Az országban nemzeti szabadságharc van a globális pénztőke és az IMF ellen. Na bravó, ahogy édesanyám mondaná. Nyelvi leleményből nem fogytunk ki. Annyira szánalmas már ez az egész bohózat, hogy nem tudom, sírjak vagy nevessek. Mint amikor a kiütés előtt álló részeg még kér egy vodkát a kocsmárostól, de hitelbe ám, mert pénze már nincs. Erre a kocsmáros jelzi, hogy talán a kedves vendég már így is túl sokat ivott, és haza kéne menni inkább rendbeszedni magát. A részeg erre elkezdi verni az asztalt, hogy egy vendéggel így nem lehet bánni, és különben is őt ne sértegessék, mert bosszúból telehányja a kocsmát. Na, ez most Magyarország. Tudom, ezt most sokaknak fáj hallani - elhihetitek, nekem is fáj ez az egész.
Kezdjük néhány definícióval!
Államháztartási hiány: Ha az állam kiadásai nagyobbak, mint az bevételei, akkor hiány keletkezik. A hiányzó bevételt hitelből (állampapír eladása a piacon) tudja megoldani az állam. A hitelnek a lényege, hogy azt vissza kell fizetni kamatostul. Tehát az államadósság felvételével együtt jár a későbbi kamatkiadásokkal, amelyek növelik a jövőbeli hiányt.
Államadósság: Az állam összes meglévő hitele, vagyis az egyes évek hiányainak összege az államadósság.
A definíciókból rögtön látszik, hogy a hiány és az államadósság ugyanannak a dolognak
két különböző aspektusa, előbbi forgalmi, utóbbi állományi adata az eladósodásnak. Vagyis a hiányból lesz az államadósság. Amennyi a hiány, annyival nő az államadósság, amennyivel nő a hiány, annyival gyorsabban nő az államadósság. A Nagy Nemzeti Szabadságharc tehát így néz ki: Az IMF azt mondja: csökkentsétek a hiányt, hogy az államadósságotok lassabban növekedjen. A Fidesz azt mondja: nem, mi gyorsabban akarjuk növelni az államadósságot. Most akkor mi van?
A Fidesz ezt nevezi „mozgástérnek”. Ezzel a „mozgástérrel” az a baj, hogy a más pénzéből van. A helyzet tehát a következő. Veri a kormány az asztalt, hogy adjanak hitelt, illetve hitelkeretet, de abba már ne szóljanak bele, hogy mire költjük el. Mert az a nemzeti szuverenitást sérti. A nemzeti szuverenitást borzasztó egyszerű helyreállítani. Nem kell több hitelt felvenni, nem kell többet költeni annál, amennyi bevétele a kormánynak van. A hiányt le kell vinni nullára, és akkor nem merül fel az a probléma, hogy valakinek ezt finanszírozni is kéne. Máris helyreáll a szuverenitás, és nincs senki, aki megmondja a kormánynak, hogy mit csináljon.
Mellékesen megjegyezném, hogy a kedves olvasótábor (mivel keresőképes, fiatal olvasótábora van a blognak) minden bizonnyal egy rakás magyar államkötvényt vesz minden kibocsátáskor a tudtán kívül. Ennek oka, hogy a kötelező és/vagy önkéntes magánnyugdíját nagy részben (50%+) kötelező állampapírba tennie mindenkinek. Ezt a kötelezettségét természetesen a nyugdíjpénztárak hajtják végre. Minő öröm. Szerintetek ha az állam csődöt jelent, akkor azzal a zsetonnal mi lesz?
Hogyan jutottunk ide?
A történet főleg 2002-ben indul. Akkor a választások előtt a Fidesz egy Matolcsy György nevű szakember vezetésével, hitelből költekezésbe kezdett az ország. Nem volt igaza, de hiba lenne rá kenni a dolgot, ez egyetlen év, nem ez alatt mentünk tönkre. Betudható „választási” költségvetésnek.
Aztán jött Medgyessy Péter, aki jóléti rendszerváltást ígért, természetesen hitelből, miből másból? Mégis mit gondoltunk, majd a szocialisták adják oda a vagyonukat a nagy szolidaritás és szociális érzékenység hevében? Ez volt az eredendő bűn. Olyan pénzt költött az állam, ami nem volt az övé, és nem ám termelő gépekre, hanem fogyasztásra. A nevünkben vett fel fogyasztási hitelt, és kiosztotta azt az inaktívak (13. havi nyugdíj, családi pótlék emelések) és a kérdéses produktivitású állami tisztviselők között.
A piacról történő hitelfelvétel lehetősége a Gyurcsány féle elk*rás miatt bezárult. Másfél évig pannon pumát hazudott Ferenc, aztán nem tudott reformokat csinálni. Bajnai volt olyan kegyes, és nem hagyta, hogy az ország teljesen csődbe jusson, fűnyírózott egy kicsit, a szociknak már, ez is eredmény szokott lenni. Sőt három ilyen haditettük van, erre büszkék. Először Németh Miklós 89-ben, majd Bokros 95-ben és végül Bajnai 09-ben. Hát ez ám a szép sikerszéria. Az utolsó pillanatban már csak nem nézhették tétlenül, hogy összeomlik az ország.
Most újra Matolcsy kezében van a gazdaságpolitika, legalábbis úgy látszik. Szeretném remélni, hogy elszakadunk végre az eladósodás politikájától, de erre nincs garancia. Egyébként kommentben várom a véleményeket, hogy az olvasók szerint eljött-e már végre tényleg az ideje, hogy elszakadjunk az eladósodástól.
Itt vagyunk a jelenben, viszont mivel a piacról, vagyis a feltételek nélküli csatornáról már nem lehet finanszírozni a „mozgásteret”, vagyis a GDP 3.6%-ánál akár nagyobb, újabb
hitelfelvételt, ezért kénytelen a kormány tárgyalni a feltételekről, ha pénzt akar. Ebből a szempontból viszont teljesen mindegy, hogy ki miatt jutottunk ide.
Mit kell tenni?
Egy korábbi cikkben már írtam róla, hogy az állami kiadások szerkezete miért problémás. Ezt továbbra is tartom. A magyar gazdaság fő problémája az állam kiadási szerkezete és az állami kiadások óriási volumene. Ezek a kiadások a GDP-be költségen kerülnek elszámolásra, így nem tartalmaznak semmiféle jelzést arról, hogy a felhasználás mennyire volt hatékony, sikeres. Egymillió forint, amelyet az alföldi autópálya alagutjaiba építenek bele, ugyanannyi GDP, mint a legjobb orvosra, tanárra költött egymillió forint. Vagyis a fő probléma nem is a hiány, hanem az, hogy a magyar GDP nagy részben fiktív, értéktelen állami felhasználást takar.
El kell kezdeni gyomlálni
Ezt a nagy részben fiktív, sokszor értelmetlen felhasználást (az állam a GDP közel 60%-át költi el amúgy), el kell kezdeni kigyomlálni. Nincs más út, csak ez. Már olyan helyzetben vagyunk, hogy nem tud az állami kiadások miatt növekedni a gazdaság. Emlékezzünk, hazánkban már a válság előtt sem nagyon volt növekedés, tavaly pedig szabadesésben csökkent a GDP. A probléma eredete nem elsősorban külföldi eredetű. A saját állami kiadási rendszerünket kell helyrerakni. Erre akar bennünket rábeszélni az IMF. Persze nem szeretetből, hanem érdekből, de ez teljesen mindegy.
A nagy zsarolás
Egy dolgot szögezzünk le: nem vagyunk abban a helyzetben, hogy zsarolni tudnánk bárkit is. A helyzet olyan, mint amikor a rendőrök beszorítanak egy bűnözőt egy sikátorba, hogy letartóztassák, és a bűnöző az utolsó esélyként a saját halántékához szorítja a fegyvert, majd felkiált, hogy „ha nem mennek el, akkor fejbe lövöm magamat”. A rendőrök bizony nem fognak elmenni. A piac sem fog venni állampapírt csak és kizárólag azért, mert mi megfenyegetjük, hogy különben csődbe megyünk. Sőt, egyenesen el fogja adni a meglévőt is. Csak akkor veszik az állampapírt, ha megígérjük, hogy változtatunk, és be is tudjuk mutatni, hogy mit és hogyan fogunk máshogy csinálni.
Kedves közönség, tessék készülni a „megszorításokra”, vagyis az állam kiadási oldalának várva várt rendbetételére. Hogy az önök állampapírjai is megőrizzék értéküket.
