Forrás: KEH

  Öt évvel ezelőtt egy politikai elemző kurzusra írtam egy esszét arról, hogy miért nem szabadna pártpolitikust államfővé választani. A leírtakat ma is vállalom és a mondanivalóját a mai helyzetben is érvényesnek tartom:

Pártpolitikus: miért ne?!

Az elmúlt hónapok egyik legfontosabb, a politikai napirendet is meghatározó kérdése a köztársasági elnök jelölésének és megválasztásának kérdése volt. Az álláspontok többnyire két szempont alapján csoportosíthatók: az egyik szerint (MSZP) az ország elég erős már ahhoz, hogy – nem is akármilyen, hanem aktív – pártpolitikusból is lehessen köztársasági elnök, míg a másik (SZDSZ, MDF, részben Fidesz) szerint egy ilyen politikai értelemben megosztott társadalomban erre nincs lehetőség.

  A címben feltett kérdésre az Alkotmánynak azt a passzusát hívtam segítségül, amely szerint: „Magyarország államfője a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzet egységét…”

  Az MSZP tagsága 2005. április 15-én Szili Katalint választotta államfő-jelöltnek (Szili Katalin 309, Glatz Ferenc 230 szavazatot kapott) annak ellenére, hogy az SZDSZ csak két jelöltet: Glatz Ferencet és Bárándy Pétert tartotta elfogadhatónak a fentebb említett ok miatt. Az itt tárgyalandó legfontosabb kérdés szerintem az, hogy az Alkotmány vonatkozó passzusa és a pártpolitikusi mivolt mennyire egyeztethetők össze. Amellett fogok érvelni, hogy nem egyeztethetők össze és nem amellett, hogy Szili Katalin ne legyen államfő.

  Az ügy pontosabb ismerete érdekében tisztázni kell, hogy mit is jelent a „megtestesíti a nemzet egységét” kitétel, és kit tekinthetünk pártpolitikusnak. Az előbbi kérdés megválaszolása szinte egyenlő a lehetetlennel. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen értékeljük és értelmezzük az Alkotmánynak ezt a rendelkezését. De talán azt jelentheti, hogy az elnök a társadalom nagy többsége számára emberileg és politikai értelemben is vállalható személyiség. A pártpolitikusra vonatkozó magyarázatok és érvelések is jelentős mértékben eltérnek egymástól. A legújabb érvelés szerint Göncz Árpád is pártpolitikus volt, és mivel ő a társadalom többségének megelégedésére végezte munkáját, így a pártpolitikusi mivolt Szili esetében sem lesz hátráltató tényező. De talán érezhető a különbség Göncz Árpád és Szili Katalin „pártpolitikussága” között. Ezért talán érdemes volna bevezetni a szűkebb ill. tágabb értelemben vett pártpolitikus fogalmát. A kettőt az különböztetheti meg egymástól, hogy míg a szűkebb értelemben vett pártpolitikus részt vesz a politika fősodrában (Szili Katalin, aki 2004. őszén a Szocialista Párt elnöki posztjáért is harcba szállt), addig a tágabb értelemben vett pártpolitikus ugyan tagja a pártnak, de meghatározó befolyása nincs a politikai folyamatokra, ha úgy tetszik, csak egy a sok közül (Göncz Árpád). Arról nem is beszélve, hogy a rendszerváltozás idején a pártokhoz való csatlakozás milyen esetleges volt, mint ahogy ezt a későbbi kiválások, pártelhagyások is mutatják.

  Sokszor hangzik el az az érvelés is, hogy Nyugat-Európa több országában is választottak már meg pártpolitikust államfőnek. De mint minden példa, ez is sántít egy kicsit. Én megvizsgáltam azon országok alkotmányait, amelyek politikai berendezkedése hasonlatos Magyarországéhoz, és ahol már választottak meg pártpolitikust államfőnek. Vizsgálataim Csehországra, Ausztriára és Németországra terjedtek ki, és egy nagyon fontos különbséget vettem észre. Csehország, Németország és Ausztria alkotmányai nem tartalmazzák a nemzet egységére való utalást, ráadásul Ausztriában, ahol az elnököt közvetlenül választják (így pedig nyilván pártpolitikust sem lehet kizárni a versenyből, ha egyébként minden, az alkotmány által szabott feltételnek megfelel), az alkotmány lehetővé teszi az elnök népszavazás útján történő leváltását is. Sőt az elnök a Bundesversammlung-nak, azaz a parlamentnek felelős (Artikel 68. (1)). Vagyis ott minden alkotmányos eszköz rendelkezésre áll ahhoz, hogy rossz választás esetén az elnököt vissza lehessen hívni. Magyarországon nem ez a helyzet. A köztársasági elnököt csak nagyon korlátozott eszközökkel lehetne elmozdítani posztjáról, és akkor is csak köztörvényes ügyben, nem pedig azért, mert sértett a vele szemben támasztott, a nemzet egységére vonatkozó szabályozás ellen.

  A legfontosabb érvnek azonban a pártpolitikus államfővel szemben én a precedens-teremtést érzem. Pártpolitikust ültetni az államfői székbe azt jelenti: a politika egy újabb intézményt „gyűr maga alá”. A legjobb példa erre a legfőbb ügyészi poszt körüli, fel-fellángoló politikai harc. 2000 nyarát megelőzően a legfőbb ügyészi posztot egy olyan személy, Györgyi Kálmán töltötte be, aki nem volt egyetlen pártnak sem tagja, leszámítva az MSZMP-t, de egész más pártállami körülmények között párttagnak lenni, ahol egy magasabb funkcióhoz ez szinte kötelező is volt, és nem jelentett egyet a párt politikájának elfogadásával, és más többpárti demokráciában felvállalni egy párt ideológiáját. Polt Péter, mint tudjuk, 1994-ben a Fidesz képviselőjelöltje volt. Ma pedig már ott tartunk, hogy a koalíció pártjai nyíltan arról beszélnek, egy alku keretén belül elképzelhetőnek tartják, hogy az SZDSZ jelölje a következő legfőbb ügyészt. Egy olyan posztra, ahol a pártsemlegesség még fontosabb, mint az államfő esetében.

  Egy másik nagyon fontos kérdés az a jelölés körüli dilemma, hogy meglesz-e az egyszerű többség a 3. fordulóban. És itt már senki sem beszél össztársadalmi konszenzusról. Az MSZP eleve úgy indul neki a választásnak, hogy nem számít az ellenzék támogatására. Pedig egy parlamentáris köztársaságban, ahol a politikai pártok a rájuk szavazók érdekeit jelenítik meg az országgyűlésben, kihagyni a pártspektrum egyik részét, annyit jelent, mint kihagyni a társadalom egy jelentős részét az államfőjelölés folyamatából. Így viszont sérülhet az az alkotmányos elv, amely szerint az államfő kifejezi a nemzet egységét. Részben ez történt egyébként a 2000-es elnökválasztáskor is, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az akkori ellenzéki pártok – ha csak szóban is de – elfogadták Mádl Ferenc személyét az államfői posztra.

  A megoldás talán az Alkotmány államfővel szembeni követelményeinek bővítése lehetne úgy, hogy szerepeljen benne az utalás: pártpolitikus nem választható meg köztársasági elnöknek. Bár a kérdés persze azután is kérdés marad: ki tekinthető pártpolitikusnak?

(2005)