Nagy kedvencem Örkény István Tóték című regénye. A történet egyik lényege: ha a jó hatalom (ez volna Tót Lajos, az észak-magyarországi kis falu tűzoltóparancsnoka) helyébe valamilyen fondorlatos módon rossz hatalom érkezik, akkor a jó csak ugyanolyan rossz eszközökkel tud visszatérni, és ugyanolyan önkényes módon fogja hatalmát gyakorolni, mint utódjából lett elődje. Magyarán: miután Tót Lajos négy egyenlő darabba vágta a légnyomásos Őrnagyot, már nem lesz olyan jóságos vezető.

  Ez jutott eszembe a Medián áprilisi felmérése láttán, mely szerint közel egy év alatt 50 százalékról 33-ra esett vissza a Fidesz népszerűsége. Vagyis nagyon úgy tűnik, hogy – kétharmad ide vagy oda – 11 hónap alatt máris fogyásnak indult a polgári pártokba táplált remény.

  Ami nem csoda, mert egyre többeknek most derül ki, hogy bizony részben felelőtlenek voltak a hatalommegszerzés eszközei. A kolbász és a kerítés ugyan nem szerepelt egy mondatban, de a „két hét alatt rendet teszünk”, a „nem kérünk türelmi időt”, a „megszorítások politikája véget ért” felütésű kijelentések bizony sokkal jobban megragadnak az ember (és az újságírók) fülében, mint a sorok közé rejtett, rendszerhűtőnek szánt utalgatások. Annyit mondok csak: svéd modell.

  Aztán megtörtént a kormányváltás, az Őrnagytól elbúcsúztunk, visszatért a jó hatalom, ha úgy tetszik. Örkény itt fejezi be a művét, a polgári erőknek innen kell folytatniuk. Az előbbiekből szinte törvényszerűen következik, hogy elődeik baromságait másolni fogják. Ez még rendben volna, de számomra az egészben az a döbbenetes, hogy mindezt úgy sikerült elérni a visszatérő „tótlajosoknak”, hogy nem kétes megítélésű reformokat hajtottak végre, nem két rossz közül választották a kevésbé kártékonyat, nem konfliktusokat vállaltak fel, hanem felesleges és nagyon is egyértelmű hibákat halmoznak fel, és ami ennél is rosszabb: maszatolnak. Dobozolnak, ha úgy tetszik.

  Mert nem az a baj, hogy csinálnak valamit a magánnyugdíj-pénztárakkal, hanem az, hogy úgy tűnik, maguk se tudják, mit kezdjünk az így nyert pénzzel.

  Mert nem az a baj, hogy kitalálják a 98 százalékos különadót a végkielégítésekre, hanem az, hogy ha ez az Alkotmánybíróságnak nem tetszik, akkor húsz perc múlva odavernek nekik.

  Mert nem az a baj, hogy motornak érzi magát a köztársasági elnök úr és már a Parlamentben aláír mindent, hanem az, hogy missziót hirdet a magyar nyelvért, miközben egyszerűen nem tud helyesen írni az álamfő.

  Mert nem az a baj, ha két pofon gyanánt előállítják a Szebb Jövő Polgárőrség tagjait Hajdúhadházon, hanem az, ha mégsem, és ennek ellenkezőjét állítja Budapesten a belügyminiszter. És a rend sem jött el két hét alatt.

  Mert nem az a baj, hogy szigorítanak a rokkantnyugdíjakon, vagy hogy az egyenruhások nyugdíjkorhatárát felemelik, hanem az, hogy valószínűleg nem fogják, mert félnek a politikai következményektől.

  Mert nem az a baj, hogy alkotmányoztak, hanem az, hogy Pozsgay Imrével tették azt.

  Mert nem az a baj, hogy egyeztetnek Brüsszellel (tűzszünetet hirdetve a szabadságharcban), hanem az, hogy nem fordítanak le egyes részeket a törvényben.

  Mert nem az a baj, hogy vármegyéket akarnak, hanem hogy olyan érvvel vonják ezt vissza, amit még Heller Ágnes is arccal vállal.

  Mert nem az a baj, ha csinálunk egy szigorú törvényt a dohányzásról, hanem az, ha úgy nyilatkozunk róla, hogy a saját nevünket is elhazudjuk közben.

  Mert nem az a baj, ha a föntiek miatt tüntetnek a kormány ellen, hanem az, ha ad hoc módon úgy határozunk, hogy nem adunk erre engedélyt.

  És ami számomra a legfájóbb: nem az a baj, ha meghirdetjük az ideológiamentes, gyakorlati politizálást, hanem az, ha eközben mégis értelmiségi megoldásokat alkalmazunk a kormányzás közben.

  Nyílt leveleket írogatni Gyurcsánynak, kirakatni a NENYI-t, összevissza el- és visszanevezgetni mindent, ami él és mozog, nem több, mint fölösleges kör és támadási felület. Méghozzá abban a fegyvernemben, amiben nem is kéne pástra vonulni: ideológiában. Meg kell ezt különböztetni a szimbolikus politikától, annak ugyanis van hozadéka, következménye. Baloldalon persze belemagyaráznak valamit (és nem pozitívumot) az ilyen döntésekbe is, de hát ezen ne is csodálkozzunk: az ő agyuk így van bekötve és kész.

  De hogy az ellenzéki pártoknál mi van bekötve és hogyan, az már nekem is magas. A civil/nemcivil-t játszó Milla és a 4K! (akik a kormány szidása mellett kiegészítő sportként rugdalják le magukról az MSZP és az SZDSZ maradékát, ami jó és üdvös, csak így a harcuk keményebb és hosszabb lesz mint a maci fasza). Ellenpéldának mindenesetre ott van nekik az LMP, amelynek tagjai nem érzik kínosnak, hogy egy légtérben mutatkozzanak Daniel Cohn-Bendittel, sőt.

  A jobbikosokat és a szocialistákat pedig egy dolog köti össze: zseniálisan érzik, hogy hogyan kell túllőni a célon. Hogy valamiért úgy érzik, nem elég rámutatni ezekre, mindjárt kanyarítani kell mellé valami baromságot. „Itt valami nem egyszerűen rossz, itt minden gonosz, itt a belit tiporják ki a demokráciának, kérem szépen.” Mintha muszáj lenne versenyezni agybajnokságban Török Zsolttal. A jobboldaliak így előbb fogják elhinni, hogy Orbán Viktornak mindig igaza van, minthogy végighallgassák a kormánykritikát. És komolyan mondom, ha például ezt még egyszer megnézem, akkor én is elhiszem.

  Hogy az MSZP-t mi motiválja ebben, arról Szanyi Tibor nyilatkozott a hvg.hu-nak, amihez hozzáfűzném, hogy a hivatásos kibeszélőember közgazdászként végzett, tehát a számokat ismeri:

„2010 választásai ékes bizonyítékai annak, hogy a hangos ordibálással igenis lehet szavazatokat szerezni. Ez a Fidesz-modell. Érvelésből sajnos nem keletkezik számottevő szavazatmennyiség, érzelmekből annál inkább. Ezt felismerve állt az MSZP olyan pályára, hogy az értelemtől nem elszakadva az érzelmi, hangulati lehetőségeket is igyekszik megragadni.”

  Vagyis nem fogja fel, hogy nyolc év elkúrás miért nem egyenlő egy év szerencsétlenkedéssel. Ennél is rosszabb, ahogy folytatja: „A szocialista párt lendületben van, amit azonban sem a baloldali, sem a jobboldali média nem akar észrevenni”. Elég nagy baj az, ha azt értjük lendület alatt, hogy politikusok beszélnek összevissza demokratikus ellenzékről, meg 1848-as általános, titkos és egyenlő választójogtól kezdve a feudalizmus bűzén, fejedelmi abszolutizmuson és az osztály-önkényen át az egyszerre beköszöntő Horthy-, Kádár-, és Rákosi-rendszerig. Ez ugyanolyan felelőtlenség, mint elmúltnyolcévezni a saját hülyeségeink kapcsán.   Mert bizony ez is csak dobozolás.