Mythopoeia (J.R.R. Tolkien)
2010. december 24. írta: rajcsányi.gellért (ergé)

Mythopoeia (J.R.R. Tolkien)

Ajánlom annak, aki szerint a mítoszok nem mások, mint hazugságok,
- s mint ilyenek, haszontalan dolgok, még akkor is, ha „ezüstbe leheltük őket".
Philomythus-től Misomythus-nak" J.R.R.T.-től C.S.L.-nak


   A fákat nézed, s így is nevezed,
mert a „fa" az „fa",
s „nőni" csak „nőni" lehet,
járod a világot, komoran lépkedsz,
a Tér bolygói közt ez az egy,
ahol Te élhetsz.
A „csillag" az „csillag",
gömbbe formált anyag,
mi precíz pályán halad
az Űr, a Minden felé.
Halva hullanak alá az atomok,
s egyre peregnek a pillanatok.

   Az Akarat int, s mi meghajlunk mind.
így kell tennünk, bár nem értjük Őt.
Minden folyamatban, míg az Idő rohan,
Bizonytalan felé a sötét Kezdettől.
Mint teleírt papír, mindez olyan.
írás, mely számodra sohasem érthető.
Így születik formák végtelen sora,
van köztük komor, szép és kissé fura.
Mindegyik idegen, és egyformán távol
- szúnyog, ember, kő, nap - origópontjától.
Isten alkotta a kősziklát s a fákat,
a termő földet, a fénylő csillagtárgyat,
az embert, az érzőt, ki e földet tapodja,
kinek érzékeit fény és hang borzolja.

   Tenger hulláma, a szél az ágak fölött,
tehén vánszorgása zöldellő fű között,
villámlás, mennydörgés és a madárdal:
sárból születik mind, él, azután meghal.
Minden nap bejegyezve - úgy, ahogyan kell,
agyunk szülötteit őrzi új s újabb jel.

   Ám a fák csak akkor fák,
ha őket így látjuk s nevezzük,
hisz addig nem is volt nevük,
míg az emberek beszéde
bonyolultabb s finomabb nem lett -
olyan, mint távoli visszhang
s a világ halvány képe,
de nem írott mása
és nem is fényképe,
hanem megérzés, bírálat és nevetés,
azok válasza, kik megérzik az intést,
mely rokon a fa, állat és csillag
életével s halálával.
Szabadok, ámde mégis foglyok,
kik sötét zárkájukat aláásni kezdik,
míg megsejtett jövőjük elő nem tűnik
saját megélt élményeikből,
s lelkük végre kiszabadul
az Értelem börtönéből.
Hatalmas erő szabadult belőlük,
s visszafordulva tündéreket láttak,
kik a gondolat műhelyében
fényt és sötét éjszakákat
véstek-kovácsoltak,
s végül titkos árnyakkal
össze is fonták azokat.

   Nem látja az a csillagot,
ki először nem veszi észre,
hogy ezüstből van mindahány,
s váratlanul lángba borul tán
mint virág - egy ősi dal hallatán,
melynek visszhangja rég fülünkbe
csendül még. Nincs égbolt, csak tér,
de a mítosz díszes sátort
s tündéreket von körénk.
Csak az anyaméh van, nincs Föld,
csak miből születtünk, az a miénk.

   Az ember szíve nem hazug ugyan,
s bár tudása az egy Igaztól van,
Őt hiába keresi, sohasem leli.
Az Ember rég száműzve ugyan,
ámde soha el nem veszhetik.
Igaz, változni sem változik.
Kegyvesztett lett noha,
ám trónfosztott soha,
s őrzi még a rongyokat,
mik dicső múltra vallanak.
Az ember - félisten.
megtört fénynyaláb.
A rajta átjutó Fehér színét
temérdek árnyalatra
s végtelen sok változatra
bontja szét
az Élet formáit alkotva,
gondolatról gondolatra.
Bár a világ minden zugát
tündérekkel s manónéppel
telepíti képzeletünk,
Isteneket is teremtünk
a sötétből s a fényből.
Számukra házat építünk, nagyot,
s elültetjük a sárkányfaj-magot,
tudván, jogunk van hozzá,
akár helyesen, akár
rosszul cselekedtünk.
E jog még ma is tulajdonunk,
e végett létezünk, vagyunk,
s ez értelmében cselekszünk.
Hisz magunk is így születtünk.

   Igen, vágyainkat teljesítő álmainkat
hasztalan szövögetjük,
hogy becsapjuk velük
amúgy is félénk szívünket,
s legyőzzük az undok Tényeket!
Honnan a vágy, honnan az erő,
hogy álmodjunk, s miért válik szét
benne a rossz és a szép?
Nem hasztalan minden vágy,
s nem mind felesleges,
hisz valóra válik megint
terveink szerint,
mert ami fáj, az mindig fáj,
s mit vágyunk, nem önmagáért akarjuk,
vagy azért, hogy küzdjünk
az Akarat ellen
vagy épp ellenkezőleg:
hogy alávessük magunkat,
mert mindkettő méltatlan volna.
A Gonoszról csak annyit tudunk:
bizonyos, hogy vanni van.

   Áldott, ki félénk szívében,
s kit gyűlöl a Gonosz,
mely ott lapul a sötétben,
zárt kapuk védelmében.
Nem keresi a vitát,
négy fal védett zugát,
s bár kicsi és esendő,
ügyetlen kezével
új szövetet sző,
mit arannyal díszít
távoli nap, miben
reménykedett s hitt
a mozgó Árnyék alatt.

   Áldott Noé népe, ki a bárkát építette,
a törékenyt s aprót, mit vihar közepette
kormányzott, s bár látomások gyűltek körülötte,
a hit kikötőjét vélte felsejleni előtte.

   Áldottak a költők, kik révén e legendák
mindazt, mit nem láttunk, rímekbe foglalják.
Ők, kik el nem feledhették az Éjszakát,
hogy fussunk a közös örömtől, sohasem mondták,
a lótusz-sziget adta üdvösség elől,
onnan, hol a Kirké-csókról lemond
közülünk nem egy, s nem kél bolond
(és ott hamisítva, mesterkélten várja
kétszer is megcsaltak álnok csábítása).
A távolban láttak hát ilyen szigeteket,
majd ezeknél még sokkalta szebbeket,
ám résen legyen, ki hallja e történetet.
Látták a Halált, a végső vereséget,
ám nem hátráltak meg a kétségbeesésben.
A költő győzelem hírével pengeti lantját,
s legendája tüze élteti hallgatóját.
A dal fénye Jelenre s Múltra világított,
akár ragyogó nap, mit szem még sosem látott.

   Én is velük énekelném,
hogyha tehetném,
a láthatatlant idézném,
s a húrokat pengetném,
a mélység hajósainak társa lennék,
kik keskeny palánkokat
a hegyoldalból hoztak,
s a távolba utaznék,
kalandra indulnék,
hisz tudom, van, ki már
túllépte a mesés Nyugat
felé eső határokat.
Ott ülnék a sok bolond közt,
kiket arra kérnek,
ugorjanak, siessenek,
s hozzák elő az aranyat,
legyen az bár szennyes s kevés.
Ők hozzák is szófogadón,
az aranyból érmet vernek
ős királyt, halvány arcmásút,
s a meseszép zászlók selymén
láthatatlan úr címerét látjuk.

   Nem fogok a jövő majmával tartani,
legyen bár háta egyenes,
s ő maga homo sapiens.
Sötét mélység nyílik előtte, hisz
útja bizony errefelé visz,
már ha Isten kegyelméből valaha
vége szakad majd ennek az egésznek,
s nem örökké forog meddő útján
a nevét változtatva csupán.
Nem fogom szeretni a porlepte utat,
min ez a majom egyre csak halad,
s nem fogom leírni ezt meg őt,
az ő világa állandó, de benne
az írónak bizony nemigen van helye.
Nem hajlok meg a Vaskorona előtt,
ám nem hajítom el aranyjogaram se.

   A Paradicsomban talán a szem meglátja,
- ha nem a végtelenül hosszú napot várja -
a fényben az Igaz tükörben megújuló mását.
Majd az Áldott Földre nézve tudni fogja,
hogy minden úgy van, ahogy van,
és mégis minden szabad.

   A Megváltás semmit sem változtat,
ámde nem is rombol,
sem kertet gondozót,
sem kertet, sem gyermekét,
sem annak kedves játékszerét.
A Gonosz nem látja, mert ő nem lehet ott
azon a képen, mit Isten alkotott.
Nem lehet a tiszta forrás mentén,
s nem lehet a hangban, csak a zörej szintjén.
A Paradicsomban már nem látszik ferdének,
bár újat teremtenek, hazudni nem mernek.
Bizonyos, hogy akkor is teremteni fognak,
s a költők feje körül lángok is lobognak,
a hárfán ujjaik hibátlanul játsznak,
s mind Mind közül választhat majd társat.

(Fordította: Német Anikó)

A bejegyzés trackback címe:

https://mandiner.blog.hu/api/trackback/id/tr372518331

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: J.R.R. Tolkien 119 2011.01.03. 12:06:01

1892-ben ezen a napon született John Ronald Reuel Tolkien filológus, nyelvészprofesszor. A Gyűrűk Ura-trilógia, a Szilmarillok és A hobbit írója a modern fantasy atyjaként vonult be a történelembe.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gandalf Garaboncias 2010.12.28. 13:46:17

Megragadnám az alkalmat, hogy mindenkinek a figyelmébe ajánljam a Magyar Tolkien Társaság nagyszabású rendezvényét, mely most, január 8-án lesz, s mely régi hagyományokra vezethető vissza:

tolkien.hu/index.php?option=com_thcm&categoryId=205&contentType=NEWS&contentId=2724&Itemid=205

A "Tolkien Születésnap - Egy Rég Várt Ünnepély" nem csak a rajongóknak szól, szeretettel várunk mindenkit, aki szeretné egy kicsit jobban megérteni, mit is eszünk ezen az egészen!