„S te mit mívelsz? Mi sors kíséri életed? / Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél: / Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!” (Tompa Mihály)
A főemlőskutatók leírják, hogy a csimpánzok között - akik igen zárt és vadul védelmezett közösségekben élnek - előfordul, hogy valamelyikük úgy dönt: áttelepül egy másik falkába. Ez egyébként szinte lehetetlen - az immigránst általában azonnal megölik - kivéve, ha hajlandó beállni a sor végére. A bevándorlónak meg kell alázkodnia minden régi falkatag előtt, utoljára eszik és csak a legritkább esetben jut neki a nőstények kegyeiből. Mégis, időről időre megesik ez. Nem meglepő módon a fiatal hímek szoktak szerencsét próbálni, ami nyilván összefügg a tesztoszteron-termeléssel.
Nincs ez másképpen az emberek között sem, ami egyébként teljességgel helyénvaló, hiszen minden igazi közösség kirekesztő. A migráció egyidős az emberiséggel - sőt, mint láttuk, lehet hogy régebbi is. Sohasem a tényével, annál inkább a mértékével volt probléma. A reformkori pozsonyi diétán, a zsidók jogainak és migrációjának kiterjesztésével kapcsolatban, Széchenyi azzal a hasonlattal élt: nem mindegy, hogy a Balatonba vagy egy tányér levesbe önti tintatartójának tartalmát. Az emberi migránsok fogadtatása kínosan emlékeztet a csimpánzok viselkedésére. Kétféle bevándorló létezik: az egyik, akit hívnak, mert valami olyannal rendelkezik, amit a befogadók értékesnek tartanak, legyen az egyszerűen vagyon, vagy különleges tudás, képesség; a másik, aki magától megy, kalandvágyból, a jobb élet reményében, a meggazdagodás ábrándjától hajtva, vagy ezek miatt együttesen. Most nem azokról esik szó, akiket hívnak.
*
A befogadók attitűdje az évezredek során keveset változott. Az ókori Athénban az idegenek sötétedés után nem tartózkodhattak a falak között. Feljegyezték: Antisztenész - Szókratész tanítványa - reggel és este 10-10 kilométert gyalogolt, mert éjjelre nem maradhatott a városban. A rómaiak külön jogszolgáltatást tartottak fönt a külföldiek és külön a rómaiak számára. A középkori migránsok - mint a zsidók - elkülönültek éltek, általában saját városrészben és praktikus okokból megengedték nekik, hogy belső ügyeiket maguk intézzék, a vegyes házasság többnyire kizárt volt. Magyarországon például a behívott német iparosok, bányászok önálló, különleges jogokkal rendelkező városokat alapítottak. Az elkülönülésnek sokféle oka volt, a leglényegesebb ok azonban annak felismerése, hogy a különböző kultúrájú, vallású, szokású emberek nem képesek súrlódásmentesen együtt élni.
Minden migrációban van valami parazita vonás. A migránsok célpontjai - az országok, ahol „jobb” élni - az őslakosok erőfeszítései, sok esetben véres bel- és külháborúi révén váltak azzá, amik. A migráns mintegy megspórolja ezeket az erőfeszítéseket. Ahelyett, hogy a saját közösségében próbálná, nem kis erőfeszítések és veszélyek árán, megvalósítani a vágyott „jót" egyszerűen odamegy, és elveszi azt, amit feltehetően nem neki alkottak. Sőt, a tapasztalat azt mutatja, hogy nem csak elveszi, hanem szinte azonnal kritizálni is kezdi, hiszen az ott talált „jó" nem neki való - hiszen nem ő hozta létre - hanem azoknak, akik valahogyan kivívták azt. A migránsok magas bűnözési rátája is abból fakadhat, hogy nyers, vad társadalmi viszonyok közül érkezvén, könnyen tekintenek potenciális áldozatként a konszolidált társadalom megszelídített lakóira.
A migráció veszélyes voltának tudása elveszni látszik, az általános, mindent uraló ész diadalának legfőbb áldozata a józan ész lett - a józan ész, amely a fenti bölcsességet sugallta, nem teoretikus megfontolások, hanem a kollektív történeti tapasztalat alapján. Bár a multikulturális álom mára foszlani látszik ugyan, mégis sokan választják azt, hogy szerencsét próbálnak külföldön. Jellemzően fiatal férfiak, 25 - 35 év között, akiknek hiánya azután egyre súlyosbodó problémákat okoz idehaza, de most a kérdésnek nem ezt az aspektusát vizsgálnánk.
*
Aki külföldre szegődik, az bizony követi a migráns csimpánzok sorsát. A befogadó országban a rangsor legvégére kerül. Természetesen kivételt képeznek azok, akiket hívnak, mert szükség van rájuk, ezek azonban igencsak kevesen vannak. A nagy többséget arra fogadják fel, hogy olyan munkákat végezzen, melyek az őslakosság számára már derogálnak, és bármekkora is legyen az adott országban a munkanélküliség mégsem végzi el őket senki. Ha áttekintjük ezeket, a gyermekmegőrzéstől a wc-pucolásig, azt látjuk hogy a személy körüli munkákról van szó, ez a személykörüliség a közös vonás bennük, és az, hogy nem hoznak létre semmit.
A személykörüli teendők végzőit - egy őszintébb korban - cselédeknek nevezték. A cseléd az, aki mos, főz, takarít, ételt szolgál fel, cseréli az ágytálat a nagypapa alatt - egyszóval aki biológiai voltunkból fakadó nemszeretem, sokszor undorító munkákat végzi helyettünk. Ettől azután igazán úrnak érezhetjük magunkat, ha nem nekünk kell vesződnünk ezekkel. Amint Nietzsche találóan megjegyezte: az altestünk juttatja eszünkbe, hogy nem vagyunk Istenek. Mégis miért vállalja oly sok, jobb sorsra érdemes fiatal ember ezt az életet?
Erre - többnyire - az a válasz, hogy a pénzért, meg mert itthon nincs munkalehetőség. Ez azonban nem teljesen igaz. Ugyan azokban a cselédmunkákban idehaza is hiány van a munkaerőből. Ha közelebbről megnézzük, az sem teljesen igaz, hogy odakint sokkal többet lehet keresni, nominálisan bizonyára, azonban ha itthon vállalná valaki ugyanazokat a nyomorult életkörülményeket mint ott, akkor itt is megtakaríthatna a jövedelméből.
*
Az ember társadalmi komfortérzetéhez - az alapvető életfeltételeken túl - az elismertség is szükséges, annak tudata, hogy a társadalomban elfoglalt helyzetem és az önképem között bizonyos, elfogadható mértékű összhang van: magyarán a helyemen vagyok. Ez az összhang természetesen sohasem tökéletes, mindig feszültségektől terhes, az emberi életút, az öregedés egyik aspektusa pontosan a vágyak és a lehetőségek közötti különbségek tudomásulvétele.
Innen nézve ez a vágy a társadalmi elismertségre semmiképpen sem teljesül a külföldre cselédnek szegődők számára. A társadalmi ranglétra legaljára kerülnek, mint jöttmentek, gyanús idegenek, akik tetejébe a legmegvetetettebb munkákat végzik, hiszen jogos gyanakvás övezi azt, aki otthon nem tudott boldogulni.
Tipikus példája ennek Caesar és a Rajnán átkelő germánok vezére közötti üzenetváltás. A derék germán azzal érvelt, hogy ezt a födet elfoglalta és elég erős, hogy joga legyen hozzá, mire Caesar azt válaszolta neki, hogy inkább olyan gyönge, hogy otthon nem tudott megmaradni. Sok embert ismerek, aki itthon a legnagyobb felháborodással utasított el mindenféle, számára megalázónak tetsző munkát, hogy azután sorra elvégezze azokat külföldön. Elképzelhető az is, hogy nem történik semmiféle lecsúszás, a magyar wc-pucoló apoteózisa, ha német, angol, francia wc-pucoló lesz, innen már úgyse nagyon van lejjebb.
Érdekes módon - tán a keserű élettapasztalatok okán - ezek közül mennek el a legkevesebben, nyilván ők már tudják a titkot: nem fog történni semmi. Persze sokat számít az is, hogy hová megy is az ember. Az olyan nagyvárosi szemétdombokon, mint London, vagy New York, ahol valamilyen értelemben mindenki idegen - hiszen néhány év alatt megtízszereződő lakosságú városok esetén eléggé értelmetlen őslakosokról beszélni - nyilván könnyebb a helyzet.
*
A válasz abban a kérdésben rejlik, hogy mit is tekintünk közösségnek, nem általában, hanem ösztönösen. A társadalom számomra a legközvetlenebb módon a társaim, akiket ismerek, tágabban ahol élek, és legtágabban - amit még úgy-ahogy át tudunk élni - a hazám. Itt semmiképpen sem elégedek meg azzal, hogy cselédsorsra jussak, hiszen mindenki megtudná, meglátná, mint bélyeget hordanám magamon. Külföldön más, ott nem ismer senki és én sem ismerek senkit, megalázó helyzetemet a jótékony ismeretlenség fedi, és ha majd hazajövök, sok pénzzel, akkor néhány év anonim megaláztatásáért cserébe magasabbra kerülök a ranglétrán, mint valaha gondolták volna, a megalázó helyzet elviselése egyfajta befektetésnek tűnik.
Csakhogy az a tapasztalat, hogy aki legfogékonyabb és legtevékenyebb korában tartósan cselédmunkát végez és cselédként él, az azzá is válik. Az önként vagy kényszerből elviselt megaláztatások egyaránt meggörbítik a gerincet. A cselédlépcsők tónusa és szaga beleeszi magát a sejtekbe, gondolkodássá és létmóddá lesz, ahonnan aligha van visszaút: a történelem alulnézetből, az emberek deréktól lefelé látszanak csak.
A cselédmentalitás lényege az idegenkedés bármi újnak az előállításától, legyen ez az „új akár egy rutinszerű műveletekkel készített munkadarab is. Az új előállítása mindig valódi kaland, valódi kihívás és felelősség, melyben a létrehozó szellem meg is találja a kielégülését. A cseléd tehát sohasem elégedett, örök lázadó, aki - miután urainak gyengéit ismeri csak - könnyedén képzeli magát helyükbe és tudjuk azt, hogy a szolgából lesz a leggaládabb úr.
Olyan országban persze, ahol negyven évig mantrázták a proletariátus dicsőséget és csak igen kevesen voltak képesek a cseléd és a proletár közötti finom disztinkció elvégzésére, nem kell nagyon csodálkoznunk, hogy sokan vannak akik már ilyennek születtek. Mindenesetre akiket a kalandvágy hív külföldre, számoljanak azzal, hogy a cselédsors kalandja várja őket, amit ugyan ki lehet bírni, de nem érdemes.
