Néhány hete írtam egy sorozatot Gréczy tényei címmel arról, hogy az ország a főbb makrogazdasági mutatók tekintetében mennyit változott az Orbán-kormány időszakához képest. Ennek apropóját (amit ezúton is köszönök Gréczy Zsoltnak) egy fennhéjázó, öntelt szocialista propagandista cikke adta. A cikk lényegi állítása az volt, hogy az Orbán-kormányhoz, annak teljesítményéhez képest az azt követő szocialista kormányok minden tekintetben jobban teljesítettek, mint konzervatív elődjük.
A helyzet értelemszerűen ennek éppen az ellenkezője (bár nyilván mindenben nem lehet szarul teljesíteni, így a legtöbb és legdrágább autópályakilométert építő kormány címét ezúton is a szoclib kormányra testálnánk). A gazdasági válságtól függetlenül folyamatosan kisebb volt az átlagos gazdasági növekedés 2002 után, mint az azt megelőző négy évben. A folyamatosan csökkenő munkanélküliségi adatokat egy rohamosan növekvő tendencia váltotta, az évről évre csökkenő inflációt, egy hektikus, olykor évekkel korábbi számokat produkáló áremelkedési ráta jellemezte, a magyar államadósság folyamatosan javuló egyenlegét 2002 után soha nem látott mértékű adósságnövekmény váltotta. És akkor még nem beszéltünk a foglalkoztatottság alakulásáról, a forint/euró árfolyam drasztikus (az aktuális fiskális politikától közel sem független) ingadozásairól, az adóterhelés folyamatos és így az állami központosítás, azaz az elvont jövedelmek újraosztásának drasztikus növekedéséről.
Így, választások előtt tegyük fel magunknak azt a kérdést (lényegében már játékon kívül, hisz a kérdésre, ha hinni lehet a közvélemény-kutatási adatoknak, a magyar állampolgárok döntő többsége már válaszolt), hogy mit hozott nekünk az elmúlt 8 év?
A gazdasági vetületét láttuk fentebb, illetve korábban. Látjuk, milyen társadalmi feszültségek vannak, hogy hányan élnek a létminimum környékén, hogy a költségvetési spórolás időszakában éppen egy baloldali kormány hagyja magára a legvédtelenebbeket. Hogy az elmúlt 8 évben szinte semmit sem haladt előre a környezetvédelem ügye, hogy alig használunk megújuló energiaforrásokat, hogy a magyar felnőtt lakosság fele(!) nem használja az újkor vívmányait, a számítógépet, az internetet, hogy a nagy ellátórendszerek területén lényegében egyetlen reform, reformértékű lépés, struktúraváltás nem ment végbe, hogy romokban a közösségi közlekedés, hogy soha nem látott mértékű a korrupció, hogy a magyar várható átlagéletkor messze elmarad a nyugat-európai szintektől, hogy most már minden gazdasági szereplő számára teljesen egyértelmű az oktatási rendszer - minden túlzás nélkül - valóban katasztrofális állapota. Lényegében nincsen olyan a társadalmat vagy a gazdaságot jellemző mutató, amelyben Magyarország uniós összevetésben ne az utolsó helyek egyikét foglalná el most már tartósan.
Persze lehet arra hivatkozni, hogy így a kormányzás végére – parafrazeálva Gyurcsányt – „sikerült visszahozni a szarból a költségvetést”, de ez először is 8 év viszonylatában csekélyke eredmény, másodsorban pedig kötelesség (ha már eltetszettek kúrni…), harmadsorban ez nem a kívánt struktúraváltással, ésszerűsítéssel, hatékonyságjavítással járt együtt, hanem egyszerű spórolással, ott is a butábbik fajtából.
A fentiekbe azonban nem csak az ország, hanem a Magyar Szocialista Párt is belepusztulni látszik. A közvélemény-kutatások szerint ennek a rossz kormányzásnak a következményeként borulhat a magyar pártrendszer. Gyurcsány és köre totálisan leamortizálta a szocialistákat (Kóka ugyanezt tett az SZDSZ-szel), miközben soha nem látott mértékűre duzzasztotta a rendszerkritikusok táborát, táptalajt biztosítva a szélsőséges politikai erőnek, a Jobbiknak. Mert ne legyenek kétségeink: a Jobbik megerősödésében a rossz kormányzásnak, a pökhendiségnek, a gyurcsányi politikának van döntő része, még akkor is, ha a Fidesz sem ártatlan. Nagy valószínűséggel a Jobbik (és reményeim szerint az LMP is) vasárnaptól parlamenti tényező lesz. Olyan tényező, amellyel alkalomadtán majd egy asztalhoz kell ülni. Amellyel egyeztetni, egyezkedni kell. Mindezt nagy hajlongások közepette megköszönhetjük a szocialistáknak, Gyurcsánynak és Kókának.
Mindenesetre vasárnap választani kell. Én biztos ott leszek, azt is tudom, kire fogok voksolni és kire biztosan nem. De a megelőlegezett bizalom nem szól az örökkévalóságnak. A választópolgárok többségével szemben én nem várok csodát. Tudom, hogy mi szakad az új kormány nyakába. Egy hitét vesztett, anyagi gyarapodásra vágyó, de attól az elmúlt 4 évben egyre távolabbra kerülő, jobb sorsra érdemes választóközönség várja nagy reményekkel a Fidesz kormányzati teljesítményét. Ha a leendő Orbán-kormánynak nem sikerül mindaz, amit ma ígér, négy év múlva a szocialisták szintjére süllyedhet és tovább erősítheti a radikális erők politikai jelenlétét.
Kívánom, hogy sikerüljön. Mindannyiunk érdekében.
/A képek forrása: Vote-o-shop/
