A demokrácia sosem jelző nélküli. Szoktunk beszélni például „liberális demokráciáról”, amit mostanában a „szekuláris demokrácia” szinonimájaként értelmeznek. Európában vannak pártok, amelyek a „kereszténydemokráciát” hirdetik. Később érdeklődés mutatkozott az „iszlám demokrácia” lehetősége iránt. Ezek a leírások nem csak arra utalnak, hogy miként alkottassék meg a demokrácia, hanem arra is, hogy az milyen morális elképzelést szándékozik szolgálni.
Különösen igaz ez a szekuláris demokrácia esetében, amivel kapcsolatban egyesek ragaszkodnak ahhoz az elképzelésükhöz, hogy nem szolgál semmiféle moralitást. II. János Pál azonban úgy érvelt: „a demokrácia értéke azon áll vagy bukik, hogy milyen értékeket testesít meg és támogat”. A demokrácia nem jó önmagában. Értéke instrumentális, és attól függ, hogy mit szolgál.
Ezt a kérdést gyakran úgy próbálják meg kikerülni, hogy különbséget tesznek procedurális és normatív demokrácia közt. A procedurális demokrácia igényei azonban minimálisak: a demokrácia eszerint semmi más, mint a különböző érdekeket szabályozó mechanizmus, tisztán empirikus alapokon.
Ha viszont a normatív demokráciáról beszélünk, főleg ha egy katolikus püspök teszi ezt, az pánikot vált ki egyes körökből, másokból pedig gúnyolódást. Sok minden aláássa ezt a választ, nem utolsósorban a szekularizmussal kapcsolatos ideológiai meggyőződés. Mind közül a legfontosabb azonban a képzelet csődje. A demokrácia csak olyan lehet, amilyen most: a társadalmi tabuk folyamatos feltörésének állandó sorozata, az egyén abszolút autonómiájának elérése érdekében.
De gondolkodjunk el egy pillanatra, mit jelent az, ha nem lehet másmilyen formája a demokráciának, csak a szekuláris demokrácia. Szüksége van a demokráciának egy virágzó, milliárd dolláros pornóiparra, hogy demokrácia legyen? Szükséges hozzá a tízmilliós abortusz-ráta? Szüksége van magas válási arányokra, a nem működő családok egyre nagyobb arányával együtt, ami mindennek a nyomában jár? A demokráciának tényleg szüksége van minderre? Milyennek tűnne a demokrácia, ha ezek közül párat nem számítunk? Akkor a demokrácia megszűnne demokrácia lenni? Vagy éppen még demokratikusabbá válna?
Ezek azok a dolgok, amikkel a szekuláris demokrácia definiálja magát, és amivel más lehetőségek ellen ágál. Ezek nem csak a szólásszabadság, a mozgalom és a lehetőségek epifenoménjai (másodlagos kísérőjelenségei). A felháborodás, amivel sokan fenyegetik az ezen dolgok ellen kiálló embereket a közéletben, sokszor arra utal, mintha ők veszélyt jelentenének a demokráciára. Ez a túlreagálás el akarja hallgattatni az ellenzéket, szinte azt sugallva, hogy mindezek a gyakorlatok a demokrácia lényegéhez tartoznak.
Ha a válaszokon gondolkodunk azon kérdésekre, amelyekre fent céloztam, hogy milyen más formája lehetne a demokráciának a szekulárison kívül, az én válaszom a „demokratikus perszonalizmus”. Ez semmi többet nem jelent, mint hogy a demokráciát az emberi személy transzcendens méltóságára alapozzuk. A transzcendencia a másoktól és Istentől való függőségünkre irányítja a figyelmet. És ez a függőség, ahogy ismerjük, a transzcendencia valósága. Semmi demokrácia-ellenes nincs abban, ha ezt az igazságot belevisszük a politikai berendezkedésünkön gondolkodó reflexiókba. A demokrácia ilyen megalapozása nem jelent teokráciát.
A demokrácia újraalapítása arra a tényre, hogy szükségünk van másokra és szükségünk van arra, hogy ajándék legyünk másoknak, a demokrácia teljesen új formájának életre hívását jelenti. A demokratikus perszonalizmus talán a szekuláris demokrácia utolsó alternatívája, amit lehetséges megvalósítani a nyugati kultúra mai állapotában.
A nyugati kultúrán kívül természetesen adódnak más lehetőségek. Még mindig nagyon kevesen vannak, de nő a számuk azoknak a nyugatiaknak, akik a nyugati kultúrán belül áttérnek az iszlámra, ami azt sugallja, hogy az iszlám ugyanazzal a vonzóerővel bírhat a 21. században, amivel a kommunizmus rendelkezett a huszadikban; mindkettő azokat vonzotta, akik egyrészről elidegenedtek vagy elkeseredettek voltak, vagy másrészről épp rendet és igazságot kerestek.
Szükségünk van alternatívákra. Az intoleráns vallásosság kiújulása nem olyan probléma, amit a szekuláris demokrácia meg tudna oldani, sokkal inkább egy olyan, amit egyre inkább maga okoz. Az előző század elég példával szolgált arra, hogy miként tudják kitölteni a szekuláris demokráciában az ürességet sötétséggel a vallás politikai helyettesítői.
A demokratikus perszonalizmus egy jobb, másik lehetőséget kínál; egy olyat, ami nem kívánja meg, hogy a demokrácia semmisítse meg saját magát. A demokratikus perszonalizmus nem azt jelenti, hogy a hatalmat a világ átváltoztatására kellene felhasználni, hanem azt, hogy kiszélesítjük a demokratikus kultúra elképzelését, hogy az újra felfedezhesse a reményt és újraalapozza a szabadságot az igazságban, valamint a közjót. Ez a meggyőződés és evangelizáció munkája, több mint politikai aktivizmus. Elsődleges célpontja inkább a kultúra, semmint a politika, és a politika átalakítása a kultúra újraélesztése által. Ennek a megváltáshoz is köze van – például a demokráciának magának a megmentéséhez.
*
George Pell bíboros, Sydney érsekének cikke, amely az Acton Intézet 2004. október 12-i éves vacsoráján elhangzott beszéd összefoglalója, eredetileg az Acton Intézet honlapján jelent meg, a gondolatmenet bővebb változata pedig az intézet folyóiratában, a Journal of Markets & Morality-ben látott napvilágot.
Az utolsó 100 komment: