Vendégszerzőnk, Hettyey András írása. A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusa, külpolitikai szakértő.

*

Éppen azokban a német tartományokban félnek a legtöbben az iszlámtól, ahol jóformán nem élnek muzulmánok − és fordítva: abban a tartományban, ahol a legtöbb muszlim él (Észak-Rajna-Vesztfália) fél a legkevesebb nem-muszlim a Próféta vallásától – derül ki a Bertelsmann Alapítvány múlt héten megjelent tanulmányából, amely az iszlám és Németország viszonyát vizsgálja.

Hazánk – egyelőre – alig van érintve a kérdésben, hiszen a magyar állampolgársággal nem rendelkező, de Magyarországon élő személyek a teljes lakosság mindössze 1,3 százalékát teszik ki – ez az egyik legalacsonyabb szám az EU-ban. Ugyanakkor az utóbbi napok eseményeinek és nyilatkozatainak a fényében annál is inkább kell Magyarországon a bevándorlásáról beszélni, mert a kérdéssel kapcsolatos ellenérzések a jelek szerint mind magas rangú politikusoknál, mind a lakosság körében erősen érezhetőek, ugyanakkor a témával kapcsolatos tájékozottság is mintha hasonlóan alacsony lenne, mint a hazai bevándorlók aránya.

Az oxfordi egyetem kutatói által 2011-ben kiadott monográfia (Ian Goldin – Geoffrey Cameron – Meera Balarajan: Exceptional People: How Migration Shaped Our World and Will Define the Future) és más források alapján három tényezőt emelek ki a bevándorlásról, amiről itthon kevés szó esik, de a nemzetközi diskurzus fontos része. A leírtak természetesen nem jelentik azt, hogy ne lennének a bevándorlásnak olykor komoly gazdasági, szociális és kulturális költségei, de a magyar médiában az ilyen típusú hírekhez könnyű hozzáférni, ezért érdemes az érem másik oldalát is megvizsgálni.

1) Bevándorlók mindig is voltak

Hamis az a szélsőséges pártok által gyakran hangoztatott nosztalgia, amely szerint korábbi, globalizáció előtti világunkban minden egyszerűbb volt, így a migrációval járó gondokkal sem kellett küzdeni. Valójában a migráció egyidős az emberiséggel és már az ókori Mezopotámiában kialakultak az első diaszpórák. A magyar történelem folyamán besenyők, kunok, jászok, svábok, szászok (és egyéb német ajkú bevándorlók), vallonok, szerbek, zsidók, örmények, bolgárok és még sok más nép gazdagította Magyarország kultúráját és pörgette a magyar gazdaságot. Sőt, egyszer már sikerült a történelmünk folyamán befogadni és asszimilálni egy olyan muzulmán népcsoportot is, „akik olyan tradíciókat” hoztak magukkal, „amelyek idegenek a magyar hagyományoktól”. Ők voltak a böszörmények/izmaeliták, akik a középkori Magyarországon (például nagy számban a Szerémségben) éltek és katonáskodással vagy kereskedelemmel foglalkoztak. A bevándorlók beilleszkedése Magyarországon gyakran nem volt zökkenőmentes, ugyanis a magukat vesztesnek érző „őshonos magyarok” közül sokan a bevándorlókban látták kudarcaik kizárólagos okát. A 20. század első felében alkotó író, Szabó Dezső szerint például a magyarság boldogulását két belső ellenség gátolta: „az értelmiségi helyekre tolakodó zsidók” és „a földet elfoglaló svábok”. Ez szerencsére nem akadályozta meg abban a bevándorlókat, hogy Magyarországra jöjjenek.

Az államoknak az a szándéka, hogy a bevándorlást határokkal, útlevelekkel és beutazási kvótákkal  globális szinten szabályozott mederbe tereljék és korlátozzák, nem is oly régi mint talán gondolnánk, hiszen az első világháború környékére tehető ez az időpont. Az azt megelőző száz évben addig nem látott tömegek keltek útra (például Európából Amerikába), hogy szerencsét keressenek, és ebben a szándékukban alig akadályozták őket az uralkodók/politikusok. Bár bizonyos országok – például Kína – erősen korlátozták a bevándorlást, összességében nyitottság jellemezte a világot a bevándorlókkal kapcsolatban. A két világháború között felerősödő nacionalizmus magával hozta az államok szándékát a bezárkózásra: ezek azok az évek, amikor Nyugat-Európában bevezetik a szigorú határellenőrzéseket és az útlevelet, ami 1914 előtt csak olyan feudális államokban, mint Oroszország kellett a mozgáshoz. Ez a folyamat is vezetett ahhoz, hogy a két világháború közötti években az államok egyre kevesebbet kereskedtek egymással, egyre kevésbé ismerték egymást és egyre kevésbé érdeklődtek egymás iránt. A következmények ismertek.

A bevándorlás újbóli felfutása a '70-es években kezdődik meg – többek között az európai integráció hatására, melynek egyik alapelve a személyek szabad mozgása. Nem csak Európában figyelhető ez meg: Ausztrália és Új-Zéland 1973-ban kötött egy szerződést, amelyben lehetővé teszik, hogy különösebb korlátozások nélkül egymás országaiban dolgozhassanak a munkavállalók. A bevándorlók száma 2000-10 között kétszer olyan gyorsan nőtt, mint az azt megelőző évtizedben, de 2010 óta lassult a növekedés üteme. 

2) A bevándorlás előnyeit hajlamosak vagyunk alá-, hátrányait pedig túlbecsülni

Ha a bevándorlás kérdése szóba kerül egyetemi előadásaimon, az első dolgom mindig az, hogy megkérdezzem a hallgatókat, szerintük a világ lakosságának hány százaléka bevándorló (a terminusnak abban az egyszerű értelmében, hogy az a bevándorló, aki más országban lakik, mint ahol született). A válaszok általában 10-50 százalék között mozognak. A szám valójában mintegy három százalék, körülbelül 230 millió fő világszerte, ami valóban jelentős szám, de érdemes látni a nagyságrendeket. Az ugyanakkor igaz, hogy az EU-ban a világ átlagarányánál némileg több a bevándorló: 2013 elején 50 millió fő, vagyis az EU összlakosságának mintegy 10 százaléka volt olyan személy, aki az EU egyik tagállamában élt, noha nem ott született. (Ennek az 50 milliónak egyharmada az EU egy másik tagállamában született, tehát EU-n belüli migrációról beszélhetünk.)

Az 500 milliós EU-ban mintegy 33 millió nem-EU országból érkező bevándorló él – és ennek a 33 milliónak is egy jelentős része Svájcból, Norvégiából, a posztszovjet államokból vagy a Balkánról (tehát Európából) származik. Az a percepció tehát, hogy Európát (vagy Magyarországot) elöntik az arab és afrikai bevándorlók, egyszerűen nem igaz.

Másrészt a bevándorlás – szigorúan gazdasági szempontból – az esetek túlnyomó többségében mind a bevándorlónak, mind a befogadó országnak megéri. Az OECD 27 országot vizsgáló 2013-as tanulmánya (International Migration Outlook) például arra a következtetésre jut, hogy 2007-2009 között a bevándorlók 0,3 százalékkal növelték átlagban befogadó országuk GDP-jét. Magyarán a bevándorlók rendszerint többet fizetnek be adókon és járulékokon keresztül az államháztartásba, mint amennyit segélyekkel vagy az iskolai, egészségügyi ellátások igénybevételével kivesznek onnan. A 2004-ben az EU-hoz csatlakozó országokból érkező nagy-britanniai bevándorlók (például a magyarok) pedig 2004-08 között 37 százalékkal fizettek be többet a londoni kincstárba, mint amennyit „kivettek” onnan. Egy német kutatás arra következtetésre jut, hogy egy 30 éves korában Németországba érkező (és ott is maradó) átlagos bevándorló 150 ezer dollár pluszbevételt hoz élete során a német államnak. Migránsok alapították a Google-t, az Intelt, a Yahoo-t és az eBay-t, és ők adják be Amerikában a szabadalmi kérelmek negyedét, noha csak a helyi lakosság 12 százalékát teszik ki.

A legtöbb kutatás azt a közkeletű vélekedést is cáfolja, hogy a bevándorlók miatt csökkennek a befogadó országban a bérek. A brit kutatók arra az egyszerű tényre is felhívják a figyelmet, hogy ha egy mexikói asszony bejárónő lesz egy kaliforniai családnál, nemcsak ő kap munkát, hanem felszabadítja a családanyát, hogy maga is dolgozzon, tehát kétszeres a nyereség. A Világbank elemzése szerint, ha a fejlett országok munkaerejének mindössze három százalékával növelnénk a migránsok számát, 356 milliárd dollárral nőne a húsz éven belül a világ GDP-je. A sort lehetne tetszőlegesen folytatni, ám az üzenet egyértelmű: esetleges problémás hatások mellett nagy lehetőségek is nyílnak a bevándorlók befogadásában.

3) A tipikus bevándorló nem olyan, mint amilyennek elképzeljük

A tipikus bevándorlót úgy képzelik el sokan, mint aki egy szegény afrikai vagy arab országból jön, nulla képzettséggel és minden erejével a Nyugat fele tör. Ehhez képest 2006-os adatok szerint a világon akkor található bevándorlóknak csupán egyharmada volt olyan, aki egy fejlődő országból egy fejlettbe érkezett – másik 30 százalék a fejlődő világot nem elhagyva keresett munkát, a bevándorlók 28 százaléka pedig egy fejlettből egy másik fejlett országba ment. Attól a statikus képtől is érdemes elbúcsúzni, hogy egy bevándorló a szegény A-ból a gazdag B-be megy, és örökre ott marad. A valóságban a bevándorlók sokszor hazaköltöznek, ha csökken a keresetük, amint ez a gazdasági válság kapcsán jól látható volt, amikor rengeteg lengyel hagyta el Angliát az erősödő zloty és a csökkenő bérek hatására. Az is sokszor előfordul, hogy a bevándorló egy harmadik, negyedik, majd ötödik országba költözik, és utána megy csak végleg haza, például Afrikába, ahol a megkeresett pénzével alapítani tud egy vállalkozást.

A bevándorlók képzettségével kapcsolatosan is érdemes árnyalni a képet. Németország lakosságának 13 százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel. A 2013-ban Németországba bevándoroltak 25-64 év közötti korcsoportjában ez az arány 39 százalék volt, tehát arányaiban háromszor annyi tudós, mérnök és orvos volt a bevándorlók között, mint a hazai lakosságban. Ez nagyjából egyezik az OECD megállapításaival, ahol arra jutottak, hogy a 34 legfejlettebb országban élő bevándorlók 30 százalékának van felsőfokú végzettsége.

Hogy lehet ez? Úgy, hogy tipikusan nem a legszegényebbek szoktak kivándorolni Nyugatra (vagy máshova), hanem azok, akik össze tudják szedni a pénzt az utazásra, ami sokszor jelentős összeg, vagy olyanok, akik rendelkeznek közép- vagy felsőfokú végzettséggel, és joggal reménykednek abban, hogy tovább képezhetik magukat egy jó egyetemen, és lesz kereslet a tudásukra. Másrészt a legtöbb bevándorló nem a kifejezetten szegény országokból érkezik, hanem a közepes életszínvonallal rendelkező államokból, ahol elfogadható vagy jó színvonalú az oktatás (Kína, India, Mexikó, stb.).  

A már említett Bertelsmann-kutatás pedig azt a képet árnyalhatja, amely szerint a nagy számú, egy tömbben élő, főleg muzulmán bevándorló közösség nem hajlandó asszimilálódni Európában. A németországi muszlimok körében végzett felmérés szerint a magukat nagyon vallásosnak definiáló németországi muszlimok 90 százaléka szerint a demokrácia egy jó államforma, és 85 százalékuk szerint minden vallásnak van egy „igaz magja”. A németországi muszlimok 90 százalékának van napi kapcsolata nem-muszlimokkal, tehát „a párhuzamos muszlim társadalmakról szóló elméleteknek nincs valós alapja” – írják a felmérést készítők.

Magyarország magyar akar maradni

Végül egy személyes megjegyzés az érintettség okán: gyerekként én magam is három évig bevándorló voltam a '80-as évek Ausztriájában. Jelentős részben az ott megtanult német nyelvnek köszönhetem, hogy ma nem munkanélküli vagyok, hanem állásom van és adót, járulékot fizetek a magyar államnak. Ahogy a feleségem is részben annak köszönheti az állását, a magyar állam pedig az ebből származó bevételeit, hogy Amerikában élt két évig.

Ausztria abban a három évben egy kicsit az enyém és a családomé is volt. Talán Magyarország is van annyira erős, hogy másoknak is adhassunk belőle egy kicsit anélkül, hogy elvesztenénk.