Törökországban élő belga barátunk, vendégszerzőnk cikke
A törökországi események múlt héten indultak be, amikor először hallottunk Taksimban, a Gezi Parkban gyülekező emberekről. Ez a park Isztambul egyik fontos zöldterülete, ami most fontos szimbólummá vált. A tüntetők pontosan akkor avatkoztak be, amikor a buldózerek elkezdték ledózerolni a parkot. Felállították a sátraikat, de ahogy el lehet képzelni, a rendőrség gyorsan és erőszakosan kiszorította őket. A rendfenntartó erők egyszerűen felgyújtották a sátrakat és könnygázt vetettek be az éjszaka közepén. Ez viszont csak még több embert vonzott az ügy mellé, ami a jelenleg kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) önkényuralmi törekvései elleni tüntetéssé szélesedett.
Hogy röviden a jelen helyzethez vezető körülményekről beszéljek: Tayyip Erdogan török miniszterelnök, az AKP elnöke vaskézzel irányítja az országot. Ő indította el és vezette 2003 óta az iszlamista újjáéledést Törökországban, miután hatalmas infláció árán sikerült kivezetnie hazáját a gazdasági válságból. Erdogan azóta az ország vezetője, aki a korábbi ottomán dicsőség iránt érez nosztalgiát, és aki szándékai szerint megtisztítaná az országot a Kemal Atatürk által nyolcvan éve bevezetett világi, anti-iszlamista rendszertől.
Elődjeivel ellentétben az AKP sikeresen szólította meg az anatóliai lakosságot, azokat a dolgozó embereket és vallásos középosztálybelieket, akiket ignorált az Atatürk-féle szekuláris ideológia. Az AKP-nak olyan szinten sikerült modernizálnia és fejlesztenie az országot, hogy a jövedelmek megháromszorozódtak 2003 óta, és ez majdnem a lakosság felét a párt hívévé tette.
A probléma ott van, hogy Törökország társadalmát mélyen megosztják a szekuláris és a muzulmán népesség közötti ellentétek. Amikor az abortuszt és az alkoholt szabályozó törvényeket módosítják, amikor az oktatásba belekerülnek a Korán-ismeretek, amikor az internetet minden eddiginél jobban cenzúrázzák, azt egyesek a hitükön alapuló erkölcsi elégtételnek, mások viszont a személyes szabadságuk megsértésének érzik. Egyesek szerint ez az út a túlvilági életbe, mások szerint viszont ez csak a most élt életük akadályozása. Ez az Európa és a Közel-Kelet közé szorult Törökország kettőssége, amit lehetetlen egy közös világnézet alá terelni.
Az AKP felgyorsította a maga reformjait az utóbbi években: nem csak a személyes szabadságjogokat korlátozta – egyenesen 2500 aktivista diákot és 50 újságírót tart börtönben. Az AKP bejelentette, hogy alkotmányos reformra készül: elnöki rendszert vezetne be, amelyben az elnöknek – találjuk ki, ki lesz az! – szinte diktátori hatalma lehet. Számos embernek most vált világossá, hogy a helyzet elég veszedelmes ahhoz, hogy az utcára menjenek.
A mostani eseményeket szinte mindegyik közszolgálati médium ignorálja, helyette folytatják a szokásos programjaikat, amíg embereket vernek – és néha ölnek – az utcákon. Mindenki számára világossá vált, hogy egy olyan országban élünk, ahol az információkat figyelmesen cenzúrázzák, és a médiumok propagandáját nagy gyanakvással kell kezelni.
Most június harmadika, hétfő van, és Kızılay, Ankara központja elcsendesült két nap intenzív tüntetés után. Tízezrek gyűltek össze, ellenállva a rendőrség támadásának. Folyamatosan könnygázt vetettek be, hogy elhajtsák a tömegeket, de akkora volt a létszámuk, hogy végül a rendőrségnek kellett elhagynia a központi teret. Ebben a pillanatban nehéz megmondani, hová vezet mindez, de a kormány legalább megmutatta az igazi arcát a világnak. Talán azzal, hogy megértették, mennyi embernek van elege a jogtiprásból, mértékletesebb hatalomgyakorlásra térhetnek át a jövőben.
