar vagyok, – mutatkozott be. (...)

Aztán szépen csendben kezd besötétedni. A szakállas int, indulunk. Gyorsan összekapja magát mindenki, és elindulunk észak felé a folyó mellett. Aztán a vezetők mutatják, hogy hol kell kimenni az erdőből. Még mindig a töltés jobb oldalán, de már kinn az erdőből, elkezdik hajtani az embereket. Futás, futás, mutatják. Vagy kétszáz métert futunk. Férfiak húzzák az asszonyokat maguk mögött, gyerekek ölben. Aztán a gát tetején lévő figyelők jeleznek, mindenki fel a gátra. Futva. Már indulnék le a másik oldalon, amikor az egyik figyelő odajön.

– Hungary, go! – és mutat Szeged felé a töltésen. Ott maradok állva, miközben a másik két csapat is elfut mellettem, a kukoricás és a napraforgó tábla között egy, a gáttal párhuzamosan futó földúton indulnak ők is Gyálarét felé. Néhány perc múlva teljesen besötétedik. Bekapcsolom a telefont, hogy nagyjából tudjam, hova kell mennem. Gyálarét egy kilométer. Már égnek az utcai lámpák. Aztán jön egy autó, reflektora már messziről látszik. Vagy húsz méterre előttem megáll, megfordul, és elindul a vissza. Egy fehér Lada Niva. A franc se érti ezt. Néhány perc múlva újra feltűnik a reflektor a távolban. Ekkor lemegyek a gát mellé. Közel a kukoricáshoz. Ha ugyanazok jönnének vissza, akkor biztos nem baráti a szandék. Kicsit kezdek paranoiás lenni. A gát legaljából látom, hogy egy rendőrautó hajt el mellettem. Verik a port. Sietnek. A gyálaréti buszfordulóban ér véget a kaland. Ülök a megállóban, és várom, hogy egy szegedi barátom megérkezzen egy életmentő palack vízzel.” (A szerb-magyar határon mindenki fizetős)

*

Bónusz: a hiánypótló munkát végző, egyelőre névtelen magyar újságírót egy magyar kommentelő feljelentené a magyar rendőrségnél. „Természetesen jelentem az esetet az Országos Rendőr-főkapitányság részére, hogy fokozottabban ellenőrízzék a déli határt. Neked meg azt javaslom, tégy le erről az őrült kísérletről, mert megütöd a bokád” − fenyegeti a kommentelő a riportert. Így kapja meg végül az igazi magyaros stichjét ez a globális válságról szóló riport.