Az 1944-es német megszállás áldozatainak szánt emlékmű projektje hatalmas vitákat váltott ki. A túlvezérelt kultúrharcot nem, de az értelmes vitákat és párbeszédeket szeretjük. Most különböző nézeteket képviselő magyar történészekhez intéztünk körkérdést, melyik az az emlékmű, amely eddig a legnagyobb hatással volt rájuk, a legjobban tetszett nekik, legyen az bárhol a világban. Csunderlik Péter szerkesztésében a történészek személyes írásait, megjegyzéseit közöljük. 

Gondolkodjunk együtt az emlékezetpolitikáról! 

Első rész. 

*

Balázs Eszter: Mémorial des Martyrs de la Déportation (Párizs)

Balázs Eszter a Kodolányi János Főiskola docense, Párizsban és az ELTE-n doktorált. Értelmiség-, eszme- és kultúrtörténettel foglalkozik, Az intellektualitás vezérei. Viták az irodalmi autonómiáról a Nyugatban és a Nyugatról, 1908-1914 című műve 2009-ben jelent meg.

Rögtön a Notre-Dame szomszédságában, az Île de la Cité keleti csücskében található Mémorial des Martyrs de la Déportation jutott az eszembe (1962-ben De Gaulle adta át) – és nem pusztán az aktualitások okán, ugyanis olyan emlékhelyről van szó, amely a Franciaországból 1941 és 1944 között deportált mártíroknak állít emléket. Egy évtizede a párizsi doktori tanulmányaim idején látogattam el ide először, és azonnal lebilincselt a baljós atmoszférát megjelenítő, csaknem klausztrofób építészeti megoldás: egy földalatti – természetes kőnek ható – betonbunkerbe kell egy szűk, kényelmetlen lépcsőn aláereszkedni, ahol az európai Holokauszt-emlékművekre általában jellemző lecsupaszított tér dominál. Egy háromszögletű udvarból egy valóságos kriptába jutunk, aminek konkrétságát – a halottakra emlékeztető, derengő üvegdarabkák százezrei mellett – egy mártír földi maradványai hangsúlyozzák. (A látogató sírban van: ezt nyomatékosítja a különböző táborokból ideszállított föld és hamu is.) Praktikusan a Szajna szintjén sétálunk, és csak a folyóra és a puszta égre tekinthetünk az ablakfülkéken át: nem kétséges, a világ végén járunk. Amit átérzünk könnyeinkkel küszködve, azt neves francia íróknak és költőknek a falakba vésett szavaival mondjuk ki, mielőtt kilépnénk a szabadba, ahol duplán szédítően hat az Île Saint-Louis patinás boltjainak és kézműves fagylaltosainak kavalkádja.

*

Békés Márton: Bajcsy-Zsilinszky Endre mellszobra a Füvészkertben (Budapest)

Békés Márton a Kommentár folyóirat szerkesztője, saját bevallása szerint hagyományőrző forradalmár, aki írt könyvet Sigray Antalról és Németh Lászlóról is, legtöbbet ismertetett munkája az Amerikai neokonzervativizmus - Egy kisiklott ellenforradalom 2009-ből. Tőle várhatjuk majd a nagy Dead Kennedys-szintézist.

A számomra legkedvesebb emlékmű egy teljesen elfeledett büszt, amelyet benőtt a borostyán. Ezzel esztétikai értéke és jelentése csak még felfokozottabb lett. Nagyjából 18 éves korom óta egyik legnagyobb hősöm Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki pisztollyal fogadta a németeket 1944. március 19-én, majd mártírhalált halt a németek kiszolgálóinak keze által, 1944. szentestéjének reggelén. 

A VIII. kerületi Füvészkertben, lakóhelyemtől száz méterre, áll egy ház, amely a botanikus kert gondozójának-működtetőjének készült, afféle igazgatási ingatlanként (szép, enyhén klasszicizáló kétemeletes épület). Miután Bajcsyt a németek elfogták, Attila úti házából hurcolták el, majd amikor a kiugráson dolgozó Lakatos-kormány alatt amnesztiát kapott, ebben a józsefvárosi házban talált menedéket, amelyben egyik egyetemi tanár ismerősének özvegye lakott. November 22-én a nyilasok innen vitték el Sopronkőhidára. (Ebben a házban találkozott utoljára a hozzá hasonlóan hungarista hazaárulók által elhurcolt Kiss János altábornaggyal, akivel nem mellesleg az 1919-es nyugat-dunántúli ellenforradalom óta ismerték egymást.) 

Nem tudom, mikor és kik állították a ház falába süllyesztett mellszobrot, amelyet benőtt a futónövény, ráadásul kicsit Széchenyire hasonlít. Nyilván '89 előtt készült, amikor olyanok hivatkoztak Bajcsyra, akik vélhetően szintén kivégezték volna. De nem ez a fontos, hanem a hozzá kötődő felfedezés és a személyes érzelmek. 

Ha emléket állítanék valakinek, akkor az a '80-as évek antikommunista punk-zenéje lenne (ha már a legnagyobb magyar gitárosnak, Radics Bélának – végre! – van szobra Angyalföldön). Ez mondjuk lehetne Óbudán, hiszen onnan indult az ETA. Felirat-javaslatom így hangzik: „Gyerünk, gyerünk, ásd elő a tankot!” – ETA. Esetleg: „Kézigránát kell, kézigránát kell ide” – QSS vagy „Rohadt mocskos, kommunista banda” – CPg.

*

Ifj. Bertényi Iván: Ligeti Miklós Anonymus-szobra a Városligetben (Budapest)

Ifj. Bertényi Iván az ELTE Művelődéstörténet Tanszékének adjunktusa, doktori disszertációját Bánffy Dezső miniszterelnök nemzetiségi politikájáról írta, elsősorban a századelő Magyarországának politika- és eszmetörténetét kutatja. Sokan olvashatták tanulmányát A gyűlölt Tisza Istvánról.

Hogy kit ábrázol legkedvesebb történelmi emlékművem? Nem tudom a nevét… És azt sem, pontosan mikor is élt. Csak annyit, hogy lejegyezte a magyarok viselt dolgait, valamikor az Árpád-korban.

Igen, az Anonymus-szoborról van szó, Ligeti Miklós alkotásáról. Mely ma már a Városligetben sétálóknak emlékmű helyett inkább tűnik „utcabútornak”, hiszen boldog-boldogtalan felmászik az ülő szoboralak ölébe, s így fényképezkedik.

Pedig amikor 1897-ben Bánffy Dezső báró miniszterelnök javaslatára Ferenc József – másik kilenc történelmi emlékszobor mellett – elrendelte Anonymus alakjának megörökítését, még kifejezetten történelmi emlékműről volt szó. A magyar nemzeti történetírás névtelen és ismeretlen „megalapítóját” kellett megformálnia a fiatal szobrásznak, s ez az arcot teljesen beborító kámzsa segítségével kiválóan sikerült.

De nem ment könnyen, 1900-ban a szoborminta hatósági szemléjén ugyanis nem kisebb művész, mint Stróbl Alajos kifogásolta ezt a megoldást, és követelte, hogy stilizált fejet formázzon meg Ligeti. Fadrusz János azonban kiállt az eredeti elgondolás mellett, s hozzá csatlakozott a szemlén szintén részt vevő Podmaniczky Frigyes báró, a kormánypárt elnöke is. Végül egy második szemle hatására győzött Ligeti eszméje, s 1903 novemberében Tisza István gróf miniszterelnök átadhatta a szobrot, mely mind a megformálás ötletességét, mind a történetírói tevékenység számára idilli nyugalmat biztosító helyszínét tekintve a főváros egyik legkiválóbb köztéri szobra.

*

Bolgár Dániel: A „kakasos kisfiú” és a Historiska Museet (Gyöngyös és Stockholm)

Bolgár Dániel az ELTE Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének oktatója. A dualizmuskor és a Horthy-korszak társadalomtörténetét kutatja, de publikált tanulmányt a Gazdálkodj, okosan! szocialista indoktrinációs szerepéről is. Doktori disszertációjában a zsidók és keresztények közti egyenlőtlenségek újragondolására tesz kísérletet. Nem a klubrádiós Bolgár György fia.

Legkedvesebb emlékművem egy Gyöngyös városközpontjában álló, kútként is szolgáló, bizalmasan kakasos kisfiúként emlegetett szobor. A mérsékelten szép alkotás az 1917. évi nagy gyöngyösi tűzvésznek állított emléket néhány évvel azután, hogy a város úgyszólván porrá égett. Egy rettenettől eltorzult arcú, kínhalálára készülő, épp csak járni képes korú gyermeket ábrázol kezében egy ugyancsak rémült kakassal. Ezt azonban csak onnan tudom, hogy utána olvastam, mások meg még onnan se. Az esemény iszonyatát azóta ugyanis elfelejtették, a várost átépítették, tűzvész nem fenyeget, az áldozatoknak az utódai is meghaltak. Senki sem veszi már észre a félelmet a két alak arcán, a mű átértelmeződött Gyöngyös kedélyes, pufók Manneken Pisévé. Szóval nekem, meg még sok-sok földimnek, azért ez a kedvenc emlékművünk, mert már nem vagyunk képesek megérteni, mire akar emlékeztetni. Ezzel az erővel pedig a Szabadság térre tervezett sasos-gábrieles kompozíció is lehet még sikeres: amikor majd atyáink, nagyatyáink és mi sem számítunk már semmit, a szoborban a közönség felfedezheti akár a solymászni igyekvő kedves angyalkát.

Azonban még jó soká lesz, mire teljesen kimegyünk a divatból, úgyhogy addig nem félreértési lehetőségei, hanem szándékolt hatása felől érdemes vizsgálni a megszállási emlékművet, tehát aszerint, mennyire lesz képes betölteni funkcióját nemzeti emlékhelyként. A legalkalmasabb nemzeti emlékművet, amivel valaha találkoztam, paradox módon a jövőbeli svéd nemzeti azonosságnak állították a stockholmi Historiska Museetben, méghozzá a svéd történelmet Wikipédia-tömörséggel, ám roppant ötletességgel bemutató kiállítás utolsó termében. Sajnos csak emlékezetből tudom felidézni a koncepciót, amit nevezhetnénk nyitott emlékműnek: minden látogató megkapta a lehetőséget arra, hogy egy cetlire felírja, mi lesz a következő évszázadban a legsvédebb dolog, majd kiállítsa személyes jóslatát. Elképzelni sem lehet ennél őrültebbnek látszó vállalkozást nacionalista nézőpontból, vagyis mindnyájunk nézőpontjából.

A nemzeti emlékezetnek ugyanis nem annyira a tartalma a lényeges, hanem inkább az egyezményessége. Tehát például nem attól lesz nemzeti a történelemfelfogásunk, hogy mit gondolunk a múltról, hanem attól, ha jobbára ugyanazt gondoljuk róla. A Historiska Museet azzal, hogy a látogatókra bízta az emlékmű kialakítását, hogy mindenki mást írhatott a maga cetlijére, beengedte a nemzeti emlékezet legfőbb ellenségét a svédség mibenlétét bemutató, illetve definiáló tárlatra, a változatosságot. Én azonban mégis kétlem, hogy olyan nagy veszélyt szabadítottak ezzel a muzeológusok nemzetükre. És azt is kétlem, hogy az olyan emlékhelyek, mint amilyet a Szabadság térre is terveztek, amelyek egyetlen igaznak mondott elbeszélést állítanak ki, hatékonyabbak lennének az emlékezet egységesítésében. Azt állítom, hogy az a stockholmi kiállítóterem svédebb, mint amennyire a sasos-gábrieles emlékmű valaha magyar lehet.

Mindannyian tudjuk, hogy ha megépül a megszállási monumentum, akkor tüntetni és ellentüntetni fognak körülötte. Befestik, leverik, koszorúzzák. Talán még le is fogják rombolni, aztán újra felépítik. A köré fonódó emlékezet minden lesz, csak egységes nem. Ehhez képest arra lettem figyelmes a Historiska Museet szabados káoszában, hogy újra és újra ugyanaz a négy betű szerepel a cetliken egyazon sorrendben: IKEA. Úgy tűnik, a nyitott emlékmű zártabb, egységesebb nemzeti azonosságot képes eredményezni, és akikre ráhagyják, mit tartsanak nemzetinek, hajlamosabbak ugyanazt annak tartani, mint akiknek folyton határozott ajánlásokat tesznek.

*

Braun Róbert: Pauer Gyula Duna-parti emlékműve (Budapest) és mások a világban, amelyek szintén nem hazudnak

Braun Róbert korábban történetfilozófiával, ma marketinggel és identitással foglalkozó szakember, egyetemi oktató, politikus. Hayden White fordítója, az 1995-ös Holocaust, elbeszélés, történelem szerzője.

A múltunkról a jövőnkért nem szabad hazudni. Nem hazudik Pauer Gyula cipőket ábrázoló emlékműve a Duna parton, nem hazudik Peter Eiseman emlékműve Berlinben, ahogyan a közös múltról és jövőről, a genocídium feldolgozhatatlanságáról beszél a ruandai Kigaliban az emlékmű, mely egy tömegsírra épül, vagy az örmény genocídium múzeuma Jerevánban, ami egy domb mélyébe, a föld alá vezet, Majdanek emlékműve, ahol semmi nincs, csak a dombon a metsző szél, Belgrádban a hadügyminisztérium szétbombázottan hagyott épülete a város közepén – ezek egyike sem próbálja újrateremteni a múltat, nem akar mást mutatni, csak a szenvedést, a szomorúságot, azt, ami közös, úgy hogy közben nem mosódik össze áldozat és elkövető.

*

Csorba László: Veres Kálmán Széchenyi-Kossuth emlékműve (Dunaújváros)

Csorba László 2010 óta a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. Korábban a Római Magyar Akadémiának volt igazgatója és az MTA Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese. Fő kutatási területe a 19. századi művelődés- és egyházpolitika, valamint a magyar-olasz kapcsolatok története. Írt életrajzot Széchenyiről, Garibaldiról és Teleki Lászlóról.

Én szellemiségében szimpatikusnak és a „nemzetnevelés” szempontjából hasznosnak látom Veres Kálmán dunaújvárosi Széchenyi-Kossuth emlékművét (1998).

A hagyományos nemzettudatban kettőjük ellentéte jóval nagyobb hangsúlyt kapott, mint amekkora az valójában volt. Sőt, egy időben manipulatív módon fokozták is ezt az ellentétet, mert úgy vélték, ideológiailag hasznos a „kádárista” Széchenyi kijátszása az „ötvenhatos” Kossuth ellen. Mára azonban az egykori valós ellentétek túlélezése felesleges és túlhaladott. Napjainkra lassan teret nyer a felismerés, hogy bár ellenfelek voltak, de ugyanazon az oldalon – a reformtábor soraiban a nemzeti polgárosodásért és a liberális szabadságjogok biztosításáért – küzdöttek és az erőfeszítések tetőpontján személyes ellentéteiket félretéve, a Batthyány-kormányban vállvetve harcoltak a márciusi forradalmi vívmányok érvényesítéséért. Ennek – az ellentéteknél erősebb, azokat nem feledő, de meghaladó – közösségnek a találó kifejezése Veres Kálmán alkotása. „A harcot, amelyet őseink vívtak / Békévé oldja az emlékezés...”

*

Deák István: A vietnami veteránok emlékműve (Washington)

Deák István 1964 óta tanít a New York-i Columbia Egyetemen, 1990 óta az MTA külső tagja. Kutatási területe a 19-20. századi európai történelem, magyarul legutóbb Hitler Európája címmel jelent meg tanulmánykötete 2003-ban.

A washingtoni Capitolium közelében, közvetlenül az úgynevezett Mall mellett, amelynek óriási füves területén a főváros legfontosabb múzeumai is találhatók, félig a földbe süllyesztve áll a Vietnami Veteránok Emlékműve. Nincs ennél megrázóbb háborús emlékmű, pedig egyszerűbbet nehéz elképzelni. A fő részt alkotó hosszú fal olyan kelet-indiai eredetű kőből készült, amely gyönyörűen tükröződik a szomszédos vízmedencében. A fal fekete, és rajta, minden díszítés nélkül, egyforma méretekben belevésve olvasható annak az ötvennyolcezernyi amerikai katonának a neve, akik meghaltak a vietnami háborúban. Nem úgy, mint sok más háborús emlékművön, ezeken a listákon nincs senkinek sem feltüntetve a rangja, beosztása, fegyverneme, még betűrendben sincsenek, hanem időrendben vannak felsorolva, úgy ahogy meghaltak a hosszú háborúban, 1958 és 1975 között. Köztük ezernél több olyan katona neve, akik eltűntek a háborúban.

A fő emlékművet kiegészíti egy valamivel később odatelepített három katona realisztikus szobra; láthatólag gyalogosok, halálfáradtak, az egyik fehér ember, a másik amerikai fekete és a harmadik úgynevezett latino, vagyis spanyol anyanyelvű amerikai polgár. E három alak is hangsúlyozza, hogy a a katonák valójában civilek, akiket besoroztak egy népszerűtlen hadjáratba, de mégis megtették a kötelességüket, nem úgy mint sok kiváltságos fiatalember: a jobb módúak, a tanultabbak, akik nagyrészt kivonták magukat a háborús szolgálat alól. Jellemző például, és ezt azóta is sokan emlegetik, hogy a szájhős fő-patrióta, George W. Bush, későbbi elnök, kivonta magát a vietnami szolgálat alól. Akik harcoltak s meghaltak azok nagyrészt az alsóbb néposztályokból verbuválódtak.

A fő vietnami emlékművet kizárólag magánadakozásból építették, habár a területet magát az Amerikai Kongresszus bocsátotta az építők rendelkezésére. A művészi zsűri a sok száz pályázat közül egy amerikai-kínai lány, Maya Lin pályázatát választotta, mely választás természetesen sok panaszra és tiltakozásra adott okot, de azóta fenomenális sikernek bizonyult. A Vietnami Veteránok Emlékművét évente hárommillióan látogatják, amerikaiak és külföldiek egyaránt, akik közül sokan nem csak futólag tekintik meg az emlékművet, hanem órákat töltenek a nevek olvasásával. Mások virágot, egyéni emléktárgyakat helyeznek a listák alá, gyermeklátogatók babát, saját rajzaikat teszik oda vagy kezükkel végigsimítják a meghaltak neveit. Nem kétséges, hogy ez egy vesztett háború emlékműve, minden pompázattól és frázistól mentes és ahelyett, hogy dicsőítene „a szent hazáért életüket áldozó örök hősöket”, emléket állít az áldozatoknak. A vietnami veteránokat annak idején sokan gúnyolták, támadták vagy azért, mert elvesztették a háborút vagy mert háborús bűnösöknek tekintették őket, és mert milliárdokba kerültek az adófizetőknek. Azóta azonban, részben az emlékmű hatására, ez az igazságtalan kép megváltozott: ma szeretettel és szomorúsággal emlékeznek azokra, akik megtették a kötelességüket.

*

Farkas Attila Márton: Az 1944-ben elesett magyar katonák sírköve (Isaszeg)

Farkas Attila Márton végzettsége szerint egyiptológus-kulturális antropológus, disszertációját az ókori Egyiptom szimbolikus gondolkodásáról írta. Jelenleg a Tan Kapuja Buddhista Főiskola oktatója, de celebrál Puzsér Róberttel közös szeánszokat, az egyikről itt olvashat tudósítást a Mandineren. 2006-os, a honi politikai közbeszéd természetrajzát elemző művét, az Arroborit kötelezővé kéne tenni minden választópolgárnak.

Az isaszegi temetőben áll egy sírkő, ami a szovjetek és az általuk előre hajtott román csapatok ellen harcoló magyar katonáknak állít emléket, akik '44 végén tartották a falut pár hétig. Ez az első ilyen az országban, a többi csak '89 után nőtt ki a földből, amikor már szabadott, sőt elvárt lett. A síremléket egy helybéli 19 éves srác állíttatta a haverjaival '84 nyarán, „hazánk felszabadításának 40-ik évfordulójára”, szembemenve az akkori nemzeti együttműködés rendszerével. A plébános adott egy helyet a temető centrumában meg egy régi márványoszlopot, amit a helybéli sírköves ingyen lecsiszolt és belevéste a kívánt szöveget, ami egy Kassák idézettel kezdődött: „»Győzni szerettek volna, és elhulltak szegények«. Az 1944-ben elesett magyar katonák emlékére”. Majd a plébános egy kis ünnepség keretében a káplánnal közösen felszentelte a sírt. Minthogy a srác, aki gyakornokként dolgozott a tanácsházán, az egészet úgy szervezte, mintha a hivatalos megemlékezések részéről volna szó, lett egy kis botrány: a rendőrség kiment a sírhoz, lefotózták, bőrkabátos béemesek kérdezősködtek a sírállítók személyazonossága felől a papnál és a könyvtárban (ott volt ui. egy kis „ellenzéki kör”), a srácot később megfigyelte katonaságnál a III/4, civilben meg a III/3. Végül is ennyivel megúszta. (Ma valószínűleg szarabbul járna, ha mondjuk munkásmozgalmi emlékművet állítana.) Pedig akkoriban se közel, se távol nem volt tizedannyi nagy magyar se. A feliratok miatt is adódott egy kis bruszt a hatóságokkal. Maradhat a sírkő szép csendben – mondták -, ha a fasiszta Kassák idézetet lefedik egy másikkal. Így a srác egy kis márványtáblára rávésetett egy Shelley idézetet: „Nem bosszul más, csak a vétkes”, és rácsavaroztatta a Kassákra. Ez még jobban kiverte a biztosítékot, így maradt az eredeti felirat, a kis márványlapot meg lekerült a sír elé, hogy azért kárba ne vesszen a meló.

A síremlékállítók ideológiája az antigonéi parancs volt: a holtakat el kell temetni. No persze meg beinteni a komcsiknak. Ez utóbbi miatt azóta vezekel. Mert időközben rájött, hogy ami ebben az országban megy legalább száz éve emlékművekkel meg újratemetésekkel, az nem a holtak eltemetése, hanem épp ellenkezőleg: a halottak megidézése és felhasználása hatalmi célokra. Ezt régen úgy nevezték, hogy nekromancia, és a fekete mágián belül is a legördögibb eljárásként volt számon tartva. A nekromanciának meg is lett az eredménye: Magyarországon már régóta nem lehet racionális vitát folytatni gazdaságról, kül- és belpolitikáról, tudományról, sportról, művészetről, környezetvédelemről, semmiről, mert mindent átjár a történelmi hullabűz. Tanácsköztársaság, Horthy rendszer, Don-kanyar, kitörés, Auschwitz, 56. Címerek, zászlók, emlékművek, szobrok, és mindenféle szimbólumok visznek utcára tömegeket pro és kontra, és nem a korrupció. Történelmi traumákra építenek mindkét oldalon. Itt nincs közélet, csak a halottak megidézése és erejük felhasználása az élők kárára, a politikai nekromanták javára. Akik ezért a pokol tüzében égjenek örökké.

*