A Galamus megint alkotott. Mihancsik Zsófia szerint nem számít az állampolgárok nemzetisége, ez a felfogás „az etnikai gondolkodásmód torzszüleménye”. Mihancsikék szerint az a fontos, hogy „a kárpátaljai etnikai magyarok ugyanis ukrán állampolgárok. Ha az ukrán állam harcban áll egy nagyhatalmú agresszorral és kihelyezett szabadcsapataival, akkor az valamennyi állampolgárát érinti, ’vérségi’ hovatartozásuktól függetlenül. Németh Zsolt – és a fideszes politikusok összes ilyen irányú – ’aggodalma’ azt jelenti, hogy pusztuljanak az ukránok, ruszinok, zsidók, tatárok, bolgárok, lengyelek, de a magyarok érinthetetlenek, mert ők minden állampolgársági köteléket felülíró módon ’más faj’, nem beszélve arról, az etnikai alapon elgondolt magyar állam védelme alatt állnak. (…)

„De az isten szerelmére, miért fontosabb bármelyik magyar instanciának a ’magyar’ élet, mint az emberélet? Miért nem őrjöngenek folyamatosan a kelet-ukrajnai háborúban elpusztult ötvenezer emberi élet miatt, a hidegben-hóban sebesülten fekvő civilek és katonák miatt, a házukat, vagyonkájukat, nyugodt életüket hátrahagyni kényszerült menekültek miatt?” – teszi fel a kérdést Mihancsik.

Hát, elmondom.

Mihancsik Zsófia nem érti, hogy a puszta állampolgárság nem szül lojalitást. Számít az etnikum, a történelem, a hagyományok és a kultúra is. Mihancsik nem érti, hogy nem vagyunk felelősek mindenkiért a Földön: a szeretetnek rendje van, amely hierarchiát teremt a felelősségben. A magyar állam elsősorban a kárpátaljai magyarok irányába felelős a kelet-ukrán háború kapcsán, nem a többi kisebbségért. És ez akkor is így van, ha amúgy minden emberélet elvesztése ugyanolyan szomorú, és a halál nem etnikum alapján válogat. A vér számít, és mindig is számítani fog. A magyarok és a magyar állam elsősorban a magyar vérért felelős, nem a bolgárért és a ruandaiért, akármennyire nem tetszik ez Mihancsiknak. A kötelék számít, a kötelék kötelességet teremt, nem csak rokoni, hanem nemzeti szinten is.

Elgondolkodtató Stark Tamás álláspontja, amivel Mihancsik „mélyen egyetért”, miszerint „a magyar kisebbséget nem Kijev ellenében, hanem Kijeven keresztül lehet megmenteni”.

Azonban semmi mással nem értek egyet, amit Mihancsik mond. Először is: elhiszem, hogy az ő eszménye az állampolgári alapon szervezett állam – természetesen az egzaktság miatt fontos, hogy kinek milyen az állampolgársága, a puszta állampolgárság nem teremt érzelmi azonosulást. A Mihancsik-félék ezt nem fogják fel: érzelmi azonosulásokat, közösségi tudatot nem lehet pusztán szerződésekre alapozni. Habermas állampolgári lojalitáson alapuló elképzelése régen megbukott, mert idegen az emberi természettől.

Nem az „etnikai gondolkodásmód” a torz, hanem az, ami teljesen eltekint az etnikumtól. Egyszerűen így működünk mi, emberek. Alapvetően valamilyen vérségi alapon tágan összetartozó közösségek hoztak létre annak idején államokat itt, Európában. Aztán a felvilágosodás volt az, abszolutizálta a nemzetállamot. Egyszerűen nem hiszem el, hogy még vannak a baloldalon olyan zárványok, akiknek el kell magyarázni, mi az a nemzet, nemzeti érzés. Az állampolgári „modell”, amit ők tolnak, és az „etnikai” modell nem két, versenyző fogalom, amelyből Orbánék kiválasztották az etnikait: az egyik modell régen létezik és működik, ez az etnikai; a másik pedig nem igazán működik, ha abszolutizáljuk. Ez nem jelenti azt, hogy az etnikai elvnek kizárólagosnak kellene lennie és ne lenne szükség a tompítására.

A soknemzetiségű birodalmak csak akkor tudtak fennmaradni tartósan, ha tiszteletben tartották az őket alkotó etnikumok identitását, autonómiáját, kultúráját, történelmi hagyományait. Ha esetleg oly nehéz megértenie mindezt Mihancsiknak, akkor gondolja át: ha átvonulna a feje felett néhány birodalom és nemzetállam, ide-oda csatolgatva őt, akkor mindegyikhez ugyanolyan lojális tudna-e lenni állampolgári alapon? Kétlem, de ha a válasz igen, akkor Mihancsik egy gépezet. Nem tekinthetünk el attól, hogy Magyarországot magyar országnak, Lengyelországot lengyel országnak – és így tovább – hívják. Ez nem jelenti azt, hogy más nemzetiségű állampolgáraik felé ne lenne felelősségük; de történetükből és kultúrájukból, életre hívó alapeszméjükből fakadóan felelősségük lehet és van határon túli nemzetiségeikért is. Mi lenne, ha az állampolgársági és az etnikai eszmét nem akarnánk kijátszani egymás ellen? Az erősebb kötelék viszont mindig is az etnikai lesz, továbbá a területi-kulturális kötelék is fontos marad. De kevésbé az az állampolgársági kötelék.

A két fogalom, amit Mihancsik Zsófiának meg kellene tanulnia, az az „állapotbeli kötelesség” és a „szeretet rendje”. Valóban, minden emberélet ugyanannyira értékes és minden halál ugyanakkora veszteség. A magyar államnak és a magyar nemzetnek azonban elsősorban saját tagjai és közössége felé van ezzel kapcsolatban kötelessége. Ugyanolyan dolog ez, mint hogy egy édesanyának és egy édesapának elsősorban a saját gyermeke élete, nevelése és jóléte a felelőssége, nem a másé. És ez nem opcionális. Amíg a gyermekem éhezik, nem jótékonykodhatok minden áron a többi rászorulóval. Azt pedig hadd ne kelljen elmagyarázni, hogy a kárpátaljai magyarok miért állnak közelebb az anyaország szívéhez, mint mások. Mihancsikék abban a téves elképzelésben élnek, mintha a földkerekségen minden ember ugyanolyan felelős volna minden emberért. Pedig ez nem igaz.

A szeretetnek objektív rendje van: házastárs, gyermekek, szülők, testvérek, rokonok, munkatársak, stb. Ez a rend nem deduktív, hanem induktív, a konkrét „itt és most”-ból, a lokálisból indul ki. A magyar állam sem veheti magára minden ukrajnai kisebbség minden baját: habár nyilván szimpatizál velük, elsősorban a magyarok irányába van felelőssége. S Európa sem veheti nyakába a világ minden baját, ezért korlátozható a bevándorlás. Nem vagyunk felelősek a világ minden szegényéért, minden nemzetiségéért és minden emberéletéért.

Az ukrán államnak természetesen nem kötelező figyelembe vennie az etnikai hovatartozásokat, a hadkötelezettség minden ukrán állampolgárt kötelez; habár jó volna, ha megfontolná, hogy érdemes-e az ukrán ügy mellett kevésbé elkötelezett embereket harcba küldeni. A puszta állampolgárság nem teremt érzelmi viszonyulást, akár tetszik ez Mihancsiknak, akár nem. Az ukrán állam az előző évtizedekben nem tett sokat azért, hogy magához édesgesse a magyarokat, így a magyarok vonakodásán nem kell csodálkozni.