Vendégszerzőnk, Kóré András politológus írása.
Létezik olyan eszmei irányzat, van olyan értékrendszer, amelyet szocialista konzervativizmusnak hívhatnánk? Ilyen nincs. A polgárosodás kiteljesedése utáni korszakban a közép-európai országokban kialakuló politikai erőket, céljaik, programjaik, ideológiai szimbólumaik alapján csoportosíthatjuk. A társadalomban, közéletben jelenlévő célok, érdekek, társadalmi rétegek képviseletét felvállaló pártok magyarázatára alkothatunk olyan fogalmakat, mint liberális konzervatív, liberálkonzervatív vagy értékőrző konzervativizmus, de szocialista konzervativizmus nem létezik. Nem is létezhet, hiszen az állam egyetlen cél szerinti programozása a pragmatikus reálpolitikától nagyon messze áll. Amennyiben végcélt, hivatást adunk az emberek szervezett társadalmának, minden ez alá rendelődik. Szentté válik a cél, feláldozhatóvá válik a személyes akarat, érdek, az emberi lélek megannyi értéke, végül maga az ember is. Az eszme vallássá alakul át, az állam egyházzá, politikusai pappá.
Ilyen értelemben a konzervatív számára egy állam soha nem kaphat teleologikus tartalmat. Azonban nem csak lehet, de szükségszerű is a kialakult problémák, megoldandó feladatok között hangsúlyozni, az akut problémákat megoldani; de közben soha szem elől nem tévesztve, hogy a feladatok megoldása során bele ne kavarjunk olyan intézmények működésébe, amelyek hosszú távon jobbá teszik a személy életét. Így, ha egy társadalomban akut vagy elhúzódó jelenségként észrevehető a szociális probléma, kiemelten kell azzal foglalkozni.
Történelmi példák keresésével igyekszem bizonyítani, hogy míg szocialista konzervatív nem létezik, addig a szociálisan érzékeny konzervatívok bizony sokszor az éllovasai voltak e probléma megoldásának, és többet köszönhetünk nekik, mint bármely rendszerváltásnak.
*
Számunkra tény, hogy a szociálpolitika nem más, mint az állam beavatkozása a gazdaságba. Az előző században, egészen az 1929-es nagy gazdasági világválságig az uralkodó szociálpolitika egyet jelentett a szegénységpolitikával. Bár a szociálpolitika nem csak pénzügyi kérdés, hanem jogi, közösségszervezési feladatot is jelent, erre a szegmensére kevesen reagáltak ebben az időben. Anglia ilyen tekintetben is megelőzte korát Benjamin Disraeli miniszterelnöksége alatt.
Vessünk egy pillantást arra, hogy a szociális feszültségek állami eszközökkel történő kezelésének kérdése miért is okoz nehézséget egy konzervatív számára. A liberalizmus alapvetése szerint a gazdaság saját kiegyenlítő rendszere oldja meg, hogy kinek-kinek tehetsége, tanulmányai, stb. alapján mennyi jut a javakból. Ezt a tételt a konzervatívok a 19. század végére az egész kontinensen elfogadták. A korabeli elvek szerint ha különbségek adódnak az emberek gazdasági, társadalmi helyzetében, bármilyen nagyok is legyenek azok, a lehető legrosszabb megoldás az állam segítségnyújtása, beavatkozása a természetes piaci szabályokba. Edmund Burke egyenesen odáig megy el, hogy még nagy katasztrófák esetén sincs az államnak semmi dolga ebben a kérdésben, a támogatás és egymás talpra állítása, a közösség újbóli megszervezése a polgári szerveződések (család, egyház, baráti, egyéb csoportok) feladata, hiszen a legközelebb ők állnak a személyhez, ők tudnak a leghatékonyabban segíteni.
Ezzel szemben jelent meg újdonságként az állam paternalista fellépése (konzervatív oldalon is). Ugyanakkor csak a konzervatívok vetették fel annak a kérdését, meddig terjedhet az állam gondoskodása anélkül, hogy a szubszidiaritás lehetőségét meg ne szüntesse − egyáltalán jogos-e annak felvetése, hogy az állam ebben a szerepben jelenjen meg.
Burke felvetése három dologból táplálkozik. Egyrészt abból, hogy a polgárosodás bebizonyította: a társadalom képes a saját önigazgatását megszervezni; másrészt abból, hogy elutasítja az állam omnipotens képét; harmadrészt abból a középkori emlékből, miszerint a kis közösségek központi bürokratikus szervezet nélkül is meg tudták ezeket a feladatokat oldani. A szubszidiaritás vegytiszta formája: a lehető legmegfelelőbb, legközelebbi szinten meghozni a személyek életét érintő kérdésre a választ. Az egyes ember pedig akkor a legboldogabb és legelégedettebb, ha a problémáira önmaga képes választ adni.
*
A 19. század nagy brit konzervatív érvelői azonban nem számoltak egy sor olyan jelenséggel, amelyekkel később szembe kellett nézni. A meglóduló ipari termelés, a gyárak tömegeinek megjelenése − nyomában az urbanizációval és tömegnyomorral − korántsem nevezhető szerves, egészséges fejlődésnek. Nem számoltak azzal sem, hogy az állam pont azért jött létre az ókorban, mert a kis falusi közösségek nem tudtak megbirkózni például a Nílus vagy az Eufrátesz áradásaival. Össze kellett őket fogni egy nagyobb szervezetbe. Azt még az olyan tradicionalista konzervatív politikai filozófusok, mint John Kekes is elismerik: vannak olyan történelmi helyzetek, amikor olyan rossz egy társadalmi berendezkedés, hogy „nem lehet nem változtatni”. A 19. századi békeidők korában először az angoloknál találtak erre választ, méghozzá a jobboldalon! A britek hazájában ennek megfelelően nagyobb meglepetést nem okoz, ha a konzervatív pártban feltűnik, sőt dominánssá válik egy társadalmilag érzékeny irányzat, amely szociális törvényhozásba kezd. A laissez-faire elvét, John Stuart Mill gazdaságpolitikáját valló politikusok, tradicionalisták, neokonzervatív és progresszív konzervatívok ugyanahhoz a tory párthoz tartoznak.
A 19. században Benjamin Disraeli nevéhez fűződik az említett progresszív konzervativizmus. Ez az irányzat olyan eszmerendszer, ahol a hagyományos konzervatív értékrend párosul „haladó” gondolatokkal. Így kiállnak a kapitalista rendszer mellett, de elfogadják, hogy szükség van az állam beavatkozására a szabadpiaci működésbe. Ennek megfelelően megalkotják a közegészségügyi törvényt, felszámolják a nyomornegyedeket, ipartörvényt hoznak, amely erősen munkavállaló-párti és mérsékli a kizsákmányolást, kötelező elemi oktatást vezetnek be, szakszervezeti törvényt alkotnak. Disraelit az angolszász országokban ezután sokan követik. Progresszív konzervatívnak mondja magát többek között Theodore Roosevelt elnök, William Howard Taft, és Dwight D. Eisenhower. Több kanadai miniszterelnök is felvállalja a konzervatív és szociálisan érzékeny politikus szerepét.
Az Egyesült Királyságban Stanley Baldwin, Neville Chamberlain miniszterelnökök nevét említhetjük; a 21. században pedig a jelenleg is hatalmon lévő David Cameron nyilatkozik úgy saját politikájáról: „Először is, ez egy olyan méltányos társadalom, ahol segítünk az embereknek kikeveredni a szegénységből-egy életre. Másodszor, egy olyan társadalom, ahol a lehetőségek egyelőek és ahol mindenki, Michael Gove megfogalmazásával »saját maga írhatja meg élete történetét«. Harmadszor, egy zöldebb társadalom, ahol a jövő generációkra egy fenntartható, tiszta és gyönyörű bolygót hagyunk, Negyedszer, egy biztonságos társadalom, ahol az embereket megvédik a fenyegetésektől és a félelemtől.”
Az effajta elméletekben sehol sem sérül a szubszidiaritás elve (azzal segítünk, ha megtanítjuk az embereket önállóan élni), mégis jól megfér az állam szociális felelősségvállalásával. Érdekes módon feltűnik bennük a teljes foglalkoztatottság elérésének célja, a munkahelyek biztonságának védelme, az intervencionalizmus (beavatkozás a gazdaságba, annak szabályozása az állam által), mindez szabadpiaci körülmények között.
*
Ha a közép-európai államokat akarjuk vizsgálni, sokkal összetettebb problémával találkozunk. Az állam beavatkozása a gazdaságba végigkíséri a 19. század második felének és a 20. század egészének történetét. Az a fordított helyzet alakult itt ki, hogy éppen a liberális, tőkés gazdaságpolitika kialakítása érdekében volt kénytelen többször is a kormányzat nagyívű társadalmi változtatásokra (1848, a kiegyezés kora, 1990-es évek). Ugyanakkor a vesztes rétegek egyszerűen igénylik a társadalmi, gazdasági elit zártsága és a „szabadság kis köreinek” hiánya miatt valamilyen segítő hatalom megnyilvánulását.
Ez a kettősség meghatározza mind a bal, mind a jobboldal politikaelméleti öndefinícióját. Nehezen lehetne Magyarországon progresszív konzervativizmusról értekezni, hiszen magát a szót is kerüli a politikai közbeszéd. Mégis, a nemesi liberalizmus és értékőrző konzervativizmus talaján álló politikusok között megjelennek a szociálisan érzékeny, a társadalmi problémákra reagáló államférfiak.
Széll Kálmán, a Monarchia korszakának pénzügyminisztere, majd miniszterelnöke a liberális elképzeléseknek megfelelő monetáris és fiskális politikát folytatott. Annak a társadalmi elitnek volt a tagja, amely szervesen, folyamatosan nőtt ki a polgári államot megteremtő nemesi liberalizmusból, és idővel annak védelmezőjévé, a demagóg, felforgató eszmék ellenzőjévé vált. Miközben pénzügyi manővereire és éleslátására vetjük figyelmünket, kevesebb jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy Széll Kálmán a társadalom szélesebb körű igényeit is észrevette, azokra a lehetőségeihez mérten erőteljesen reagált. Nagy szerepet vállalt a kor egyik megoldatlan kérdésének kezdetleges rendezésében, a gazdasági munkás- és cselédpénztárak felállításában. Szociális érzékenységét azonban jobban bizonyítja az 1901/VIII. törvénycikk, amelyben állami feladattá teszik az elhagyott gyerekek gondozását; és először mondja ki törvényi szabályozás, hogy a gyereknek joga (!) van az állami gondoskodásra.
A két világháború közötti időszak két óriási feladat között őrlődött. Egyrészt a sikereitől, lehetőségeitől megfosztott magyar gazdaság teljesítőképessé tételével; másrészt a háború okozta teljes ellehetetlenülés és kisemmizettség közepette munkáját, környezetét vesztő szegény, nincstelenek tömegek felemelésével, integrációjával kellett megbirkózni. Nehéz e kettőt egymással összeegyeztetni, hiszen a tőke, amely befektetés esetén hozadékot vár, igen kicsiny lecsippentést enged meg. Alacsony béreket, alacsony adókat, jelentős profitot akar.
A nemzeti azonosulásnak látható és racionális, valamint nem látható és tudati elemei vannak, úgy mint a szimbólumok rendszere (zászló, címer, Szent Korona-tan, történelmi jelképek) és a történelmi sorközösség tudata (közösen beszélt nyelv, íratlan alkotmány eszméje, Szent István-kultusz, ezer éves határok, ezer éves ország). De ha egy közösség nem segít magán, ha hagyja, hogy embertelen körülmények között éljenek mások, akkor elemeire, családjaira, majd elárvult emberekre esik szét a nemzet, bármily erős legyen is az összetartozás és a közösség érzete.
Ezt felismerve az 1920 utáni politika legnagyobb formátumú politikusa, Bethlen István is reagál az ipari munkásság, a mezőgazdasági cselédség nyomorára, a betelepülő magyarok kilátástalan helyzetére, az általános szegénységre. Figyeljük meg, miként van jelen egyszerre a szociális kérdés és a szubszidiaritás elve egy merőben konzervatív államférfi gondolataiban: „Fokozott mértékben szükségessé vált ez a beavatkozás a gazdasági élet automatizmusának rossz működése folytán és szükségessé vált az ellenőrzés, az irányítás és a beavatkozás a szociális szempontokból a gyengék, a minoritások védelmében,….. Nem mehet azonban ez az intervenció odáig − és ezt nyomatékosítani kell −, hogy elvessük a polgári társadalom gazdasági életének azt az alaptörvényét, hogy mindenki elsősorban saját maga felelős a boldogulásáért, és saját maga hibái következményeinek megszüntetésére nem veheti igénybe az állam segítségét, ami a gazdasági szabadságnak széles köre és a magántulajdon szentségének elismerése nélkül egyáltalában nem volna lehető. Igenis, a polgári társadalmak meg kell, hogy maradjanak a gazdaság alapelvénél, amely enyhítendő a szociális beavatkozás és olyan gazdasági ellenőrzés és irányítás révén, amely szükséges ahhoz, hogy a gazdasági élet hátrányos jelenségei időről időre elimináltassanak.”
Egy állam szociális feladatainak a következő határai lehetnek: egyfelől el kell utasítani, hogy az állam elsődleges célja ezek biztosítása. Másfelől le kell szögezni, hogy szociális felelősségvállalás nélkül nincs integráció, nem alakulhat ki a közös identitás tudata. A konkrét gazdasági cselekvésben mindig szem előtt kell tartani: senkit sem hagyhatunk elveszni.