„Ebben az országban jóravaló magyar emberek vannak, akik élni akarnak, sokféleségükben, ilyenként és olyanként” — hangzik az európai válasz Gyurcsány Ferenctől, a magyar politikai élet egyik leginkább közutálatnak örvendő politikusától. De nagyon úgy tűnik, hogy a volt miniszterelnök toleranciája, békejobbja, megértő szeretete csak a Charta-tüntetésen előadott szövegének következő bekezdéséig érvényes. Mert utána olyat rittyentett oda az őt áhítattal hallgató közönségnek, amit Orbán Viktor legfényesebb napjaiban sem mert volna mondani soha. Lássuk csak:
De be kell valljam, nem ugyanezt gondolom azokról, akik Orbán rendszerének hű, alázatos, tevékeny kiszolgálói. Nem ezt gondolom. Mert tudnia kell mindenkinek, aki tudatosan és rosszhiszeműen a Köztársaság alapértékeinek megsértésére tör, azokkal mi keményen küzdeni fogunk. Tudnia kell azoknak az ügyészeknek, akik nem a dolgukat teszik, hanem pártmegbízatást teljesítenek, hogy ebben nem lesz bocsánat. Tudniuk kell azoknak az újságíróknak, akiknek a köztelevízióban, a közmédiában kellene szolgálniuk, hitelesen tájékoztatni az országot, és nem ezt teszik, hanem pártmegbízatást teljesítenek, hogy nekik nem fogunk megbocsátani. Tudnia kell azoknak a nagyköveteknek, akik nem a Magyar Köztársaságot képviselik a világban, hanem a Fidesz pártutasításai alapján próbálják meg Magyarország egyik felét, azt a felét, amit mi képviselünk, lehetetlen helyzetbe hozni és rosszhírünket kelteni a világban, nem lesz bocsánat. Nem lesz bocsánat, mert megszegték azt az esküt, ami alapján munkájukat végezni kellene. Nekünk a jobboldali választóval nincsen gondunk, mi a jobboldali választókat magunkkal egyenrangú szabad polgárnak tekintjük, és természetesnek tekintjük a választóikat, de akik Orbán önkényuralmi rezsimjét kiszolgálják, rosszhiszeműen, nekik nem lesz bocsánat.
A fenti szövegrészletet nagyon kevesen kapták fel, még a jobboldali médiát sem foglalkoztatja, pedig a szöveg önmagáért beszél. Ha valaki ügyészként, újságíróként, nagykövetként az Orbán-kormány alatt szerepet vállal, annak nem lesz bocsánat. És hol lesz a „nincs bocsánat” határa? Hol áll meg egy esetlegesen parlamenti többséget szerző baloldal ökle? Ki lesz az az utolsó ember, aki már nem kollaboráns? Mert ne legyenek kétségeink, a politika nem a finom distinkciók, az árnyalt megfontolások, az óvatos mozgások művészete, a magyar politika elsősorban az erőről, a kérlelhetetlenségről, az ellenfél iránti engesztelhetetlen gyűlöletről szól.
A kemény szavak persze mindig is részei voltak a magyar politikának (ebben főképp a jobboldali média néhány prominense járt elöl jó példával), de mintha ez most már tendencia jelleggel a baloldalra is átcsapott volna. Nem, nem arról beszélek, hogy a baloldal eddig ne vette volna fel a kesztyűt és ne vágott volna vissza a politikai ellenfeleinek, sokszor indokolatlanul is otromba stílusban, de most mintha különösen kemény, olykor kifejezetten útszéli, szélsőséges hang váltotta volna fel az eddig megszokottat. Szóvá teszi ezt a Mokka műsorvezetője is, aki Mesterházy és Molnár urakat faggatja többek között az elmúlt hónapok szocialista hangnemének durvulásáról. A kérdés bizony teljesen indokolt és nem csak a fenti idézet miatt.
Ez a hangnem a blogszférát is alaposan átjárta az elmúlt évek alatt. Nem tudom, ki tanul kitől, de a gyurcsányi fenyegetés szinte mindennapossá vált a blogszférában. El fogtok számolni, nem ússzátok meg, eljön az idő, amikor bűnbánatot kell tanúsítanotok, együtt mentek a Fidesszel a levesbe, az igazi forradalom el fog söpörni benneteket is – ilyen vagy ennél sokszor cifrább felszólítások, megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatások lepték el az online fórumokat. És miközben tudjuk, hogy ezek a fórumok korábban sem az akadémiai világ vitakultúráját másolták, valahogy nem nehéz észrevenni azt az elképesztő frusztrációt, ami most a közélet kormánnyal szemben harcoló iparosaiból árad.
A kérdés: mi indokolja ezt a feneketlen gyűlöletet? Az egyik leegyszerűsítő válasz szerint a hatalom elvesztése olyan sokk a baloldal számára, amely egyedüliként magát tartja alkalmasnak az ország vezetésére, amely kizárja a józan hangot a politikából, elűzi az értelmes gondolatokat, kritikát a közélet terepéről, így logikailag nem maradhat más mint a sistergő gyűlölködés. A másik válasz szerint, amely ha nem is elfogadhatónak, de érthetőnek tartja ezen indulatokat, a kormány elmúlt egy éve bőven szolgáltatott alapot az efféle hangnemnek. A kritikusok itt elsősorban a médiatörvény és az alkotmány elfogadását nevezik meg vörös posztóként.
De tényleg indokolja-e egy-egy politikai döntés a hangnem ilyen súlyos torzulását, vagy a szocik és támogatóik tényleg nem tudnak ellenzékben létezni? A válasz a fenti két vélemény ötvözetében keresendő. A médiatörvény és az alkotmány elfogadásának körülményei, a jogszabályok tartalma, a kormány vitatható gazdaságpolitikai döntései bőven adtak okot a kritikákra és a baloldal megalapozottnak érezte régi véleményét, mely szerint a jobboldal káoszba sodorja az országot, felelőtlen politizálásával, antidemokratikus lépéseivel rombolja Magyarország nemzetközi megítélését, élhetetlenné teszi az életet itthon, és egy olyan országot fabrikál, ahonnan inkább elmenni kell, semmint tenni érte. Ez az érzés párosul azzal a tudattal, hogy 2014-ig itt semmilyen esély sincs a politikai váltásra, három évig továbbra is az ellenzékiség frissen sütött és mégis már most penésszel teli kenyerét kell ennie.
A frusztrációt egy másik, markánsnak tekinthető tényező is csak tovább mélyíti. A kormánypártok egyébként messze nem szükségszerű népszerűségének mostani csökkenése nem jár együtt az ellenzék megerősödésével.
A közvélemény-kutatók egyöntetű felmérései szerint miközben a Fidesz támogatottsága a teljes népességen belül szignifikáns mértékben (a tavaly májusi 45,5%-os átlagról 31,3%-ra) csökkent, addig ebből a csökkenésből a szocialisták semmit nem profitáltak. Persze lehet mondani, hogy a választók előbb elpártolnak a kormánypárt(ok)tól és a pártpreferenciával nem rendelkezők táborát növelik, és majd csak ez után csapódnak az ellenzék mellé, de ez nem szükségszerű folyamat. A 2006-os választásokat követő események mutatják meg igazán, hogy a választók nagyon hamar tudnak találni maguknak másik alternatívát, ha van. A Medián és a Szonda akkori felméréseinek átlagai azt mutatják, hogy míg a szocialisták 2006 májusa és 2007 márciusa között elvesztették választóik közel egyharmadát, addig a Fidesz támogatottsága közel 20%-ot javult (értelemszerűen a többiek vagy más pártok táborát vagy a bizonytalanokat gyarapították).
A Fidesz mostani népszerűségvesztése egyébként – legalábbis arányait tekintve – alig marad el a szocialisták 2006-os zuhanásától (a Fidesz esetében ez átlag 31%, az MSZP estében 33%), azaz az elmúlt egy év kormányzati tevékenysége a választók szemében alig különbözik a 2006/2007 hasonló időszakának megítélésétől. Ami felettébb elgondolkodtató.
E fenti három tényező (a kormányzati döntések, a még minimum 3 év ellenzékiség és a növekedni képtelenség) együtt bőven adnak okot arra, hogy a Fidesz-ellenes tábor a hátuk mögött Gyurcsánnyal a korábbiakhoz képest is elképzelhetetlennek vélt mélységekbe taszítsa a közbeszéd színvonalát. Három gyors kérdés adódik mindebből: 1. ki lesz képes lehűteni a kedélyeket, visszaterelni a közbeszédet a korábbi, normálisnak egyébként szintén nem nevezhető, de még mindig elviselhetőbb medrébe; 2. mikor fog a kormány lepattanni erről az agresszív nyomulásról és 3. nem kéne-e meghagyni a „nem lesz bocsánat” típusú fenyegetőzéseket az olasz maffiának?
