Csurkáék a zsidókat inkább csak szóban, esetleg újságcikkekben baszkurálták, a Jobbik a cigókkal már terepen, face-to-face keménykedett, a nagy közös ellenségkép-keresési küzdelemben végül, erős hajrával a kétharmad vitte el az arany szatyor díjat, amikor a szabálysértési törvény módosításának elfogadásával a hajléktalanokat tette meg a többségi magyar társadalom elsőszámú hivatalos kirekesztettjének.

  A jogalkotó nyilván azt gondolta, hogy szabadon választott életforma ez, egyébként is minden hajléktalannak van elfogadható szállása, csak kivagyiságból dekkol az aluljáróban, direkt hepciáskodik a hatalommal. Ilyen kemény gyerekek, na. A döntés meghozói közegészségügyi meg városesztétikai érveknek sem voltak híján. Egyedül az emberség esett a vakfoltjukra.

  Rendkívül kínosan érzem magam, amikor egy elvben kereszténydemokrata irányultságú kormány társadalompolitikai döntése nyomán egy levitézlett, szabaddemokrata, szakállas bácsi oldalára kell állnom. Itt most ez a helyzet. Iványi Gábor szerint elfogadhatatlan, hogy a társadalom peremére sodródottakat kriminalizálják. Azt pedig praktikus szempontok alapján sem értem, hogy hogyan szankcionálható pénzbírsággal az, akinek nemhogy ételre való pénze nincs, de reménye is alig, hogy egyszer majd visszailleszkedik a csirkefarhátas elitbe.

  A maguk alá piszkító emberi roncsok sokat tettek emberi méltóságuk lerombolásáért, jóérzésű ember – ha már segíteni nem tud – legalább nem vegzálja őket.
Olvastam, hogy „aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér”, de nem hittem, hogy a kijelentés ilyen hamar jogszabályi megerősítést nyer. A főpolgármester természetesen elkötelezett a humánus megoldások mellett, lesznek túlélési pontok a városban és bizonyára meleg tea is. Mint ahogy Lenin elvtárs is visszadobta az ablakán berepülő labdát az udvaron játszó kicsiknek. 

  Egyetértek, az utcai hajléktalanság látványa (szagolványa) valóban kellemetlen, a piros lámpánál autósorok között kéregetők egy idő után tényleg idegesítőek. Ennél azonban lényegesen kellemetlenebb ezt a mutatványt napi 0-24-ben előadni, kiszolgáltatva esőnek, hónak, koldusmaffiának. Lehetnénk mi is önkéntes segítők, mint Peter Tyson, az IBM-es holland mókus (1:48-tól), mégsem vagyunk. Pedig.

  A II. Vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója elég világosan fogalmaz az emberi személy iránti tisztelet ügyében: „Napjainkban különösen sürgető kötelességünk, hogy felebarátnak tekintsünk megkülönböztetés nélkül minden embert, és ha ránk szorul, siessünk is a szolgálatára; legyen szó akár egy mindenkitől elhagyott öregről, egy igazságtalanul lenézett vendégmunkásról, egy menekültről, egy házasságon kívül született gyermekről, aki érdemtelenül szenved olyan bűnért, melyet nem ő követett el; vagy egy éhezőről, aki megszólítja a lelkiismeretünket, eszünkbe juttatva az Úr szavát: »Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek« (Mt 25,40).”