AgentUngur és Vhailor sorozata
Mint azt előző posztjainkban bemutattuk, a mai szlovák történelemképet a magyar agresszió és elnyomás toposza uralja. A harmincas évek végén az első „független” Szlovák Köztársaság megalakulása körül történt néhány olyan esemény, mint például a szlovák-magyar „kisháború” (erről majd egy külön posztban), amely valóban igényel magyar önvizsgálatot. A (cseh)szlovák-magyarkapcsolatok mélypontját a XX. században viszont az 1945-48-as évek a Beneš-dekrétumokkal, deportálásokkal, kényszerlakosságcserével és erőszakos szlovákosítással fémjelzett időszaka jelenti.
A csehszlovák államalapítók 1918-ban, mint láttuk, messze túlterjeszkedtek azon a határon, ami az önrendelkezés demokratikus alapelveivel összeegyeztethető lett volna. Ennek köszönhetően az első köztársaságban szembesülniük kellett azzal a ténnyel, hogy az állam a kívántnál sokkal több kisebbséggel rendelkezik. Mivel nem akarták megváltoztatni a politikai földrajzot a magyarok és németek kedvéért (kivéve néhány tétova elképzelést a Csallóköz visszaadásáról Magyarországnak), megpróbálták a bekebelezett nemzeteket megváltoztatni a földrajz kedvéért. Ezek ezt természetesen zokon is vették. Többek között ez vezetett el a müncheni egyezményhez, az első bécsi döntéshez, és végül 1939-ben a „független” Szlovákia kikiáltásához. A háború után aztán Csehszlovákia lehetőséget kapott az 1918-as szépséghibájának (a németek és magyarok puszta létezése) kiküszöbölésére.
Az első Csehszlovák Köztársaság a háború előtt kénytelen volt – tekintettel nyugati szövetségeseire – kisebbségellenes politikáját burkoltan és bizonyos demokratikus keretek között végrehajtani. A háború után viszont az újraalakult államnak és politikai elitjének már nem volt semmilyen oka arra, hogy újból magára vegye ezt a demokratikus „kényszerzubbonyt”.
Kollektíve háborús bűnösnek nyilvánították a németeket és magyarokat, a német és magyar közösség teljes, ismételjük teljes felszámolását pedig a Beneš-dekrétumok segítségével kívánták végrehajtani.
A szlovák politikai elit egyetértett Prágával abban, hogy a magyaroktól „meg kell szabadítani az országot”, a „demokrata” Vavro Šrobártól kezdve egészen a kommunista Vladimír Clementisig. Ezt azért fontos leszögezni, mert 1989 után térségünkben többnyire szokás mindent a kommunistákra kenni, viszont Csehszlovákia német- és magyartalanítását mégiscsak a demokratikusnak mondott politikai erők agyalták ki Londonban.
Magában a végrehajtásban persze inkább a kommunisták vitték a prímet, elsősorban azért, mert az állam erőszakszervezetei a háború után az ő kezükbe kerültek. Eleinte ők is azt gondolták, hogy a cseh országrészhez hasonlóan nekik is sikerül maradéktalanul kiűzni Szlovákiából az egész magyar lakosságot. Ez viszont egy akkora horderejű döntés volt, amit nem hajthattak végre a nagyhatalmak beleegyezése nélkül. A nagyhatalmak pedig, elsősorban az Egyesült Államok ellenkezése miatt, a potsdami konferencián nem egyeztek bele abba, hogy a magyarokat a németekhez hasonlóan kitelepítsék, és a problémát a Csehszlovákia és Magyarország belügyének nyilvánították.
A magyar kormány viszont nem volt hajlandó csendesen asszisztálni ehhez az etnikai tisztogatáshoz. A csehszlovákok ezért kénytelenek voltak taktikát váltani. A felvidéki magyarságot megfosztották állampolgárságától, emberek tízezreit háborús bűnösnek nyilvánították, ami magával vonta a teljes vagyonfosztást, bezárták az összes magyar intézményt és még az utcán is megtiltották a magyar beszédet (aki ezt megszegte, könnyen „háborús bűnössé” válhatott).
Magyarország lehetőségei a „győztes” Csehszlovákiával szemben eléggé korlátozottak voltak. Gyöngyösi János külügyminiszter ezért az időhúzás taktikáját választotta. Prága pedig, hogy még nagyobb nyomást gyakoroljanak a magyar kormányra, elrendelte a felvidéki magyarok kényszermunkára való hurcolását. Ez összesen 44000 felvidéki magyart érintett, akiket fűtetlen marhavagonokban szállítottak 1946/47 telén Csehországba. Elhagyott házaikba sokszor szlovák telepeseket költöztettek. A magyar kormány végül engedett, és elkezdődtek a tárgyalások, amelyek végül elvezettek a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezményig.
Az egyezmény alapján amennyi szlovák önként jelentkezik Magyarországon, annyi magyart toloncolhatnak ki Csehszlovákiából, azzal a kikötéssel, hogy Magyarország ezen felül még átveszi a „háborús bűnösöket”. Magát a lakosságcserét megelőzve a csehszlovák hatóságok nagyarányú toborzásba kezdtek a magyarországi szlovákok körében, akiket nem is annyira nemzeti jelszavakkal, hanem inkább azzal próbálták meggyőzni, hogy majd az új lakhelyükön jobb körülmények közé kerülnek. Hozzá kell tenni, hogy azért némi igazság volt ebben, ugyanis a kitelepítéseknél, hasonlóan az ebben az időszakban zajló több magyarellenes intézkedéshez, a csehszlovák hatóságok módszeresen jártak el: a felvidéki magyarság vagyonosabb osztályait, értelmiségét, a kulturális- történeti tudat legfontosabb hordozóit sújtották a legjobban.
Elsődleges szempont volt a felvidéki magyarság minél nagyobb meggyengítése, és egységes tömbterületeinek szétzúzása, ezért a vagyonosabb magyar parasztokat, (mezővárosi) polgárokat vagy értelmiségieket cserélték (többnyire) szegény magyarországi szlovákokra. 1949-ig összesen több mint 110 ezer magyart üldöztek el szülőföldjéről, akik helyére 73 ezer magyarországi szlovákot telepítettek. A (cseh)szlovák fél eléggé csalódott volt, hogy csak ennyi szlovák jelentkezett áttelepítésre, ők, mivel elhitték saját, az első világháború alatt hirdetett propagandájukat: azzal számoltak,hogy legalább annyi szlovák él Magyarországon, mint amennyi magyar Csehszlovákiában. Mivel ez nem sikerült, kénytelenek voltak azzal beérni, hogy a megmaradt magyarokat reszlovakizálják, azaz nyilvánosan nemzetiségük megtagadására kényszerítik, cserébe ezért visszakaphatták vagyonukat, és később állampolgári jogaikat. A felvidéki magyarok többsége élt is ezzel a lehetőséggel. Részletes tervet is kidolgoztak a megmaradt felvidéki magyarság széttelepítésére és asszimilálására, ebből viszont nem lett semmi, ugyanis közbejött az 1948-as kommunista hatalomátvétel. Mivel Sztálin a kezdődő hidegháború küszöbén nem kívánt széthúzást saját hatalmi szférájában, rászólt a (cseh)szlovák elvtársakra, hogy hagyjanak fel a nemzetiségi feszültségek szításával.
Paradox módon éppen a nemzetközi (szovjet) kommunizmusnak köszönhette a felvidéki magyarság azt, hogy nem került országon belül deportálásra, és (részben) visszakaphatta jogait, intézményeit. De ez csak a történet egyik fele. A beneši dekrétumoknak messzemenő következményei voltak nem csak a felvidéki magyarságra, hanem a szlovákságra is, elsősorban ennek erkölcsi integritására és a magyarsághoz való viszonyára.
De erről majd a következő posztunkban írunk.
