„A törvényeket pókhálóhoz hasonlította: mert a törvény is, ha gyenge és valami könnyebb (tárgy) esik rá: megtartja; ha valami nagyobb elszakad és szertefoszlik.” (Diogenész Laertiosz: A filozófiában jeleskedők élete és nézetei − Szolón)
Mostanság, a bróker-botrány, bróker-gate, bróker-nemtudommicsoda idején szánni kéne talán egy kis időt annak megválaszolására, hogyan is jutott ez a dolog ide és hogy mik lesznek/lehetnek a következményei.
Előrebocsátom: semmiképpen sem akarom védeni az események kiváltóit. Tőlem akármit csinálhatnak velük, megérdemlik, csak sajnos nem fognak velük akármit sem csinálni, mert ezt mutatja a tapasztalat. Mondjuk bizonyára én is bolond vagyok, hogy ilyesmivel foglalkozom virágvasárnap, de hát már a csapból is ez folyik és ez roppant bosszantó. Én magam azt sem értem például, emberek hogyan bízhatnak pénzt olyan cégre, amelyet úgy hívnak, hogy Hrurira?
*
A szélhámos bróker cégek egymást követő bedőlése örömujjongást váltott ki az ellenzéki közvéleményben, hiszen nálunk, ha sok pénzt lopnak el, akkor abban biztos benne volt a politika keze is. Ki mint él, úgy ítél. Esztelennél esztelenebb javaslatok hangzanak el új választások kiírásától Orbán Viktor letartóztatásáig. Megfigyelhető egy érdekes fordított arányosság: minél kisebb egy párt, annál hülyébb bejelentést tesz ez ügyben. Mindezen megtorló intézkedések alapjául az a kérdés szolgál, hogy miért nem cselekedett a kormány? Ami nyilván magába hordja azt, hogy cselekedni tudott volna bármit is. Érthető is e szent hevület, hiszen a dolog alkalmasnak mutatkozik némi politikai haszon learatására, még ha az értelmi megokoltság kissé hiányos, akkor is. Jól látszik, hogy szokás szerint túlragozzák a dolgot, ami azzal járhat, hogy szándékaik a visszájukra sülnek el és röhögésbe fullad az egész. De ez legyen az ő bajuk.
A mi bajunk viszont az, hogy Magyarország úgynevezett „jogállam”, ami ez esetben is azt jelenti, hogy az elkövetők maximum néhány év előzetes után kiszabadulnak és még az is előfordulhat, hogy Strasbourgban kártérítést ítélnek majd meg nekik az elszenvedett szörnyűségekért, mint szegény elnyomott Hunvaldnak. Ahelyett, hogy a Quaestor-székház előtt statuálnának rajtuk példát, ahogyan azt az ügy 32 ezer károsultja szeretné. A „jogállam” ugyanis itt azt jelenti például, hogy őket, a brókereket is megilleti az „ártatlanság vélelme”. Megilleti őket továbbá mindaz az ügyvédi sumákolás, időhúzás, hazudozás és agyszikkasztó jogi bravúr, ami egyébként bármelyik csirketolvajt is megilletne, csak nekik általában nincs rá elég pénzük. A jogegyenlőség már csak ilyen: a milliomosnak is joga van a híd alatt aludni – ahogyan Marx elvtárs találóan megjegyezte.
Az ellenzék pontosan azt követeli a kormánytól, amivel vádolni szokta: avatkozzon be az igazságszolgáltatás menetébe, gyorsítsa meg azt. Érdekes módon a Simon-ügyben ez nem követelték, mi több, akkor azt követelték, hogy a kormány maradjon távol ettől az ügytől. A média persze – természetének megfelelően és oldalfüggetlenül – tele van regényes összeesküvés elméletekkel, homályos gyanúsítgatásokkal és teljesen nyilvánvaló inkompetenciával.
Hogy a kormány mit tehet vagy tehetett volna? Nagyjából semmit. A szent piac kiharcolja magának a függetlenséget és azok, akik ma a leghangosabban követelik az azonnali kormányzati intézkedést, azok szokták felhánytorgatni más esetben az állami beavatkozást. Amint érdekes volt az is, amikor a jegybanki függetlenség barikád-harcosai kezdték volna elosztani a jegybank nyereségét. Az általános felindulásban a kormány most intézkedéseket foganatosít, amelyek minden bizonnyal nagyon kevéssé lesznek hatékonyak, de talán – a politika reményei szerint – alkalmasak a népharag lecsitítására. Külön érdekessége ezen intézkedéseknek, hogy visszamenőleges hatályúak – a bűncselekmény elkövetésekor nem voltak érvényben –, ami érdekes bukét ad az összellenzéki helyeslésnek.
*
Ami történt, azt pénzügyesek követték el, értelemszerűen pénzzel. Márpedig a pénz napjainkban igencsak furcsa tulajdonságokkal bír. Például többnyire nincs teste, fizikai megjelenése: mindenütt egy időben jelen van és – bármilyen sajnálatos is – nagyjából mindenható. Valamikor, a boldog időkben ezeket persze Isten attribútumainak tartották; de hát változik a világ. A pénz ma már a számítógép-terminálokon villogó pixelekből és a chipek között áramló villanyból áll. Nálunk addig van, amíg ki nem húzzuk a gépet a konnektorból, utána már valaki más képernyőjén boldogít.
Ami anyagi formában megjelenik, azt könnyen el lehet venni, házat, autót, ékszert is; ám ezek összesített értéke az eltűnt százmilliárdokhoz képest bizonyára elhanyagolható. Egészen más a helyzet a néhány bit megváltoztatásával és az enter-billentyű megnyomásával a Seychelle- vagy Kajmán-szigetekre utalt pénzekkel. Azt majd megnézem, ahogyan a magyar állam drákói szigora e távoli és igen vadregényes szigeteken érvényesül. A pénzügyi vállalkozásoknak vajmi kevés elkobozható materiális tulajdona van. Van a szép, modern, divatos székház, benne hasonló kivitelű titkárnők, néhány számítógép, kárpitozott fotel és az elkövetők. Talán le lehet ezeket foglalni, de minek.
El lehet kobozni a győri stadiont, hogy azután majd égig érő gaz nőjön benne, mint a Stadler-stadionban, mert vajon ki venne meg olyan játékteret és a hozzá tartozó plázát, amelyikben egy külföldi másodosztályú játékosokból álló csapat kap ki rendszeresen külföldi másodosztályú csapatoktól? Az üzletrészek zárolása is érdekes ötlet, mert ha nem jár a menedzsment-jogokkal, akkor a menedzsment és a többi tulajdonos pillanatok alatt csődbe viszi és alapít egy másikat ugyanarra a feladatra. Optimális esetben mindezt úgy, hogy pár milliós vagy milliárdos NAV-tartozást is hátrahagy. Így megy ez.
Az ellenzék úgy tesz, mint aki nem érti, hogyan történhetett mindez. Pedig a dolog tulajdonképpen roppant egyszerű. Az elmúlt huszonöt évünk bizonyos szempontból egyetlen, nagy, folyamatos pénzügyi botrány. Kezdődött a kora kilencvenes években az ún. „bankkonszolidációval”, amikor is cirka 1000 milliárd forintból – bár még ennél is elképesztőbb számok repkednek – megpróbálták befoltozni azt a lyukat, amit a derék pénzügyesek ütöttek bankjaik hordóján. Emlékezünk még az Ybl Bank vagy az Agrobank ügyére? Netán a Postabankra? Az események alakulása minden ügyben roppant hasonló volt. A pénz eltűnt, a felelősök néhány év börtönnel – vagy annyival sem – megúszták és az állam fizetett. Egészen pontosan mi fizettünk és a felvett hitelek törlesztésével fizetünk a mai napig, és majd az unokáink is. Felelős nincs: rossz üzletet kötni, hülyének lenni nem bűn. A bíróságoknak azt kéne bizonyítani, ami a legnehezebb, hogy mi volt a szándéka ezeknek az embereknek, amikor rossz üzletet kötöttek. Tán már maguk sem emlékeznek rá.
A derék, malacképű Csaba – aki egyébként, sajtóhírek szerint pontosan olyan ostoba, erőszakos és trágár figura, mint médiamogul Lajos – persze le van fényképezve mindenféle kormánypárti politikusokkal. Az most kevésbé tűnik fontosnak, hogy ellenzékiekkel is le van fényképezve és hogy valami 17 milliárd forintot kapott fedezet nélkül a mai ellenzék alkotta kormánytól. A rendszerváltozás után frissen meggazdagodott szerencselovagokkal mindenki szívesen fényképezkedett. Kis ország vagyunk, egy csőcselék van.
*
Nálunk – messzire vezető és szerteágazó okok miatt a kapitalizmus pénz-vezérelt változatát sikerült bevezetni. Mifelénk többnyire senki nem termel semmit a szónak valamiféle új tárgy előállítását jelentő értelmében, hanem kereskedik, közvetít, hitelez, média- és pénzügyi szolgáltat. Esetleg fővállalkozik. Ezek jóval kevésbé macerásak, mint a termelés; és – nem utolsósorban – amikor kiderül a disznóság, nincs mit elkobozni. Így hát a kapitalizmus fenntartói, talpkövei, a kapitalisták ilyenek közül kerültek ki mifelénk. Márpedig a kapitalista állam – minden ellenkező híreszteléssel szemben – az ő uralmukat jelenti. Ők állnak – néha rövid ideig ülnek – a politikai pártok, a képviselők és végül a kormányok mögött. Így van ez nemcsak nálunk, hanem szerte a világban. Könnyen belátható, hogy az aktuális kapitalizmus minősége a kapitalisták minőségétől függ, nekünk pedig ilyenek jutottak.
Ez az ügy is minden bizonnyal az ismert forgatókönyv szerint zajlik majd, ahogyan azt a Tocsik-, Princz-, Kulcsár-, Simon-ügyek előrevetítik. Egy darabig reggeltől estik hallani fogunk róla, szakértői elemzések, politikusi handabandázások és internetes mémek kíséretében, majd a hang lassan elhalkul, az érdeklődés elvész. Jönnek majd kérés nélkül új, repülős Hérosztratoszok a figyelem elterelésére. A védelem „stratégiája” a szokásokhoz híven a végtelen időhúzás lesz, új és új eljárási kifogással, még újabb és még feledékenyebb tanúk beidézésével, tárgyalás-elnapolással és „bizonyítási kísérlettel” – ez utóbbi mindig nagyon tetszett nekem. Minden szakértői véleményre lesz ellen-szakértő, tanúra ellen-tanú. Ha az ügy véletlenül olyan bíróhoz kerül, aki érteni látszik a dolgot, azt mondvacsinált okkal beperelik, hogy elvegyék tőle az ügyet és így tovább a végtelenségig. Majd amikor az ügy aktái elérik a tízezer oldalt és már talán csak az Isten képes őket áttekinteni, nos, akkor kapnak pont annyit, amennyit az előzetesben leültek a „számviteli fegyelem megsértéséért”, amely jogi tényállás nálunk tulajdonképpen azt jelenti: ezeket sem sikerült elkapni.
Az igazságszolgáltatás malmai pedig közben pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, teszik a dolgukat: őrölnek. Megőrlik majd mindenek előtt magát az igazságot, aztán az igazságba vetett hitet is. Tavasz van, jönnek majd új pénzügyesek.
