Drága Naplóm, bolhásan, éhesen, szutykosan, de törve nem. Kőrösi Csoma Sándor nyomait keresve, már második hete egy zanglai kőfejtőben gyűjtögetjük fegyenc küllemű sorstársakkal az épülő szolársuli számára a köveket. A homorú vízmosás falai visszaverik a napsugarakat, a naptej alatt is kipirul a bőr, ajkaink cserepesek és véreznek, némely elítéltnek véres a taknya és éjszaka is köhög a kőportól. Ráadásul attól tartok, hogy már a politikában sincs keresnivalóm, mert egyszer bekentem cserepes ajkaimat Éva kollegánk ajakbalzsamával, amiről kiderült, hogy piros színezéket is tartalmaz; aztán elég meggondolatlanul minden fotósnak vigyorogva, sőt csücsörítve pózoltam, mert véleményem szerint, ha egy igazi férfi szoknyát húz, az azonnal férfias ruhadarabbá lényegül. Mindegy, magyarázkodhatok holtomiglan, elszúrtam, mehetek vissza a balettbe ugrálni.
Hőmérséklet árnyékban: rohadt durva. Árnyék: nincs. Ez egy kősivatag, ha nem tudnátok. Kaja: gasztronómiai kősivatag. Dagikák, sorstársaim, Norbika helyett ide gyertek, nincs sikeresebb és olcsóbb fogyókúra egy kis magashegyi kőbányászkodásnál, tibeti vega kajával körítve. Társaság: király. Némely csávók és csajok nálam is keményebben dolgoznak, amiért a legmélyebb tiszteletem. Tulajdonképpen a kőfejtőben összeverődött
bajtársias, önzetlen társaság az egyetlen ok, ami visszatart egy lendületes beintéstől. Ráadásul Geri, az építész-munkavezetőnk is ina szakadtáig gürizik, úgyhogy a lázadásnak sincsen értelme. Ítélet nélkül, lelkesen vezekelünk eljövendő bűneinkért. Éljen a magyar virtus, a csekély számú lógósra most nem pazarolom a karaktereket.
Félelem és reszketés Ladakhban: a világvégi Leh-Zangla útvonalunk részletei következnek, csatolják be biztonsági öveiket.
Hozzácsapódtam a Zanglába induló székely brigádhoz, székelyek Csoma nyomdokain, kik, ha nem ők. Kilencen négy becsomagolt-szétszerelt bringával, hogy új életet és bringakölcsönzőt nyissunk Padumban, a Zangla melletti pezsgő metropoliszban, ahol se ATM, sem pénzváltó, sőt, kocsmából is csak egy van. Csomagolás nélkül 100 rúpiával próbál levenni bringánként a buszvezető, én 70 rúpiás zsákokat vásároltam, spórolás 30 rúpia/darab, big deal. Jegyeket kéretik egy nappal korábban megvenni a lovaspóló pályánál parkoló busznál, 350 rúpia Kargilig, indulás névleges időpontja hajnali négy. A Zik-zik panziónk Szángéja előzékenyen szerzett nekünk egy olcsó reggeli fuvart (sok-sok piros pont), fél hatkor már úton is voltunk Kargil felé. A festői, kolorlokál küllemű, ablakai alatt hányásnyomokkal dekorált buszunk (Road King) orrán a hetvenes évek B-horrorfilmjeit idéző betűtípussal egy harcias
Live like Ali, die like Hussain
felirat hirdeti kistermetű sofőrünk felekezeti hovatartozását és elszántságát, jobb lesz vele nem baszakodni. A sofőrfülke tágas, sokszemélyes, viszont az utastérben öt szék van soronként, törpék és tőből amputált lábúak előnyben. Szerencsénkre félig sincs tele a buszunk, némi fészkelődés után két széken elnyúlva sikerül szenderegni. Egy izraeli, egyedül utazgató kiscsaj megosztja velem a nagyvilág híreit, örömmel hallom, hogy Görögországban még nincsen éhséglázadás és anarchia, valamint a valaha rémesen lepukkant tel-avivi jemenita negyed időközben divatos lakókörzet lett. Ezúton üzenem a válság sújtotta Európának: tekintsétek meg a világ nagyobbik, nyomorgó felét; aztán gondolkodjatok el, hogy meddig lehet szarból és hitelből várat építeni, két pofára fogyasztani.
Khaltse-ben, az ellenőrzőponton távirányítású, a rendőrvityillóból kötélzet segedelmével működtethető sorompó. Elmés rendőri kreativitás. Lamayuru – melynek falai között az üldözött bűnösök is menedéket kaptak – békésen lebeg ég és föld között, egy tibetisch hotelmonstrum árnyékában. Annyira azért nem gáz, mint ami a Kába-kő környékén történt mindenre kapható építészek, hivatalnokok és gátlástalan befektetők jóvoltából.
Az utunkon egyre több az arab felirat, Kargil felé muzulmán falvakon haladunk keresztül. Know Aids for no AIDS arab nyelven is, ezek szerint már errefelé is dúl a szexuális szabadosság, oh jaj, hova jut ez a világ, cserébe a gumióvszert sem használják. Sexually transmitted disease (S.T.D.) are treatable, while AIDS is not. Ha az AIDS egy pohár tiszta vízzel gyógyítható lenne, emberek milliárdjai számára akkor is elérhetetlennek számítana a gyógyulás. Ezt is hazafelé üzenem.
És egy örömhír leprásoknak: MDT CURES LEPROSY. Ugyanezekben a poros muszlim falvacskákban elvileg tilos a dohányzás, No Smoking, Smoking here is an offence (C.M.O. Kargil), persze a turisták ezt magasról leszarják.
Sej, de ne menjetek Kargilba, a 12 milliós Dzsammú és Kasmír állam (ide tartozik a kétszázezres, buddhista többségű, kétszázezres Ladakh) téli fővárosába, mert nem fog tetszeni. Nekünk is errefelé kezdődött az utazás keményebb része. Khomeini arcképe az utcákon, szeméthalmok, bűz, tolongás, hazudozás. Hogy a helyiek sem érzik teljesen otthonosan magukat, azt egy Study with work & live in Australia plakát jelzi. Utoljára 1999-ben volt itt komolyabb buli, amikor a pakisztáni hadsereg megpróbálta elfoglalni a Srinagár-Leh stratégiai fontosságú utat (értsd. az egyetlent), de az addigra már mindkét oldalon hadrendbe állított atomfegyverek árnyékában ezt ők sem gondolták komolyan, úgyhogy némi bicepszmutogatás után hősiesen visszafutottak a demarkációs vonal mögé. A buszállomáson Join Youth Congress graffiti és a Vörösmarty tér meg a ferihegyi reptér környéki taxismaffia hiénakollégái fogadnak. Nem, nincs busz Padumba. Sohasem volt, sohasem lesz. Sztrájkolnak a buszvezetők. Lerobbantak a buszok. Közben az összes ráérő járókelő, szekeres áruszállító, kisiskolás a környékünkön lebzsel, bámulják és tapogatják tekintélyes csomaghegyünket, folyamatos a krákogás, melyet egy hangos placcs követ: ha ebben az ütemben folytatják, nemsokára bokáig állunk a bételes csulában. Némi rámenősséggel sikerül a taxisokat némi árengedmény felé terelni, de a helyi maffiafőnök (fedőfoglalkozás: Taxi Union Manager) felbukkanása után hajthatatlanul ragaszkodnak az official, úgymond hivatalos rabláshoz. Állítólag a befolyásos kargili taxismaffia miatt nem készül a már 2007-re beharangozott Leh-Zangla útvonal, amelyből már csak 50 kilométer hiányzik (helyszíni szemlénk alkalmából egy szem légkalapácsos embert láttunk a Zanszkár partján tevékenykedni, de most azt is visszarendelték némi pénzforgalom után). És azt a pletykát említettem, hogy a Coca-Cola/Pepsico jóvoltából nincsen iható csapvíz Indiában?
Sóhaj, veszekedés, anyázás, de végül 1500 rúpia (6000/fő, annyi mint 53.000 egy napra a contract taxi bérlés) egy lerobbant Tata terepjáróért Pádumig (ahol a helyi hiénák területvédelmistái miatt járművet kell majd váltanunk
végső úti célunkba, a 32 kilométerre fekvő Zanglába). Ketten szorongunk az anyósülésen, a sebváltó a seggemben, de a csomagtartóban is ketten szenvednek bepréselődve, lábukkal a csomagjainkon. Lelkes tömeg integetése közepette végre megkönnyebbülten elindulunk a technikai rémálomba.
Levál a kerekünk abroncsáról a gumiköpeny.
Megállunk és segítünk a kissé béna sofőrünknek kicserélni egy hasonlóan elnyűtt gumira. Sőt, a hátsó ajtón levő pótkeréktartó célját is felfedjük előtte. Aztán az újabb cseregumi is kilyukad, visszatesszük a régit, a levált gumiköpenyest. Elrobban a belső, de találtunk egy péntek este is nyitva tartó minimalista műhelyt, ahol megfoltozza egy szaki a végelgyengült betegünket. Itt a sofőrünk 500 rúpiát akar javítási költség címén legombolni rólunk, amitől a székelyek a bicskájukhoz kapnak. Végül kiegyezünk előlegben, mert az ifjú, pályakezdő szerencsétlennél semennyi pénz sincs. Meghívjuk kajára-kólára.
Átlagosan 50 kilométerenként állunk meg valami kerekes gebasz miatt. Kávézunk, eszünk, fraternizálunk a barátságos muzulmán parasztokkal. Ezen sorok írója minden kényszermegállós faluban feltérképezi a helyi szálláslehetőségeket, fő a biztonság, sofőrünk ijedt arca nem sok jót ígér. Hamar leszokunk a buddhista-ladakhi dzsulé köszöntgetésrõl, mert egy-kettőre felvilágosít egy idősebb nacionalista bácsika, hogy náluk a Szálám járja köszönés gyanánt, we don't like juley. Rangdumban már lámákat is öltek. Nem mellékesen Kinga egy hasonló terepjáróban felejtette a fényképezőjét, de a buddhista pályatársak felvilágosították, hogy hiába név-rendszám, muzulmán sofőr nem adja vissza hitetlennek annak ingóságait.
Besötétedik a barátságosan zöld völgyet sok száz méteres szakadékos terep váltotta. Suru valley mellesleg gyaloglásra hív, kopár hegyek között méregzöld lapály, némiképpen Írországra emlékeztetve.
Aztán eltör a lengéscsillapító rugója és David Lynch rendezi utunk további részét. Mr. Macho megjegyzi, hogy ne ijedjünk meg, ha hirtelen megbillen a kocsi orra, mivel csak a tengely törik el.
Látótáv: ameddig a két reflektor és a kékes holdfény elér.
Út: útszerű egysávos, minden kanyar után várható egy szembejövő teherautó.
Látnivaló: jobboldalt elkárhozott lelkekkel teli, pokolig nyíló szakadékok, vízátfolyások, Himalája.
Zene: himnikus muzulmán istenkeresés, Allah szeret minket és már vár Ábrahám keble.
Utazóközönség: mély csendben, beszarva.
Sofőr: egyik cimborám az ötödik sör magasságában elmeséli élete egyik legsúlyosabb árulását, mikor is mészárszékre vitte kiérdemesült, öreg gebéjét. „Sohasem felejtem el azt a riadt, szemrehányó tekintetét”.
Szag: a félelem savanyúsága.
Részeg útépítő munkások ugrálják körül énekelve a kocsinkat, eltorzult arcok tapadnak az ablaküveghez és vizslatják mohó tekintettel a nőutasokat; és mind az mondják, hogy ne menjetek, ne menjetek tovább, mert nincs út, nincs út, nincs út tovább. Teherautók parkolnak az út szélén és teherautósofőrök üvöltik a tábortűz mellől, hogy ne menjetek, mert nincs tovább út, csak víz meg kőomlás. Egy árnyék ugrik a reflektorfénybe, fékezés után mondani szeretne valamit nekünk, de annyira részeg, hogy percekig tart, amíg megértjük, hogy elmosta a víz az utat, mert erősen olvadásnak indultak a jégsapkák. Aztán lefékezünk egy baljóslatúan sötét folt, vagyis tó előtt, és kiderül, hogy ez az út. A tónál parkoló autók és érdeklődő arcok sorakoznak.
Mr. Macho, aki az utat csendben, de az egyik kényelmes hátsó utasülésen bekkelte ki, ezt a pillanatot választja ki, hogy a rágyújtson a kocsiban. Érdeklődésünkre, hogy miért nem kért engedélyt a nemdohányzó, máris köhécselő sofőrünktől, a nyegle válasz ennyi: csak. Jobb hajókon ilyenkor kirakják a vicceskedő tengerészt a tengerre, két síbakancsban: menj, fiam, gyalogolj ki szépen andalogva a legközelebbi szárazföldre.
Szerencsésen átúsztatunk a tavon, aztán valami kattan, és sofőrünk aggodalmas arccal eltűnik a kocsi alatt. Ezt utunk során többször megteszi.
A csajok ekkor döntenek, hogy egy kis Old Monks rummal tuningolják fel a hangulatot, és az út hátralevő részén hatalmas ricsajt csapatnak, sűrű pisimegállókkal tarkítva. Ekkor kezdem komolyabban fontolgatni, hogy inkább kiszállok a buliból és gyalog folytatom az utat, mit nekem a hátralevő pár száz kilométer, ha legalább istenáldotta csendben tehetem meg. Bizonyára ti is hallottatok olyan történeteket, hogy valaki valamilyen banális ok miatt lekéste a repülőt, emiatt megtarthatta a tyúkszaros életét? A félelem savanyú szagához most sűrű rumszag és a hitetlenek istentelen lármája járul, amilyent csak beszart libákok tudnak csapni. Sofőrünk segélykérően, a már említett riadt, szemrehányó pillantással néz felém; de én, seggemben a sebváltóval, mit tehetnék a cunami ellen?
Sofőrünk éjfélig és Rangdumig bírja, ami egy néhány házból álló település. Félórás dörömbölés után felrázza a Jaffarija Hotel & Tea Stall némiképpen részeg recepciósát, szakácsát és igazgatóját, egyben teljes személyzetét, majd közli velünk, hogy ez a szállásunk. A hotel amúgy egyetlen helységből, néhány fal melletti lócából és asztalból áll. Dekorációnak itt is Khomeini arcképe. Kérdésünkre, hogy hol a vécé, a személyzet értetlen arccal kimutat a környező pusztára. Én a döngölt földpadlóra és az üdvözlésünkre nagy számban elősiető rovarra való tekintettel úgy döntök, hogy inkább a szabadban éjszakázom a frissen vásárolt Northern Face waterproof and windproof (-35 C, a legjobb, amit Leh adhatott ezer rúpiáért/négyezer forintért) hálózsákomban. Hajnalban persze a harmattól átázva, fogvacogva ébredek, fülemben valakinek a meleg lélegzetével. Közlöm a titokzatos látogatóval, hogy inkább az anyja fülébe szuszogjon, mire az illető eltrappol.
Innét már napfényes az utunk. A rangdumi ellenőrzőpont tisztjét sajnos nem sikerül felébreszteni, mert előző nap a szállodánk személyzetével egy emberként bebaszott, ezért a portás-szakács-igazgató kombónk megkér, hogy legyünk szívesek egy cetlire felírni az adatainkat, amit majd ő haladéktalanul továbbít a cimborájának, amint az felépül.
És látjuk a világ egyik legnagyobb gleccserét, ami a két év után visszatérő Imre szerint szélességéből és hosszából is szomorú mennyiséget vesztett. Aki nem hisz a globális felmelegedésben és a klímaváltozásban, az legyen szíves megtekinteni a fekete medrében olvadozó gleccsert. Látunk egy szakadékba borult buszt, de szerencsére előző este elfogyott a rum. Áthaladunk a mormoták földjén és tömzsi mormotákat nézegettünk. Ők meg minket. A rangdumi gonpánál újabb adatfelírás, a gépkarabélyát lazán a szabadtéri íróasztalán tároló tiszt persze családnév helyett itt is mindenkinek a keresztnevét jegyzi fel. Megszoktuk, úgyis tök mindegy. A csortenen (sztupa) emléktábla hirdeti, hogy a csúnya fundamentalista (értsd: muszlim) ügynökök három lámát mészároltak le 2000-ben. Talán ezért van katonai védelem alatt a kolostor, éljen a buddhista-muzulmán örök és megbonthatatlan barátság.
Padumban reménytelenül és rossz helyen várakozunk a buszra, mire egy katona úri becsületszavára közli, hogy ma már tényleg nem indul busz a 32 kilométerre levõ Zanglába (basszus, összeszerelek egy biciklit és betekerek), majd röpke félórás szájkaratézás következik az addig kaján arccal várakozó hiénákkal, míg egyikük 200 rúpiáért kegyesen befuvaroz Zanglába, ahol a bolhás, kiéhezett, szomjas cimborákkal egy-kettőre megisszuk a dugipiánkat, valamint a falu arak és csang készletét. De a továbbiakról majd egy következő posztban, mert errefelé egyáltalán nincs folyóvíz, internet, térerő; sőt, ritka ma az áram is, és mindjárt lemerül a...
