Vendégszerzőnk, Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása.

Most, hogy a görög válság első akut szakasza lezárulni látszik (s persze jönnek majd az újabb szakaszok), remek alkalom kínálkozik számunkra arra, hogy a fejleményeket egy másfajta, a görög válságon is túlmutató kontextusba helyezzük. Ez a kontextus egy olyan összefüggést hoz újra elénk, amelyről az elmúlt 25 évben jórészt elfelejtkeztünk, vagy inkább azt hittük, hogy többé talán nem is „játszik” a politikában. Nem másról, mint a nemzetközi kapcsolatokról van szó.

Amennyire fontos szerepet játszott ez a fogalom az amerikai-szovjet kapcsolatok pangása, a hidegháború idején, olyannyira kisatírozódott akkor, amikor a világ a 90-es évek elejétől – úgymond – egypólusúvá vált.

Ma már egyértelműen megállapíthatjuk el, hogy a „történelem vége” tanához szinte logikusan odaforrasztódott a „nemzetközi kapcsolatok vége” gondolat, ami ha nem is kifejtve, de azt volt hivatva bizonyítani, hogy az új világban nem is érdekesek ezek a kapcsolatok, hiszen, ha minden ország belépett a liberális demokrácia világába, akkor a nemzetközi kapcsolatok hagyományos szerepe is leértékelődik.

Mintha bizony valami szürke köd szállt volna a szemünkre, s pont akkor, amikor a nemzetállamok kora után a globalizáció kora köszöntött ránk; s amikor a lehető legnagyobb szükségünk lett volna arra, hogy elmélkedni kezdjünk különböző fejlettségű országok egymás mellett éléséről és koevolúciójáról. Ugyanis (s ma már ez is világos) a liberális demokráciába fejlettségük nagyon különböző fokán álló nemzetek léptek be. A közös Európa varázsigéje azonban álomba ringatott minket, s egyáltalán nem fordítottunk kellő figyelmet arra: milyen mechanizmusok, szabályok, együttélési normák határozzák majd meg fejlett, kevésbé fejlett és fejletlen országok intézményes együttélését.  A szép új világban egyáltalán nem érdekelt bennünket, hogy a globális struktúrák hogyan működtetik a rendszert. Ennél fontosabb volt, hogy demokrácia van, s hogy azt a mindennapokban milyen viszonyok formálják, másodlagos kérdéssé vált.

Nem véletlen, hogy akik választ kerestek (mert persze azért szép számmal voltak és vannak ilyenek) az új működésmód lényegére, a legtöbbször az összeesküvés-elméletekig jutottak el. Miért? Azért, mert a mainstream magyarázatok tengerében elveszett az igény a folyamatok háttérbeli összetevőinek értelmezésére. A globalizáció és a liberális demokrácia kora – paradox módon – nem számolt a nemzetközi kapcsolatok jelentőségével.

Ez azért is szembetűnő ma már, mert miközben nagyon gyakori érv mainstream oldalról, hogy a nemzetállamok után vagyunk, a külkapcsolatokat illetően mégis szinte a nemzetállami magyarázó elvek maradtak túlsúlyban s meglehetősen keveset tudtunk a nemzetek fölötti mindennapi struktúrákról és mechanizmusokról.  Ez egy nagyon komoly (ha tetszik) elméleti hiányosság, s azért is tűnik ez most nagyon fel, mert éppen a görög történetben (de mondhatnánk a magyart is) látszik: milyen nagy szerepe van továbbra is a nemzetközi kapcsolatoknak. De mondhatnánk hatalmi viszonyokat is. Amikor például a leköszönt görög pénzügyminiszter a minap beszámolt tárgyalási tapasztalatairól, abban nem is az elképesztő konkrét közlendők a lényegesek, hanem annak a világnak a bemutatása, amelynek lényegéről eddig a válságig jószerivel mit sem tudtunk. Merthogy – amint már írtam – a nemzetközi kapcsolatokban való gondolkodást hibernáltuk az elmúlt 25 évben.

Épp e hibernálás miatt a politikáról egy olyan képzete van az átlagos választónak, hogy az pusztán belpolitika. Természetesen nincs ellenemre, ha egy ország vezetői maximálisan érvényesíteni kívánják az úgynevezett nemzeti érdeket. Csakhogy a politika nem csupán, s talán nem is elsősorban belpolitika. S a hibernált külpolitika viszonyok éppen a belpolitikai korlátokra, a nemzetközi viszonyokban rejlő aszimmetriára, a nemzetközi hatalmi erőviszonyok fontosságára irányíthatja a figyelmünket. A nemzeti látószög felől ezek a viszonyok nem látszódnak vagy nem eléggé hangsúlyosak. Ha a görög válságnak van magán túlmutató hatása, az pontosan az, hogy rámutat ennek a konstellációnak a drasztikus és drámai jelenlétére, arra hogy a „történelem végével” nemhogy nem szűnt meg a nemzetközi hatalmi viszonyok szerepe, hanem – jórészt persze rejtve – még tovább is erősödött.

Ráadásul van még egy dolog, ami miatt ezt a témát most érdekes szóba hozni. sokszor írtam már Matolcsy György Amerikai birodalom című, 2004-es könyvéről. Ebben a szerző igen szimpatikus és meggyőző módon azt fejtegeti, hogy a magyar politikai elitek a történelemben mindig akkor követték el a legnagyobb hibát, ha ettől a külső erőtértől függetleníteni akarták magukat.  Ebből adódóan receptje az, hogy a magyar jobboldal ezt a hibát többé ne kövesse el. Mondta ezt 2004-ben, az első Fidesz-kormányzás tanulságait levonva.

Érdemes lenne megkérdezni tőle, hogyan látja ezt ma. S érdemes lenne Magyarországon végre vitát nyitni a belpolitikán túlmutató nemzetközi kapcsolatokról.