„Mert ha a fiatalságnak a szaktudás mellett szüksége van a társadalmi fejlődés ismeretére, akkor a professzoroknak hatványozottan szükségük van erre, ha jó munkát akarnak végezni. Törekedjenek az új viszonyok megismerésére és szeretném, ha segítenének a dolgozó népnek. Csak így tudják az egyetemi fiatalságot a nép szeretetére és felemelésére megtanítani. Ha ezt megteszik, hozzájárulnak ahhoz, hogy népünk gyorsabban haladjon a boldogulás és virágzás útján.” (Rákosi Mátyás)

Csuang-ce írja: egy Csu Ping Mao nevű ember egész életét és vagyonát arra áldozta, hogy kitanulja a sárkányölés művészetét. A projekt sikeres volt tökéletes sárkányölő lett belőle, de sajnos a művészetét sohasem volt alkalma gyakorolni. Sárkányok ugyanis nincsenek. Az eredeti történet nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy milyen hálás dolog lehetett tanítani Csu Ping Maót. Egyrészt így hozzá lehetett jutni a vagyonához, másrészt sohasem kellett szembenézni azzal, hogy vajon mennyire tanítottuk jól ezt a szerencsétlent. Könnyen lehet, hogy Csu Pingnek hatalmas szerencséje van sárkányok hiányával, hiszen ez biztosította, hogy nem lett belőle sárkánytízórai. Mikor először olvastam ezt a történetet, az jutott eszembe: vajon miért nem kezdte ő maga is tanítani e nemes tudományt, ha már a mesterévé vált. Azonban rá kellett jönnöm, hogy a történet a régmúltban játszódik – akkoriban nem lehetett még bármely kósza ötletre tanszéket, mi több, tudományágat alapítani. Ó boldog kor!

Történt, hogy az ELTE-n valamilyen okból listákat készítettek az elsőéves hallgatókról, és ezt a listát azután viccesnek szánt megjegyzésekkel illusztrálták, melyek legnagyobb hányada szexuális utalásokból állt. A dologból egyetlen következtetés volt jogosan levonható, jelesül az, hogy a lista készítői ritka nagy taplók.

Legyünk őszinték: ki a fene lesz ép elmével HÖOK-os? Azokon a mitugrászokon kívül, akik úgy ítélik, hogy a politikai és/vagy egzisztenciális pecsenyék sütögetését nem lehet eléggé korán kezdeni. Ha a politikum nem akarja tűrni a bunkókat, úgy igen gyorsan közkatonák nélkül maradna. Ugyanakkor az is igaz, hogy lista nélkül nincs élet. Az írásbeliség feltalálása óta a társadalom-szervezés alapja a lista, a bevásárlólistától a Tb-nyilvántartásig. Ezeket lefektetik, felírják – manapság leginkább dokumentumokban rögzítik –; azután pedig használják őket, akár arra is, hogy bunkó megjegyzéseket fűzzenek elsős egyetemistákhoz.

Ezután – ahogyan az lenni szokott – mindenki tollat ragadott, és megmondta a magáét; majd akiről megmondták, az is megmondta a megmondóról – és így tovább a végtelen unalomig. Alapvetően nem is okozna mindezt nagyobb kalamajkát és nem veszélyeztetné a homeosztázisunkat, csakhogy van egy feltűnő vezérszólam minden érvelésben, oldaltól függetlenül, amely úgy szól: a bölcsészszakokon ugyan hírhedt balliberálisok tanítanak, ők azonban ettől függetlenül nagy tudású és tekintélyes „szakemberek”, akiktől érdemes a „tudományt” elsajátítani. Ez a vélekedés már érdekesebb, és meggondolása túlmutat a megszokott sárdagasztás színvonalán.

*

Kétség nem fér hozzá, hogy vannak olyas tudományok, amelyek ismeretanyaga szempontjából többé-kevésbé indifferens a tudós származása, neveltetése, avagy a világ dolgairól alkotott személyes véleménye. Hozzátéve, hogy nagyon szigorúan véve és a tudomány végső alkalmazása, alkalmazhatósága szempontjából ez a kijelentés nem állja meg a helyét; témánk azonban az egyetem, az egyetemi oktatás, és ott nyugodtan élhetünk azzal a hipotézissel, miszerint a kísérleti fizikában vagy a kémiában az eredmények szempontjából kevéssé fontos a tudós pártállása – még Magyarországon is így van ez. Teljesen más azonban a helyzet a bölcsésztudományok tekintetében.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a bölcsészettudományok semmivel sem hátrébb valóak a természettudományoknál. Módszereik és létezésük egész módja nagyon azonban nagyon eltérő: nem kevesebbek, hanem mások. Az alapvető különbség a humaniórák azon tulajdonsága, hogy tökéletesen immúnisak a matematika iránt.

A modern természettudomány – tán Galilei óta – a matematikán alapul, nem csak közvetlenül, hanem egész gondolkodásmódját tekintve is. Fő eljárásmódja a matematikai leírás, a protokolltételeken nyugvó bizonyítás vagy cáfolat. Ennek értelmében az anyázásig fajuló egzisztenciális vitákban – ez az ún. „tudományos közélet”, vagy „diskurzus” – a résztvevő tudós urak egyenleteket vágnak egymás fejéhez, és minden résztvevő számára kötelező a matematikai „bizonyítás” módszerének követése. Nem így a bölcsészek körében.

*

A bölcsészet alapvetően, enyhe túlzással nem áll másból, mint retorikából. A „tények” – nevek és évszámok – vajmi keveset mondanak. Ezen túlmenően azonban minden más: puszta vélemény. Nem kell, hogy megtévesszen bennünket az, hogy adott esetben sokan vallják ugyanazt a véleményt – az ugyanis megváltozik. A maga korában pl. a „shakespeare-i” jelző az összecsapott, populáris rémtörténetet jelentette, de ez mára a legnagyobb dicséret. Husserl – aki az utolsó nagy kísérletet folytatta a filozófia és a matematikai logika összeházasítására – írja egyik időskori munkájában: „a filozófia mint szigorú tudomány: egy álom véget ért”. Senkit se tévesszenek meg a szociológusok, közgazdászok és az ő tudományuk, ők szeretik számtannal illusztrálni műveiket. Bár az egyik alapító atya, Karl Marx azt találta mondani: „egyetlen tudomány létezik csak, a matematika, és ennek vannak partikuláris esetei, mint a történettudomány...”, senki ne vegye ezt komolyan. A felvonultatott „matematikai” apparátus többnyire a négy alapműveletből áll, ami pedig azon túl van, az annyira absztrakt, hogy valószínűleg vagy nem igaz, vagy bármi következhet belőle, ami ugyanaz.

A tizenkilencedik század óta a különböző tudományágak osztódással szaporodnak: keletkezésükben az a közös, hogy mindannyian egyként tagadják szülőanyjukat, a filozófiát. Hihetetlen elszaporodásuk a könyvnyomtatással kezdődő folyamat eredménye, melynek során a felsőoktatás demokratikus eltömegesedése rendkívül megnövelte az „értelmiségiek” iránti igényt. Mármost, a tömeges oktatáshoz tömeges értelmiségi kell, temérdek tanszék, temérdek oktató és hallgató: a tömegesség a modern egyetem létmódja és egyben színvonalának limitje is.

A bölcsésztudományok retorikai jellegéből fakad, hogy a „tudomány” nem választható el a tudós személyiségétől, származásától és neveltetésétől. Nincs olyan állítás ezekben a tudományokban – legyen az bármilyen gigászi ostobaság –, ami mellett ne lehetne érvelni. Különösen igaz ez a művészetekkel foglalkozó tudományra, az esztétikára. Amióta módszeresen dekonstruálták a szép, a jó és az igaz fogalmát, amelyekkel a régiek igyekeztek összefogni, megragadni a művészet „lényegét”, azóta különösen szabad a gazda. A kitűnő Tristan Tzara mondta, hogy az irodalmi kritika vagy káros, vagy haszontalan: vagy azt mondja, ami a műben benne van – ekkor haszontalan –; vagy nem – ekkor pedig káros. A retorika: meggyőzés és nem bizonyítás, bármit mondjanak is.

Az előadónak a művészetről, emberekről, társadalomról vallott teljes hiedelem és előítélet-rendszere benne van, benne kell, hogy legyen minden egyes „tudományos” állításban és az erről szóló előadásokban. Lehetetlen másképpen csinálni. Nincs semmiféle „objektív” mérce, ami szerint bármelyik, absztrakt-általános fogalmakkal megragadott állítás „bizonyítható” lenne. A tanár és a tanítvány viszonya ezekben az esetekben éppen ezért a legmélyebb és legintenzívebb. A megértés nem lehetséges, így a tanítás sem, ha nem közösek az érték-preferenciák, ha nem látjuk hasonlóan a világot. Így a képzés valójában egy sajátos világlátás átadása, a szó formális értelmében vett nevelés, ha tetszik.

A dolog jellegéből fakad, hogy a „tudományos” kitűnőség a lehető legbizonytalanabb dolog. Nyilvánvaló, hogy csak azoktól számíthatok megértésre, akikkel egyébként is közösek az értékítéleteink. Az a nagy tudós, akit más nagy tudósok annak neveznek, ezért ha dicsérjük egymást, akkor tökéletes, hibátlan és megtörhetetlen kör jön létre, ahová nemigen férnek be „külsők”. Hogy egy mondatban összefoglaljam: honi bölcsésztudományos szaktekintélyeink nem attól függetlenül szaktekintélyek, hogy közismert balliberális megmondóemberek, hanem éppen azért.