Idén 2010-hez, 2011-hez és 2012-höz hasonlóan újra, immár negyedik alkalommal kérdeztük meg mandineres bloggereinket: hogyan értékelik a 2013-as évet? A napokban posztsorozatunkban válaszolnak kérdésünkre. 2013-as évértékelő sorozatunkat a Fortepan 1913-as képeivel illusztráljuk.
Évértékelő sorozatunk 11. részében viszont nem mi elemzünk: minket elemeznek. A Méltányosság Politikaelemző Központ honlapján jelent meg nemrég egy írás, amely az „ifjú konzervatívok” (jelentsen ez bármit is) és az új alkotmányos rendszer viszonyait boncolgatja. Számunkra is izgalmas és tanulságos, hogyan látnak minket, véleményeinket, közelebbi és távolabbi köreinket kívülről. Koroncai András írását a Méltányosság szíves hozzájárulásával közöljük.
*
Az ifjú konzervatívok és az Alaptörvény negyedik módosításának 12. és 19. cikkelye
A cím pontosan jelzi elemzésem tárgyát. Kérdésem ugyanis ez: Hogyan viszonyulnak az ifjú konzervatívok az Alaptörvény negyedik módosításának ama két cikkelyéhez, amely az alkotmánybíróságot és alkotmánybíráskodást érinti. Elemzésemben tehát egyrészt a magyar jobboldal és azon belül a magyar konzervatívok egyik önmagukat megkülönböztető és elhatároló, nevezetesen a magukat új és ifjú konzervatívoknak nevezőkre koncentrálok; másrészt az új és ifjú konzervatívoknak se nem az Alaptörvényhez, se nem az Alaptörvény negyedik módosításhoz, hanem kizárólag a negyedik módosításának 12. és 19. cikkelyéhez való viszonyát állítom elemzésem középpontjába.
A kutatás terepe. Az új magyar konzervativizmus, azon belül az ifjú konzervatívok közössége az ezredforduló után, a 2000-es években kezdett nyilvánosan formálódni és arcot ölteni – mindenekelőtt az online világban. Itt hozta létre ugyanis azokat a fórumokat, amelyek közül kettő is 2008-ban a Konzervatórium, 2009-ben pedig a Reakció, a blogverseny győztese lett. Olyan közösségről van tehát szó, amelynek tagjai nem csak otthonosan és innovatívan mozognak az online kommunikáció világában, hanem ezt a kommunikációs médiumot tudatosan használják mind önmaguk megalkotására, kifejezésére, mind pedig virtuális közösségük és közösségi hálózatuk megteremtésére. Elemzésemben én ezeket az egymásra utaló on-line blogokat választottam kutatásom terepéül: Jobbklikk, Konzervatórium, Mandiner, Mos Maiorum, Véleményvezér.
Terepválasztásom egyik előnye az, hogy ez a terep kellőképpen, jól és belülről körülhatárolt. Másik előnye az, hogy ezen a terepen azokat a fórumokat kutatjuk, amelyek az ifjú konzervatívok konzervatív politikai-közösségi identitása megalkotásának fórumai is. Ennek rekonstruálása lehetővé teszi annak a látószögnek/látószögeknek a rekonstruálását, ahonnét az aktuális politikai eseményeket megítélik, és ezáltal annak megértését, hogy erről miért beszélnek, arról meg miért hallgatnak, hogy amiről beszélnek, arról miért így vagy úgy beszélnek, miért így vagy úgy ítélnek.
Terepválasztásom hátránya viszont az, hogy az ifjú konzervatívok nem csak a saját-belső online fórumaikon jelennek meg, hanem másutt is, amiért is, ha saját-belső online fórumaikat jelöljük ki a kutatás terepéül, akkor szükségképpen kiesnek azok az online és offline fórumok, ahol az ifjú konzervatívok megjelennek. Ugyanakkor számomra igencsak kétséges, hogy az ifjú konzervatívok külső megjelenéseinek föltérképezése és elemzése akárcsak árnyalhatná is azokat a megállapításokat és következtetéseket, amelyekre belső megjelenéseiknek elemzésével jutottam.
*
A terep alanyairól: az ifjú konzervatívok politikai identitáskonstrukcióival nem foglalkozom. Azt viszont – hamarosan ki fog derülni, hogy miért – meg kell említenem, hogy az ifjú konzervatívok egyrészt új konzervatívként az etno-nacionalista és radikális jobboldallal szemben definiálják magukat. Számukra nem a Horthy-korszak és az azt szimbolizáló-reprezentáló figurák és műveik jelentik az orientációs pontot, hanem részben a nyugati, döntően az angolszász konzervatívok, részben pedig azok a magyar konzervatívok, akik alternatívát kínálhatnak a Horthy-korszak jobboldali hagyományával szemben. Az ifjú konzervatívok jelszavai nem az Isten-magyarság-magyar (Nagy-)Magyarország, hanem a szabadság-közösség-hagyomány. Másrészt ugyanakkor az ifjú konzervatívok annyiban megőrzik a magyar jobboldal hagyományos, Horthy-korszakra is jellemző liberalizmus-ellenességét, amennyiben a balliberálisokkal szemben kifejezetten antiliberálisként definiálják magukat.(1).
Az ifjú konzervatívok eme kettős önmegkülönböztetésének és önelhatárolásának következménye, hogy egyfelől liberálisok – az alkotmányos (mérsékelt) demokrácia iránt elkötelezettek; másfelől anti(bal)liberálisak – nem elkötelezettek az alkotmányos demokrácia uralkodó, emberjogi és egyenlőségelvű liberális eszméje iránt.
Úgy vélem, hogy az ifjú konzervatívoknak ebben az egyszerre liberális és anti(bal)liberális identitásban olyan feszültség lappang, amely mindaddig nem fenyeget önhasadással, ameddig nem jött létre olyan szituáció, amelyben az atlanti orientációjú ifjú (és öreg) új konzervatívok alkotmányos demokrácia iránti elkötelezettségük miatt nem kerülhetnek azokkal egy oldalra, akikkel álmukban sem szeretnének egy oldalra kerülni – a balliberálisokkal. Márpedig ma ez a helyzet. Vagyis az, ami eddig abszurd, legfeljebb elvi-gondolati lehetőség volt, mára az ifjú konzervatívok újkonzervatív identitását hasadással fenyegető valóságos lehetőség lett. Az ifjú konzervatívok dilemmája ezért ma ez: Hogyan maradhatnak új konzervatívok? Avagy: Hogyan maradhatnak egyszerre liberálisok és anti(bal)liberálisok, alkotmányos demokrácia mellett állók és a balliberálisokkal szembenállók?
*
2010-ben a magyar jobboldal egységesen osztozott abban az örömben, amit a Fidesznek a nyolcéves balliberális kormányzásnak véget vető és a kormányzó balliberális pártokat kiütő választási győzelme váltott ki; de nem csak örömmámorban úszott a magyar jobboldal, hanem tele volt reményekkel, várakozásokkal a jövőt illetően. Nem volt ez másként az ifjú konzervatívok esetében sem. Volt olyan, aki Orbán Viktor (fülke)forradalmi retorikájával párhuzamosan így írt: „2010-re jött el az idő a mi forradalmunkhoz. […] 2010-ben véget ért a posztkommunizmus. 2010 a mi hatvannyolcunk. […] Nekünk jobboldalról kell szétrombolnunk a posztkommunista baloldal maradékait, társadalmi struktúráit. […] Nem új Horthy-korszakot, nem királyságot kell teremteni, hanem egy európai, polgári, modern Magyarországot. Az ázsiai, proletár és avítt baloldal ellenében. ¡Viva la revolución conservadora!”(2) És volt olyan ifjú, aki az öreg konzervatívokhoz hasonlóan azt hangoztatta, hogy a konzervativizmus és forradalom sehogyan sem fér össze egymással, amiért is a konzervatív forradalom contradictio in adiecto.(3) Ám bárhogyan is vélekedtek az ifjú konzervatívok a konzervatív forradalom lehetőségéről vagy lehetetlenségéről, abban egyetértettek: végre valahára egyszer s mindenkorra véget vethetünk a posztkommunizmusnak és kezdhetünk valami újat.
És kezdődött is valami új, valami forradalmi, éspedig a „radikális országátalakítás” (4: MPK: A magyar jobboldal természetrajza, in: Élet és Irodalom melléklete, 2013.05.17: 2.o). Csakhogy nem úgy, ahogyan azt az ifjú konzervatívok elképzelték. Elégedetlenségüknek már 2010 őszén hangot is adtak. Ámde bármennyire ironikus-gúnyos, bármennyire kritikus hangon szóltak is ekkortájt, a kritika, az irónia és a gúny még baráti volt. Mert az ifjú konzervatívokban ekkor még éltek azok a remények, amelyek mára szertefoszlani látszanak.(5) Remény nélküli elégedetlenségük nem fordult némaságba, hanem rendre születnek a jobboldali kormányzat megnyilvánulásait új konzervatív nézőpontból szemügyre vevő és bíráló írások; a jobboldali kormányzat új konzervatív szempontú kritikája számukra semmit sem veszített aktualitásából.(6) Mindez idáig nem vezetett a jobboldali kormányzattal és a kormányzó pártokkal való nyílt szembeforduláshoz – példának okáért a (fülke)forradalommal / nemzeti együttműködés rendszerével szembeni (ellen)forradalom szükségességének meghirdetéséhez.
Hasonló mondható el az ifjú konzervatívoknak az Alaptörvényhez és az Alaptörvény 12. és 19. cikkelyéhez való viszonyáról is. Az előbbivel, mint mondtam, nem foglalkozom, az utóbbit illetően elöljáróban azt mondanám: Az ifjú konzervatívok online fórumai között – a Jobbklikket és annak egyetlen, a negyedik módosítás 19. cikkelyről szóló posztját kivéve(7) – nincs olyan fórum és poszt, amelyik védelmébe venné a negyedik módosítás két cikkelyét. Ellenkezőleg, hol puhábban, hol keményebben kritizálják az ifjú konzervatívok az alaptörvény negyedik módosítását. Éspedig – a konzervativizmus tekintélyközpontúsága és hagyományközpontúsága felől, valamint az alkotmányos-demokratikus kultúra és a politika és a demokrácia természete szempontjából – a következőképpen.
*
(1) A negyedik módosítás nem az első példája annak, hogy a kétharmados jobboldali parlamenti többség alkotmányozó hatalmával élve az alaptörvénybe írva von ki törvényeket az AB hatásköre alól. Így a negyedik módosítást egyrészt azért problematikus, amiért a jobboldali parlamenti többség alaptörvénykezési gyakorlata is problematikus. Vagyis azért,
(a) mert ez a gyakorlat „salátatörvény”-t vagy „krumplileves”-t (8) csinál az alkotmányból, és ezzel csorbítja az alaptörvénynek a megalkotói által vindikált autoritását, és ezáltal legitimitását. Az autoritás ugyanis pótolhatatlan szerepet játszik a legitimációban, minthogy föltétele annak, hogy valaki/valami ne nyers erővel/erőszakkal irányítson, hanem elfogadottságával befolyásoljon; azaz ne kikényszerített, hanem elismert, elfogadott, tehát legitim lehessen. Mármost, ha a negyedik módosítás 12. a cikkelyének (5) pontja kimondja, hogy az Alkotmánybíróság az Alaptörvényt és az Alaptörvény módosítását csak a megalkotására és kihirdetésére vonatkozó, az Alaptörvényben foglalt eljárási követelmények tekintetében vizsgálhatja felül, akkor ez a módosítás alkotmányosan biztosítja az alkotmány autoritása és legitimitása lerombolásának lehetőségét.
(b) mert ez a gyakorlat a nyers erő, (alkotmányozó) hatalmának, hatalma erejének, potenciáljának demonstrálása. Ez viszont nem felel meg a „politika valódi természeté”-nek. Ugyanis „a politika valódi természete” nem a vitát kiiktató nyers erő korlátlan és mértéktelen alkalmazása, hanem éppenséggel a politikából kiiktathatatlan nyers erőt mérséklő vita és az annak során megszülető döntések és kompromisszumok. Ám egy olyan közjogi és politikai szituációban, amelyben a parlamenti kormánytöbbség egyszersmind alkotmányozó többség, a politika valódi természetének megfelelő, a nyers erő politikáján túllépő politika önmérsékletet, alázatot követel meg – azt, ami a jelenlegi alkotmányozó parlamenti többségből hiányzik. (9)
(c) mert ez a gyakorlat azzal, hogy alaptörvénybe nem való törvényeket alaptörvénybe emel, a politikai vitákat alkotmányba véséssel oldja meg, holott a demokrácia megköveteli a vitathatóságot – azt, hogy a nem alkotmányban eldöntendő kérdéseket a mindenkori parlamenti törvényhozó többség újra fölvethesse, újra gondolhassa és újra eldönthesse, vagyis hogy a mindenkori többség belátásának és akaratának megfelelő, de alkotmányos megoldások születhessenek. (10)
*
(2) A negyedik módosítás 12. cikkelyének (5) pontjában „testet öltött pozitivizmus” a kétharmados-alkotmányozó többséggel párosulva „toldozott-foltozott”, „önellentmondásokkal teli” alaptörvényt eredményezhet – olyan alaptörvényt, amely lehetetlenné teheti a koherens alkotmányértelmezés és a kiszámítható alkotmánybíráskodási gyakorlat kialakítását, ami pedig az alkotmánybíróság/alkotmánybíráskodás teljes kiüresítésével fenyeget. (11) Ha tehát a kétharmados alkotmányozó többség (továbbra is) a törvények alkotmányba emelésével operál, ám az alkotmánybíróság az alaptörvényt és annak módosítását kizárólag formai-eljárási kritériumok alapján vizsgál(hat)ja, akkor a negyedik módosítás mint az „AB kiherélése” (12) nem más, mint az AB „lassú enyészet általi halálra ítélése” (13).
Az állítás tehát nem az, hogy a módosítás önmagában halálra ítélné az alkotmánybíróságot; hanem az, hogy ez a módosítás olyan lehetőség iktat be, amely akkor válik valósággá, ha az alkotmányozói többség úgy él az alaptörvény biztosította alkotmányozói hatalmával, hogy alaptörvénykezéssel törvénykezik. Vagyis ha az alkotmányozó többség nem él az alaptörvény biztosította alkotmányozói hatalmával úgy, hogy törvényeket alaptörvénybe írva kivonja azokat az alkotmánybírósági normakontroll alól, akkor az AB kiherélő negyedik módosítás nem ítéli halálra az AB-t. Innen érthető meg, ez ad magyarázatot arra, hogy miért az önmérsékletet, illetve az önmérséklet kultúráját hiányolja és várja el a Mos Maiorum a parlamenti alkotmányozó többségtől.
*
(3) A negyedik módosítása 12.cikkelyének (5) pontja és a 19.cikkelye érinti az alkotmánybíróság és az alkotmánybíráskodás demokratikus jogállamunkban betöltött helyét és szerepé. Ám ha ez a két módosítás a kormányzó pártok alkotmányozói hatalmának erődemonstrációja és „AB-vel szembeni dühének megnyilvánulása” (14), akkor adódik a következtetés: A jobboldali parlamenti többség dühből és erőből változtatja meg az AB helyét és szerepét. Nem az a probléma, hogy megváltoztatja, hiszen az AB demokratikus jogállam(unk)ban betöltendő helyének és szerepének újragondolása nem ördögtől való (15/ 1; 2), sőt, újra is gondolandó, mert az AB eddig „túlságosan aktivista módon értelmezte [értelmezhette] szerepét.” (16) Hanem az újragondolás és végiggondolás hiánya a probléma, vagyis az, hogy a megfontolás helyett a düh és az erő dominált. Ha pedig a politika, kivált a demokratikus politika valódi természete a vita és a vita során született döntés, és ha az AB demokratikus jogállami helye és szerepe nem csak vitatható, hanem vitatott is, akkor ellenkezik a politika és a demokrácia természetével, hogy erre a kérdésre dühből és erővel szülessen válasz.
*
(4) A negyedik módosítás 19. cikkelye, amely megtiltja, hogy az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatokat és annak indokolásait az Alaptörvény értelmezése során az AB figyelembe vegye, nem más, mint az AB újra rajtvonalhoz állítása, a múlt/hagyomány eltörlésére irányuló kísérlet. Ezzel egyrészt az a probléma, hogy nem egyszerűen posztkommunista, hanem egyenesen „bolsevik módszer”. (17) Másrészt az, hogy a két évtizedes alkotmánybíráskodási gyakorlat alkotmányos diszkreditálása azt a hagyományt diszkreditálja, ami nem – miként egyetlen hagyomány sem – egységes, vitathatatlan, és ami nem – miként egyetlen hagyomány sem – ad egyértelmű és biztos választ mai/új kérdéseinkre és problémáinkra. Ámde éppen azért, mert ez a hagyomány is kérdések és problémák megvitatása, megfontolása, mérlegelése és megoldása nyomán születő tapasztalatok tárháza, a húszéves alkotmánybírósági gyakorlat olyan, amire lehet és bölcs dolog támaszkodni, de legalábbis olyan, aminek figyelembe vehetőségét nem érdemes és nem bölcs megtiltani. (18/ 1; 2) Harmadrészt az, hogy a demokrácia és a jogállam nem csupán az eszméjüknek megfelelő paragrafusokban és intézményekben, hanem egyszersmind a részvevők cselekedetei formálta politikai kultúrában (gyakorlatokban) – például a negyedik módosítás diszkreditálta alkotmánybíráskodási gyakorlatban – ölt testet. (19/ 1; 2) Ebből következik, hogy a paragrafusok megváltoztatása nem helyezheti hatályon kívül az alkotmányos demokráciát és a jogállamot, hisz az utóbbiak nem azonosak az előbbiekkel, ámde a negyedik módosítás mégis „árt” az alkotmányos-demokratikus kultúrának (20) – azzal is, hogy a nyers erő politikáját gyakorolja, és azzal is, hogy alkotmányosan diszkreditálja a húszéves alkotmánybírósági gyakorlatot.
Mindezek után leszögezhetjük: Nem igaz az a negyedik módosítás kapcsán a Mandineren is megjelenő vélemény, miszerint „[…] Sólyom Lászlón kívül szinte a teljes jobboldal hallgat […].” (21) Mert az ifjú konzervatívok, például pont a Mandineren, nem hallgatnak. Miként másutt sem.
*
Mégis hallgatnak. Hallgatnak valamiről, amiről nem hallgathatnának. Nem azért, mert „a” konzervativizmus az ellenkezőjét követelné meg tőlük mint „igazi”, „valódi”, „európai” konzervatívoktól. Hanem azért, mert ifjú és új konzervatívok úgy határozzák meg magukat, ahogyan meghatározzák; ámde amiért úgy határozzák meg magukat, ahogyan, azért egyszersmind nem szólnak, hanem hallgatnak erről a valamiről.
Említettem, hogy az ifjú konzervatívok identitása egyszerre liberális és antiliberális. Eszerint az új konzervatívként önmagukat elhatároló, megkülönböztető és meghatározó ifjú konzervatívok egyfelől liberálisak – abban az értelemben, hogy elkötelezettek a mindenkori-pillanatnyi többség akaratát korlátozó és mérséklő, alkotmányos demokrácia iránt. Ezen elkötelezettségük részben a szabadságot veszélyeztető abszolút és önkényes hatalommal szembeni ellenszenvükből fakad; s úgy látják: a többségi-demokratikus akarat hatókörén kívül eső alapelvek/alkotmány által korlátozott és mérsékelt többségi-demokratikus elven és a hatalommegosztás elvén alapuló és működő demokrácia képes kizárni a szabadságot veszélyeztető abszolút és önkényes hatalmat, megvédeni a licentia-val szemben a libertas-t. (22/ 1; 2; 3)
Másfelől viszont antiliberálisak – abban az értelemben, hogy a szerintük a posztkommunizmust megtestesítő, ám egyszersmind emberjogi és egyenlőségelvű bal-liberálisokkal szemben határozzák meg magukat. Eszmeileg éppúgy, mint gyakorlatilag: az ifjú konzervatívok a balliberálisok politikai-kulturális-nyelvi hatalmát meg akarják törni, szótárát pedig múzeumba helyezni. Ebben a kettős, egyszerre liberális és antiliberális identitásban – mint mondtam – egy olyan feszültség lappang, amely mindaddig nem fenyeget önhasadással, amíg nem jön létre egy olyan szituáció, amelyben az ifjú konzervatívok alkotmányos demokrácia iránti mélységes elkötelezettségük és balliberálisokkal szembeni mélységes ellenszenvük nem feszül, illetve nem mond ellent egymásnak. Márpedig ma épp ilyen helyzet jött létre. Egyrészt azért, mert az alaptörvény a mindenkori alkotmányozó többséggel is rendelkező törvényhozó-kormányzó többségnek lehetővé teszi az önkényes hatalomgyakorlást; másrészt azért, mert ma ez a lehetőség nem pusztán lehetőség, hanem maga a valóság, minthogy a jelenlegi hatalom nem csak az alaptörvénybe véste ezt a lehetőséget, hanem él is ezzel a lehetőséggel.
Legalábbis így láthatják az ifjú konzervatívok. Hiszen ha nem így látnák, akkor aligha várhatnának el az önmérsékletet a hatalom birtokosaitól. Az önmérséklet elvárása ugyanis olyasmi, ami ellentmond a konzervatívoknak akár az emberi természetről, akár a politikai hatalom természetéről vallott fölfogásának. Mindkettőből ugyanis az következik, hogy amennyiben lehetséges önkényes hatalomgyakorlás, akkor valaki/valakik előbb vagy utóbb élni is fog/fognak ezzel a lehetőséggel. Éppen ezért a új és ifjú konzervatívok szerint az önkényes, a hatalomnak való kiszolgáltatottságot eredményező és a szabadságot veszélyeztető hatalommal szemben nem a hatalom birtokosainak önmérséklete, hanem az önkényes hatalomgyakorlás lehetőségének kizárása, tehát a hatalom mérséklése és megosztása nyújthat védelmet.
Mármost a jelenlegi közjogi konstrukció olyan, amely épphogy nem kizárja, hanem lehetővé teszi az önkényes hatalomgyakorlást. Az Alaptörvény – akárcsak az 1989-es Alkotmány – abszolút hatalommal ruházza föl az alkotmányozó többséget. Ennek következménye az, hogy ha „akad olyan politikai erő, amelyik [egymaga] eléri ezt [a többséget], az előtt semmi akadály nem tornyosul: gyakorlatilag azt csinál az alkotmánnyal, amit akar. Mindent és bármit.” (23: Szentpéteri Nagy Richárd: Az alkotmányozási paradoxon, in: Köztes demokrácia, L’Harmattan, 2009, 182-184: 183.o.) Ahhoz viszont, hogy az alkotmányozó többség bármikor mindent és bármit megtehessen az alkotmánnyal, az szükséges, hogy irreleváns legyen, hogyan dönt az AB abban a kérdésben, lehet-e egyáltalán alkotmányellenes egy alkotmánymódosítás. Az Alaptörvény negyedik módosítása 12. cikkelyének (5) pontja után pontosan ez a helyzet, amiért is az alkotmányozó jobboldali többség abszolút hatalommal bír: bármikor azt csinálhat az alaptörvénnyel és alaptörvénykezéssel, amit csak akar. (24: Ha a jobboldali alkotmányozó többség nem csak abban az értelemben bír abszolút hatalommal, hogy (alap)törvény által nem kötött, hanem abban az értelemben is, hogy nincs visszafogására képes ellenhatalom, akkor „övék az ország.”)
*
Mindebből először is az következik: Az alkotmányos (mérsékelt) demokrácia iránt elkötelezett új és ifjú konzervatívok nem lehetnek a restauráció (Vissza az 1989-es alkotmányhoz!) hívei. Másodszor az, hogy az abszolút hatalmat beiktató és önkényes hatalomgyakorlást lehetővé tevő Alaptörvény nem egyszerűen árt az alkotmányos és demokratikus kultúrának, hanem veszélyezteti az alkotmányos demokráciát és ezáltal a szabadságot.
Ez az, amiről az új és ifjú konzervatívok hallgatnak. (25: Igazából az a szerző sem kivétel, aki azok után, hogy jelezte: egyetért Sólyom Lászlónak a negyedik módosítás 12. és 19. cikkelyét elítélő véleményével, a meglévő szabadság védelmének szemszögéből bírálja a negyedik módosítás más cikkelyeit, és azt állítja: „A módosításban foglalt cikkek nagy része ugyanis a rendszerváltással létrejött szabadságot kívánja bizonyos korlátok közé szorítani.” Ő tehát azért nem igazán kivétel, mert épp nem a 12. és 19. cikkelyt veszi szemügyre a (meglévő) szabadság (védelmének) szemszögéből, és ő sem beszél a negyedik módosításban benne rejlő, az alkotmányos demokráciát és ezáltal a szabadságot fenyegető veszélyről.)
Márpedig nem hallgathatnának. Beszélniük kellene tehát a negyedik módosítás 12. és 19. cikkelyéről a szabadság szemszögéből. Ám ha ebből a szemszögből kezdenének beszélni, akkor nem kellene ugyan az alkotmányos demokrácia haláláról beszélniük, de az alaptörvény negyedik módosításával szemben a szabadság és az alkotmányos demokrácia védőügyvédjeként kellene föllépniük. Ha viszont így és ekként lépnének föl, akkor ugyan nem állnának be azok sorába, akik – nem most először, hanem immáron sokadszor – az alkotmányos demokrácia haláláról beszélnek, ámde egy oldalra kerülnének velük. Pont azokkal, akikkel nemhogy egy oldalra nem szeretnének kerülni, hanem akiket politikai-kulturális-nyelvi szótárukkal együtt végre valahára egyszer s mindenkorra szeretnének elbúcsúztatni. Így az ifjú konzervatívok ma új konzervatív identitásukat fenyegető dilemmában állnak: Hogyan maradhatnak új konzervatívok? Vagyis hogyan maradhatnak egyszerre liberálisok és anti(bal)liberálisok?
