„Now they will elect a new Chancellor, a strong Chancellor, one that will not let our tragedy continue. Your Majesty, I promise if I am elected, I will bring an end to corruption.” (Palpatine szenátor Amidala királynőnek)

  Kétharmados parlamenti többség, Budapest, az összes megye, az összes megyei jogú város (mínusz Szeged), a legtöbb közepes és nagyváros - a Fidesz mindent megnyert, amit demokratikus körülmények között egy párt megnyerhet. 

  Veni: jöttek páran, és 1988-ban a rendszerrel és a széllel szemben néhány végzett és végzős egyetemista megalapította a Fideszt. Vidi: láttak húsz évet, közben megtapasztaltak négy év kormányzást, és két évtized szívós munkájával felnőttek a szocialista Hálózat mellé. Vici: 2010-ben előbb 2/3-os parlamenti többséggel, majd kábé 9/10-es önkormányzati többséggel megsemmisítették azt. Október 3-án megalakult Fideszország.

  Nyomasztó lehet most szocialistának lenni. Ennél csak lelkiismeretes fideszesek vállát nyomhatja jobban a tegnap elnyert óriási teher.

  Hány százezer elkötelezett jobboldali, polgári szavazónak lehetett az álma az elmúlt húsz évben, hogy „csak egyszer nyerjünk, de akkor nagyon”. Hát, most nagyon. Ami szinte csak az álmokban létezhet, az most egy egyedülálló politikai konstellációnak köszönhetően mégis megvalósult.

  Mégsem akarom a felhőtlen örömködők táborát gyarapítani - nem is megy az, miközben hazánk világban elfoglalt helyzetére és jelenlegi lehetőségeire gondolok. Nem kenyerem a hurráoptimizmus, szóljon most belőlem az óvatosság és az egészséges szkepticizmus. A Fidesznek innen feljebb már nincs út. Az idei tavaszi és őszi választások négy évvel későbbi megismétlése is óriási csodának (bár nem elképzelhetetlennek) tűnik most, 2010 október 4-ére virradó éjszaka. Az eddigi törésvonalak felszívódtak, a majd egyszer törvényszerűen kialakuló újak még nem jelentek meg.

*

  Szóljunk előbb a politikáról: Orbán Viktornak és kormányzatának minden eszköz megadatott, amiről egy demokratikus politikus csak álmodozhat. Ő a miniszterelnök, egyedül az ő pártja adja a kormányt, a megyei közgyűléseket, a fontos városok polgármestereit. Nincs belső ellensúly, ellenfél, leginkább csak önmaga, önmaguk.

  Legyen intő példa Meggyes Tamás csúnya esztergomi bukása minden olyan fideszes potentátnak, akik azt gondolják: ebben a politikai környezetben minden megengedhető. A mostani választáson számos érdemes, felkészült, tisztességes ember került a jobboldal színeiben az önkormányzatokba. De sokan tudnak olyan kormánypárti lokális kiskirályokról, akik - nahát! - semmivel sem jobbak bármilyen oldali politikusnál, és sikereiket talán a „jobb híján” felfogásnak és a jobboldalt választó tömegek elkötelezettségének köszönhetik.

  A politika és a hatalom logikája mentén gondolkodva a Fidesz kipipálhatja: „miénk az ország, mostantól rajta tartjuk a kezünket a közigazgatáson, a gazdasági élet szabályozásán, mostantól hozzánk fordulnak a helyi és országos potentátok, a Magyarország iránt érdeklődő nemzetközi nagyságok”. A Fidesz mostantól a hatalom pártja. De - szólal meg bennem a szkeptikus -  képes lesz-e arra, hogy ennél jóval többet tudjon elérni, hogy átlépjen a saját árnyékán, amely minden túlhatalomhoz jutott politikai erő végzete lesz egyszer? A Fidesznek kiutat kell találnia a gazdasági válságból, a társadalmi konfliktusok labirintusából, Magyarország gúzsba kötött helyzetéből. A Fidesz ráadásul mostantól az államadósság menedzselése mellett számos súlyosan eladósott város és megye terheit is magára vette. Ki irigyli ezt a felelősséget?

*

  A kormánypolitikán túl szóljunk arról is, amiért a Mandiner most és a jövőben is felelősséget érez. Április óta jobboldali közírók tucatjai élnek abból, hogy győzelmi táncot járnak a megsemmisült balliberális tábor fölött, a kormányzat mellett. Már elnézést, de sokszor az elefánt & egér vicc jut eszembe az együtt dübörgésből. Úgy vélem, ennél sokkal fontosabb ügyekről kellene már vitákat folytatni a jobboldali sajtón belül.

  Mégis, egészen mostanáig mindig volt ok, indok arra, hogy bizonyos, jobboldalon belüli szellemi, politikai, emelkedett avagy hétköznapi vitákat miért nem szabad / ildomos / kell lefolytatni. Medgyessy, Bajnai, Gyurcsány, Gyurcsány és Gyurcsány - lehetett hivatkozni az egymást váltó kormányfőkre, a ballib kormányzatra, az eszdéeszes kultúruralomra, satöbbi.

  2010-ben mintha hirtelen szétfoszlott volna a '90 óta hol nyíltan, hol a háttérben létező hatalmi hálózat (és most jött az új, ahogy az törvényszerű). Itt a nagy kérdés: mihez kezd ezzel a jobboldali politikai erő, az értelmiség, a média, a kommentelők és a szavazók? Annak idején, talán a 2002-es vereséget követő Fidesz-újjáépítés egyik szeánszán arról szónokolt Orbán Viktor (sajnos nem tudom szó szerint idézni, csak emlékezetből): a liberálisok ma már lerombolt falak tetején ugrálnak a még több szabadságért.

  Fordítsuk ezt le a 2010-es magyarországi helyzetre: a jobboldal egy jelentős része, az egyszeri választópolgároktól a helyi és mediális véleményvezéreken át a politikusokig még mindig a balliberális erődítmény lerombolt falain, a kiürült vártákon állva küzd a vörös-kék szélmalmokkal.

  Higgyük el: vége van.

  Vége van az országos és helyi szinten folytatott, kiegyenlített támogatottságon alapuló szekértáborharcoknak, vége van a háttérben, ellenszélben épülő gazdasági birodalomépítésnek, vége van a jobbos szubkultúra Kulturkampfjának. A balliberális oldal támogatottsága szertefoszlott; a gazdasági háttérbirodalom - a magunkfajta hírfogyasztók számára is látható - kiépítése gőzerővel zajlik (s most már országos és helyi szinten is a fideszes vezetés kegyeit keresik a vállalkozók, a befektetők); a vonalas baloldali-liberális kultúrharcosok pedig már az ellenzéki létre rendezkednek be az előre sértett avagy kiváró nyilatkozataikkal.

  Vége van. Nyert a jobboldal. Minden szinten.

*

  De mihez kezd ezzel egy ellenzéki létre, ellenkezésre, non coronat-állapotra berendezkedett jobboldali szavazótábor? Új feladatok, új kihívások vannak, amelyekhez messze nem elegendőek az eddigi válaszok és ismeretek. Tízezrek (százezrek?) életének jelentős részét tette ki az elmúlt húsz (tíz, nyolc) évben a mindennapi politikafogyasztás, a napi politika és az ellenoldali kormányzat tevékenysége fölötti görcsölés. Erre erősítettek rá természetesen a jobboldali lapok is.

  Egy olyan szellemi közeg alakult ki, amely sok tekintetben torzult, avagy hiányos ismeretekkel rendelkezik a világban zajló folyamatokról, és amelyben elég volt egyszerű kérdéseket és arra adott egyszerű válaszokat adni. Elég csak a jobboldali szavazók egy részének csekélyebb gazdasági avagy kulturális ismereteire gondolni. Ismeretes a légszomj a magasra érkező hegymászóknál, ismeretes a tériszony a szűk keretekhez szokott, de onnan hirtelen kiszabadult test (és szellem) számára. Tudunk venni levegőt? Be tudjuk járni a felszabadult, újragondolható és újraírható tereket?

  Mi a Mandinernél csak egy szűkebb közönséghez szólunk a magunk gyarló, sekélyes módján. Az UFi és a Reakció több mint tíz éves történetével együtt talán mégis hozzá tudtunk tenni valamit a magyar jobboldal közbeszédéhez. Az, hogy mi még underground vagyunk, vagy már mainstream, döntsék el az olvasók. A magam részéről örülnék annak, ha a jobboldali - biztosra vehetően - mainstream média felismerné azt, hogy ideje nyitni, ideje sokszínűnek lenni, ideje helyet adni a vitáknak.

  A magyar baloldallal, baloldali liberálisokkal nincs most dolgunk: találják meg önmagukat, a saját hangjukat az ellenzéki évek alatt. Nézzünk körbe a saját házunk táján. A magyar jobboldali tábor a másik oldal feltételezéseivel szemben sokszínű: vannak itt anglomán konzervatívok és népi balol jobboldaliak, kontintentális kereszténydemokraták és wannabe falangisták, libertáriusok és ősmagyar kontinuitást keresők, nemzeti érzelmű liberálisok és Jobbikot elkerülő, művelt nemzeti radikálisok, hardcore fidesznyikek és finnyás, fanyalgó polgári értelmiségiek, keletre nézők és nyugatosok egyaránt.

*

  Ennek a sokszínű, egymással sokszor szöges ellentétben álló véleményeket hangoztató tábornak kellene most felnőnie ahhoz a feladathoz, hogy szellemi tartalommal, pezsgéssel töltse föl az átalakuló magyar közéletet. Ha ez elmarad, ha 2010 után is az egy a tábor, egy a zászló elve érvényesül a jobboldalon, akkor a Fidesz túlhatalmának évei nem fognak másról szólni, mint a hatalmi érvrendszerről. Látható, hogy az elmúlt hónapokban a Fidesz nem egyszer hivatkozott már arra, hogy „a Zemberek minket választottak, tehát mi hatalmon vagyunk, tehát az emberek azt akarták, amit mi éppen akarunk.”

  Ez - és a mögötte lévő gondolkodásmód - nem a polgári politika, hanem a színtiszta hatalmi politika logikája. Ha Fideszország arról fog szólni, hogy „kétharmadunk és kilenctizedünk van, tehát igazunk van”, akkor abból nem épül rugalmas, nyitott, pezsgő közéletű, kultúrájú polgári Magyarország.

  Ha pedig nem ilyen Magyarország épül, akkor végleg lemaradunk az egyre gyorsabban változó, egyre inkább szervesen összeolvadó nyugati világban. Ha kormányzati szinten, a média szintjén avagy választópolgárként nem értjük, mi folyik körülöttünk a világban, és nem tisztázzuk saját helyzetünket, megoldatlan múltbeli és jelenlegi problémáinkat, akkor eltékozoljuk a demokratikus körülmények között egyedülálló lehetőséget, amit most a magyar jobboldal megkapott.

  Legszebb álmainkban a jövő végleg elkezdődik, és folytatódik a szabad, polgári, értékeire, hagyományaira büszke Magyarország oly sokszor elakadt építése, melynek kormányzata elősegíti az egyéni és közösségi kezdeményezések kibontakozását. Legrosszabb rémálmainkban az egykori kilencvenes évek végének szabadelvű-konzervatív jobboldali tábora egy második, nemzeti szalaggal átkötött „Kádár-korszak” tompa, elszürkült egységpártjává és annak csápjaivá válik. Nem kérdés, hogy mi miben hiszünk.

*

  Végül idézzük Kövér Lászlót: „A nyolc évnyi, egymást érő kampányok véget nem érő sorozata október 3-val lezárul, kampányok helyett végre foglalkozhatunk az életünkkel” - mondta el Kövér László, az országgyűlés elnöke nemrégiben Nagykanizsán. A hírre írt vezérkommentemben írtam: ha már Kövér László (!) is érzelmeskedik, akkor a magamfajta firkász is előveheti a személyes oldalát. Csipetnyi egotrip: érdekes látni, ahogy egyre-másra határkőként tekintenek az idei október 3-ára. A dátum esetemben azt jelenti, 30. életévemmel együtt kezdődik el egy új, szinte kizárólag narancsszínű Magyarország története. Mégis, nem mondhatom azt, hogy ez a Kövér által emlegetett nyolc „ellenzéki” év a mindennapjaimat mélyen befolyásolta volna, hiszen ettől függetlenül tudtam vezetni életemet, és így lesz ez ezután is. És senkinek a mindennapjait nem kellene befolyásolnia igazán a politikának. Az irigyelt nyugati országokban sokadrangú kérdés az aktuális kormány színezete.

  Nem akarok olcsó antipolitikus populizmussal érvelni, de szögezzük le: gondolatainkat, szellemi igényeinket ne kizárólag a napi politikára korlátozzuk le. Ha van tanulsága annak, amit Kövér mond, az éppen ez: itt az ideje a saját életünkkel foglalkozni. A politika amúgy is sokkal unalmasabb lesz egy egyszínű országban. Ideje élni; ideje művelődni; ideje jobboldali, konzervatív, más értékrendű vagy épp apolitikus kultúrát, szubkultúrákat építeni; ideje országot és világot látni; ideje kiereszteni a gőzt - és ideje szeretni. Felebarátainkat, önmagunkat, hazánkat, a természetet és a teremtőt. Mondjuk.