Nem hibáztathatjuk a törököket, hogy nem termeltek ki egy ilyen jó zenekart, amikor százötven évig itt hédereztek a nyakunkon. Nekik is sokkal könnyebb lett volna Eger ostroma, ha katapulttal belövik a Replikas diszkográfiát. Dobó minden bizonnyal tárt kapukkal fogadta volna őket, Tinódit meg páros lábbal rúgta volna ki, hogy keressen magának elektromos gitárt.
Ha valaki megkérdezi tőlem, kik a rockzene legnagyobb császárai ma, akkor csak a vállamat tudom vonogatni. Valahol az Arctic Monkeys első lemezénél lemaradtam. Semmi kétség nincsen viszont, hogy a rockzene legnagyobb szultánjai Gökçe Akçelik, Barkın Engin, Orçun Baştürk, Selçuk Artut és Burak Tamer.
A Replikas 2000-ben alakult, és már első lemezeik is eszméletlen jók voltak. 2006-ban láttam őket először a(z akkor még) győri Mediawave-en, ahol valami eszméletlen bulit csaptak délután ötkor, napfényben. A saját zenéjüket experimentális rocknak tituláló isztambuli zenekarban egy dob van, egy basszus, két gitár, és Burak Tamer, aki a mindenféle elektronikus zajokért felel. Ez az öt ember valami egészen egyedi zenét csinál. Tökéletesen elegyítik az ütős rockzenét a török népdalok dallamvilágával és az elektronikával: egyszerre érezheted magad az 1541 utáni Budán, és a kétezres évek elején. 2005-ös, Avaz c. hibátlan lemezük után nagyon úgy tűnt, hogy nincs feljebb.
És egy ideig nem is volt. 2008-ban kijött a Zerre. Ami katasztrofálisra sikerült. Lehet, hogy a Replikas olyan lemezt adjon ki, amin egy darab értékelhető dal van? Mert a Zerre olyan volt. Csak egyszeri lejtmenetről van szó, vagy örökre temethetjük ezt a kiváló török zenekart? Négy év telt el kétségek között.
2012 áprilisában aztán megjelent a Biz Burada Yok İken. Jöhet idén akármi, ezt a lemezt nem lehet szó nélkül félretenni. Pedig nem is saját dalokat írt a zenekar. A következő történt: képzeljünk el egy igazán kivételesen jó magyar rockzenekart. Ne a Tankcsapdát, ne a 30Y-t, de még csak ne is a Quimbyt vagy a Kiscsillagot. Alkossunk egy ideális, világszínvonalú magyar rockzenekart. Aztán képzeljük el, hogy ez a zenekar fogja a ’60-as, ’70-es évek legjobb magyar zenekarainak legjobb dalait, és kiad egy feldolgozáslemezt. Ja és képzeljük el azt is, hogy a ’60-as, ’70-es évek legjobb magyar zenekarainak legjobb dalai legalább olyan izgalmasak voltak, mint az anatóliai rock akkori fejleményei.
Egy ilyen feldolgozáslemezt nagyon könnyű elrontani. Valamilyen szinten ragaszkodni kell ugye az eredetihez, de mégis el kell térni tőlük. Ki kell választani a megfelelő alapanyagot. Nagyon sok a buktató. A Replikas sikeresen formálta a maga képére a dalokat: ha nem olvasom, hogy ez egy feldolgozáslemez, egyszerűen ezt hittem volna, hogy ők írtak 11 kiváló dalt. A Biz Burada Yok İkenen egymást követik a jobbnál jobb dalok. Az anatóliai rock eredetileg talán leginkább „érdekesnek” bélyegezhető pszichedelikus népdalfeldolgozásai és szitárdarabjai modern, pörgős, előremutató, és végtelenségig élvezhető formában születtek újjá az isztambuli zenekar kezei között.
Valahogy minden összeáll: a keleties gitártémákra kiállásban válaszolgató, közösen üvöltött „Hey!”; a helyenként felbukkanó szájharmonika; a néha punkos egyszerűségű, néha ötnegyedes őrületbe átcsúszó ritmika; a kiváló basszusjáték; a háttérben meghúzódó elektronikus zörejek; a vendégénekesnő Ece Özey szinte igénytelen, mégis kislányos hangja; Gökçe Akçelik rekedtes, mégis érzékeny orgánuma.
A lemez hibátlan és üvölt a folytatásért. Várjuk.
