A magyar egészségügyi rendszer gyakorlatilag emberemlékezet óta válságban van, amit a mindenkori kormányzat reformok sorozatával próbálnak kezelni. Miért van ez így? Először is le kell szögezni, hogy igazán jó egészségügyet nem lehet csinálni, a világon sehol nem elégedettek az emberek, és mindenhol változtatásokon törik a fejüket a politikusok. Ami viszont a magyarországi helyzetet illeti, itt az általános problémák mellett a fő baj az, hogy kevesebbet akarunk költeni egészségügyre, mint amibe az elvárt szolgáltatások kerülnek. Ma a többség azt szeretné, ha mindenkire kiterjedő, minden ellátást elfogadható szinten biztosító, kulturált környezetben működő, szakmailag és emberileg jó orvosokat és szakdolgozókat alkalmazó egészségügyi rendszer lenne. Ehhez azonban sem a kormányzat, sem a betegek nem akarnak vagy tudnak több pénzt adni, mint jelenleg. A kormány a feszített költségvetésből vagy a járulékemelésből nem tud többet egészségügyre fordítani. A nép meg nem akar vizit- vagy egyéb díjat fizetni (nemakarásának népszavazáson adott hangot), esetleg kiegészítő biztosítást kötni. Márpedig az elvárt szolgáltatáscsomag az adott pénzből a jelenlegi rendszerben nem finanszírozható.
Jó kérdés, hogy ha ez így van, akkor hogy lehet, hogy még működik a rendszer, nyitva vannak a kórházak, rendel a körzeti orvos. Ennek több oka van. Talán a legfontosabb, hogy jelenleg az egészségügyben sokkal alacsonyabb bérért dolgoznak, mint más szakmákban és más országokban. Ha felemelnénk az orvosok és szakdolgozók bérét arra a szintre, amit más, hasonlóan képzett, és hasonlóan felelősségteljes munkát ellátó emberek kapnak ma Magyarországon, akkor rögtön látszana, mekkora hiány van ma az egészségügy finanszírozásában. Egy másik ok, hogy az egészségügyi intézmények folyamatosan halasztják a karbantartásokat, fejlesztéseket, és az ellátásnál a lehető legolcsóbb eljárásokat alkalmazzák, amik sokszor messze elmaradnak a mai kor színvonalától. Végül az egészségügyi beszállítók finanszírozzák a hiány egy jó részét. Minden évben eljön az az időszak, amikor a beszállító cégek (közülük is elsősorban a magyar KKV-k) a csőd szélére kerülnek, és akkor a kormányzat nagy kegyesen valami plusz pénzt juttat az intézményeknek, amiből kifizetik lejárt tartozásaik egy részét, és a beszállítók egy kis levegőhöz jutnak. De aztán kezdődik minden elölről.
Ez a helyzet sokáig már nem tartható fenn. Míg a pedagógusoknak – a saját szakmájukban legalábbis – a legtöbbször nehéz más országban elhelyezkedni, addig az orvosokat aktívan toborozzák a külföldi munkára. A hazai fizetéseket nézve nincs nehéz dolguk a toborzóknak. Magyarországon egyre súlyosabb az orvoshiány, egyre jobban elöregszik a szakma, és a jövőben csak romlani fog a helyzet. A fejlesztések hiánya miatt egyre jobban leromlik az infrastruktúra, és az olcsó eljárások alkalmazása hosszabb távon több problémát generál, mint amennyit megspóroltak vele. A beszállítók pedig egyre többször jutnak odáig, hogy egyszerűen nem tudják szállítani az árut, mert ők sem kapnak a gyártóktól.
A válság mellett az egészségügyi reform is folyamatosnak mondható. Sorban jönnek az egészségügyi politikusok, és kisebb-nagyobb változásokkal próbálják helyretenni a dolgokat, amibe aztán mindnek beletörik a bicskája. Ez nem is csoda, hiszen a feladat szinte lehetetlen. Az eddig vázolt probléma megoldása maga nagyon komoly egészségpolitikai szaktudást igényel, ráadásul mindezt az orvosi, politikai, betegjogi és egyéb csoportok olyan erős nyomása alatt kell megvalósítani, ami minden esetben ellehetetleníti, vagy legalábbis nagy mértékben korlátozza egy ésszerű terv véghezvitelét.
Ha az alapvető problémát nézzük, vagyis azt, hogy kevesebb a pénz, mint amibe a szolgáltatás kerül, akkor három megoldás képzelhető el. Következő bejegyzésünkben ezeket a lehetőségeket vesszük sorra.
