Costache Petrescu: Román forradalmárok (1848)
„Ma a parlamentben bebizonyosodott minden visszacsinalhato, es garancia csak bennunk, romaniai magyarokban van. Szomoru voltam latni ezt.” – ezt szerdán 22.30-kor csiripelte át Facebook-oldalára a Román Képviselőház Külügyi Bizottságának elnöke, Korodi Attila RMDSZ-es honatya. Garanciának ez nekem ugyan kevés, szomorú voltam olvasni becses sorait (egy kezemen meg tudom számolni azokat a romániai magyar politikusokat, akik helyesen írnak és legalább tűrhetően fogalmaznak, de posztolnak veszettül, blogot kötnek a lelkükre, pedig az írás megmarad, tudhatnák).
Csakhogy mindannak, ami szerda este a román parlamentben történt, vajmi kevés köze volt hozzánk, romániai magyarokhoz, a magyarokhoz is alig.
Amint azt már az egész magyar nyelvterület sajtója feldolgozta – legalaposabban az Index –, március 16-án jó pár órán keresztül orbánviktorozott az ellenzék, hogyaszongya, Orbán Viktor azt üzente, Erdélyt elvették Magyarországtól, mindent vissza, valamint autonómiázott egy sort, amit én startból nem értek, mert ha Erdély visszakerülne, akkor minek autonómia a magyaroknak? Ráadásul a magyar miniszterelnök nem is ezt üzente, a bukaresti magyar nagykövet feleségének saját ünnepi gondolatait, valamint Petőfi-idézetét keverték össze Kövér László házelnök korábbi, a székelyföldi autonómiát támogató kijelentéseivel, mindez súlyosbítva a tolmács félrefordításaival, valamint a román sajtósok szelektív hallásával.
Némi büszkeségre talán az adhat okot, hogy a habzó szájú vérrománok szerint szerint a mi diktátorunk azért nagyobb diktátor, mint az övék, mert Băsescu államfőnek és palotapicsijének, Emil Boc kormányfőnek is OV diktál, mondták. No. Amióta Nagyváradon a román liberális alpolgármester piros-fehér-zöld kokárdával a mellénkoszorúzott nemzeti ünnepünkön, én már sejteni voltam bátorkodni, hogy esmén gyön a magyar világ, erről talán ennyit.
Vadimizálódik az ellenzék, ez az általános és felületes következtetés, a liberálisok és a szocik, akik nem is olyan rég egymás kebelére borulván megalkották a Szociál-Liberális Szövetséget (USL), bónuszként bevéve a szekus-zárványok Konzervatív Pártnak becézett egyszázalékos alakulatát, szóval az együtt lenyomjuk Băsescut politikai víziójára épülő szörnykoalíció potentátjai széljobbról előzik a magyarfóbiás független EP-képviselőt, Corneliu-Vadim Tudort.
De a meccs alapvetően nem erről szólt.
Román elemzők szerint a cinkelt magyar kártyát azért húzták ismét elő, mert az ellenzék előre belebukott a saját bizalmatlansági indítványába. A kormány ugyanis új munkatörvényt fogadott el felelősségvállalással (vagyis erőből, parlamenti szavazás nélkül). Az IMF kérte, és Bukarestben nem szokás az IMF-fel szembepisilni. A munkavállalók szerint ez rabszolgasorba taszítja a munkásokat, a parlamenti szavazás napjára a szakszervezetek össze is gyűltek… volna, ha a vasutasok szolidaritásból nem sztrájkoltak volna, így a várt ötvenezer tüntető helyett nyolcezren anyázták a kizsákmányoló kormányt, a többi rabszolga meg otthon a tévé előtt csörgette láncait, egyébként is BL van. Erre a lehetőségre csapott volna le az ellenzék (immáron az ötödik bizalmatlansági indítvány benyújtásával), viszont a liberálisok mögött álló erős kutya, Dinu Patriciu üzletember és médiamogul veretes cikkben jelezte, hogy ez az új rabszolgásdi tetszik neki, márpedig pénzből ért a politikus, főleg ha ellenzékben nem fér hozzá a közös kasszához.
Így hát ki kellett hátrálni a történetből, ahogy elempéül mondanák: el kellett terelni a figyelmet, erre megírták és több szólamban elő is adták Orbán Viktor beszédét, igaz, előtte átengedték egy román Karinthy-generátoron.
A látszat ellenére a műsor unalmasra sikeredett: az ellenzéknek 236 igen szavazatot kellett volna összegyűjtenie a kormány megbuktatásához, ám a voksoláson tokkal-vonóval mindösszesen 216 honatya vett részt.
A kormány maradt, a rabszolgák kórusa pakolt, ment, Korodinak meg szóljon valaki, hogy a garancia az IMF-nél van, nem nálunk.
