A Reakció szerkesztősége személyes visszaemlékezésekkel tiszteleg a köztársaság kikiáltásának huszadik évfordulója előtt. Ebből kiderül, hogy az életkori sajátosságoknak megfelelően ki ellenálló performanszokkal, ki italozással, ki kislányok harapdálásával töltötte a harmadik köztársaság kikiáltásának napját. Vagy már nem is emlékszik semmire.

  Itt következő, perverz érdeklődők számára szociológiai, pszichológiai és mikrotörténelmi szempontból tanulságos történeteink után sokkal inkább várjuk kedves olvasóink vonatkozó sztorijait!

Ambrus Balázs

  Rögzítsük az alapállást: esztergomi Ferences Gimnázium, 1989. október 23. Kollégium. Bemarhult gyerekek, akik önérzetét a kötelező hajvágatás sokkal jobban bántotta, mint az orosz laktanya a régi szeminárium falai között. De azért valamit tizenhét évesen is levettünk abból, hogy ezen a napon a jó atyák már nem zártak be bennünket a kolostor, iskola, kollégium, templom határolta falak közé, szemben a korábbi évek gyakorlatával.

  A páterek óvatossága a késő Kádár korban teljesen indokolt volt. Mert amit – amúgy biblikusan – otthon fülbe súgva közöltek, azt a bátor kollégisták „a háztetőkről hirdették” városszerte. (Géza atyát az ötvenes években kegyetlenül megkínozták a kommunista börtönökben, úgyhogy ő különösen ellenezte a szólásszabadságunk gyakorlatba ültetését.) Minden második tanteremben volt egy tévé. Nagyjából csak Zeffirellit nézhettünk, meg az osztálykirándulás VHS felvételeit, de aznap valahogy rápörgött az egész klérus. Sőt, kötelező volt megnézni a vén komcsit a Parlament balkonján.

  Nem nagyon értettük, hová tűnt az elmúlt nyolcszáz év ferences következetessége. Páter Ferenc viszont nagyon képben volt, orosz nyelv tudásával jól sáfárkodott, és az érdeklődő tanulókat – akik közé baromira nem tartoztam – már hónapokkal korábban a glasznoszty és a peresztrojka titokzatos aurájával vette körbe. Fráter Kapisztrán személyre szabott történelemórái és akkor, ott kontextusba helyezett 23-i magyarázata, a cizellált antikommunizmusa alapjaiban határozta meg későbbi világlátásomat. De a téren parádézó, 1956-ban a népköztársaság kegyeltjeként Moszkvában dekkoló szakembert, a kikiáltó szerepe dacára sem tudta megkedvelni. Vagyunk így vele egy páran.

Balogh Ákos Gergely

  Egerszegen a Petőfi Sándor Általános Iskola harmadik (cé?) osztályában éppen matekórára esett a Kikiáltás. Tanítónőnk, Ancsa néni bekapcsolta a tévét, s azt mondta, figyeljünk, mert erre a napra öreg fejjel is emlékezni fogunk. Tényleg emlékszem, s lényegesen jobb szívvel, mint ha fociedzés helyett lépett volna fel Szűrös mester.

Czotter Andris

  A '89-ben még semleges világnézetű pestszentlőrinci Steinmetz Gimnázium tévén követte az eseményeket. Minden osztályban bekapcsoltatta a tévét a diri, az öreg Nándi bácsi. Az osztályfőnökön és rajtam kívül senkit nem érdekelt a téma, a társaság nagy része valószínűleg alugalacsinokkal dobálózott, aludt vagy amőbázott. Október 23 előtt és után is folyamatosan a Vállalkozók Pártja matricáival ragasztgattam körbe a fél világot, a padjaimat, iskolaszekrényeket. A matricán egy sas onanizált a Kossuth-címerre.

Rumi Tamás

  Én férfiasan bevallom, hogy a dicsőséges harmadik magyar köztársaság kikiáltására még nyomokban sem emlékszem, pedig a tanító nénim hardcore MDF-es volt, annakidején még az Auróra cirkáló történetét is szántszándékkal átugrottuk az olvasókönyvben. Akkor még sajnáltuk, ugyanis sokkal érdekesebbnek tűnt a Fiat 500 című remek olvasmánynál. '89-ből egyetlen maradandó és igen élénk emlékem Ceausescu elvtárs és neje kivégzése, azt viszont legalább tucatszor megnéztem.

Oli bácsi

  Én már akkor is ellenálló voltam. A gimnáziumban megcsináltam az ISKOLAFALIÚJSÁGOT '56-ról, apám megszerezte hozzá korabeli fotók másolatait az MTI fényképtárából, kiraktam egy, a család becses kincsének számító 1956. november 2-i Irodalmi Újságot, meg cetlikre ragasztva '56-os jelszavakat, majd az egészet leöntöttem vörös festékkel.

  Kurvára művészi lett, bár az iskolavezetőség kevéssé díjazta a harminc centis "Ruszkik haza!" izét a kirakatban. Reggel beosontam az iskolába, ezt kitettem, majd, miután nem volt tanítási szünet, eljöttem és apámmal együtt kimentünk a Kossuth térre kikiáltani a köztársaságot.

  Ott apám javallatai alapján az FM árkádja alá húzódtunk, hátha Piros Laci bácsi és a Partizánszövetség megint aktivizálja magát. Atyám lovagiasan beírta az ellenőrzőmbe, hogy a hiányzás oka a "Köztársaság kikiáltása". Ebből lett a balhé, meg abból, hogy reggel még láttak a suliban. Ahhoz gyávák voltak, hogy a faliújságot is kifogásolják, azt csak csendben leszedette velem az igazgató.

  Kaptam valami igazgatói intőt vagy mi a szart is. Én nagyon gyáva vagyok, félek mindenféle hivatalosságtól, de érdekes, ezen már akkor, 15 évesen is csak röhögtem, sőt elkezdtünk szervezni valami demokratikus diákszervezetet is haverokkal. Az igazgató azóta az önkormányzat oktatási bizottságának elnöke lett (szoci, ofkorz) és nagyon szeretett volna polgármester lenni, de nem lett, mert ahhoz is lúzer.

  Nemrég bejelölt az iwiw-en. Asszem így szép, keretes a történet.

Kínai Kálmán és Trágár Tóni

  Elsőéves gimnazisták voltunk. Már előző este fellobogózták a hidakat, és mivel valami válogatott meccsre készültünk, pár cimbivel a hídról loptunk magunknak magyar zászlót. De az is lehet, hogy ez '90-ben volt, az biztos, hogy be voltunk baszva. Mindenesetre ezt nem biztos, hogy meg kéne írni.

Rajcsányi Gellért

  Az 1990 előtti (privát korszakolás szerint pre-Jules Verne) időszakból kevés emlékem maradt. Az adriai nyaralás tengerkéksége, a Toblerone csoki íze és a guruló matchboxok villannak be így elsőre. Másodjára pedig az AIDS-ellenes fütyülős dallam meg a MÜSZI-bácsis reklám. Az utolsó kisdobos-évfolyamba tartoztam, cserébe hamarosan cserkész lettem. Siófoki, hardkór komcsi iskolai igazgatónőnk nem kapcsolt be nekünk se tévét, se rádiót a nagy napon. Második bés kisgyermekként így az esti híradóban hallottam először az eseményről. Tisztán előttem van, ahogy a konyhaajtóban állok szüleimmel, és a tévében egy szemüveges bácsi éppen kikiált. Nyolcévesen így találkoztam a demokráciával.

  „Mi az a köztársaság?” - kérdeztem szüleimtől, és mintha könnycsepp gyülekezett volna a szemük sarkában, így emlékszem én.

  Most visszagondolva örülök, hogy sokat próbált nagyszüleim mindegyike megérhette azt a napot (gulagot járt nagymamám a mait is), és a rohadt kommunisták azóta eltakarodtak a pi

Novák Tamás

  '89. október 23-án a Piarista Gimnáziumból nem akartak elengedni senkit se a Kossuth térre, talán egy negyedikes osztály ment ki, vagy szöktek ki onnan néhányan - köztük az a Sz.(arka) Gábor, aki Für Lajos tanácsára lett végül katona, és most valami magasrangú tiszt. Bátyámék, akik akkor harmadikosok voltak, az osztályfőnöküket és az igazgatót kérték, hogy engedje ki őket, de ők se mehettek.

  Bátyám osztályfőnöke egyébként egy hosszú levelet írt a tanítványai szüleinek, hogy a diákok miért ne vegyenek részt semmilyen megmozduláson, és óvakodjanak a provokációtól. Az atya legendás volt a gimiben, mellesleg harcos antikommunista is volt. Tíz évvel később derült ki róla, hogy valójában besúgó volt és jelentett a BM-nek.

  Mi, kis elsősök csak erőtlenül próbálkoztunk, de természetesen minket sem engedtek ki és a TV-közvetítést sem nézhettük. Közben édesanyám vidéken volt a nagypapám halálos ágya mellett, de félt, hogy 23-án este mi a bátyámmal kimegyünk az utcára és valami balhéba, vagy lövöldözésbe keveredünk - a hajlam megvolt bennem -, ezért este visszautazott vonattal Budapestre. Aznap éjjel a nagypapám, akit nagyon szerettem, és aki nagyon utálta a kommancsokat, meghalt.

Szathmáry

  1989. október 23-a hétfőre esett. Ezt azért tudom biztosan, mert a hétfő mindig nulladik órával kezdődött abban az évben. Ráadásul kémiaórával. (Azzal a tanárral kellene elbeszélgetni, aki hétfő reggel hétre kémiaórát szerkeszt az órarendbe.) Másodikos gimis voltam akkor. De ez a kémiaóra nem a polipeptidekkel indult, hanem a politikával, illetve a kémiatanárnő (aki mellesleg az ofőnk is volt) rövid történelmi bevezetőjével. Nem nagyon emlékszem már rá, hogy mit mondott, csak a végére: felkért engem, hogy mondjak néhány szót a mai napról.

  A kérés nem ért váratlanul sem engem, sem az osztályt, mert én számítottam az osztály renitens, rendszerváltó figurájának. Nem szégyelltem bevinni a politikát az iskolába, de olyan idők jártak, hogy ez az iskola vezetését és a tanárokat sem zavarta. Meg kell jegyezzem, hogy a gimink (hú, de szar ezt kimondani) haladó szellemiségű volt.

  Így esett meg, hogy az akkor még működő Kádár-címert a tábla felett lecseréltem a szétrobbanós címeres MDF plakátra. Senki nem szólt érte, igaz a Tavarisi Konyec plakátot is kitettem a falra, de azt leszedették. De visszatérve a kémia órára, elmondtam a mondandómat, majd egész órán beszélgettünk. Az első órától kezdve azonban minden folyt szép csendesen a maga hétfői rendje szerint. A második óra közepén egyszer csak megszólalt a hangosbemondó: Khmm, krrrr..... Itt az igazgató beszél. Bejelentette, hogy a nap történelmi jelentősége miatt tanítási szünetet rendel el. Minden fiatalt arra biztat, hogy menjen ki a Kossuth térre a köztársaság kikiáltására, de aki nem tud vagy nem akar így tenni az maradhat a suliban, mert az aulában felállítanak egy TV-t és azon is lehet nézni az eseményt.

  A felszólításnak a fiútársaság eleget tett. Kimentünk a Kossuth térre, zászlót lengettünk, fújjoltunk Szűrös Mátyás szovjetbarátságot deklaráló mondatára, örömködtünk egy sort, oszt' hazamentünk.

Szmöre

  Az én történetem ideológia-mentes. Hétévesen azokban a napokban jöttem haza valamiféle táborból, talán Sopronból. Ezen hiába tündököltem az ország-főváros vetélkedőn, mivel térden haraptam egy kisleányt, fél napot büntiben töltöttem: a libikóka mögött vigyázállásban.

  Az ominózus napon valószínűleg már iskolában henyéltem (1/b) és kuncsorogva néztem osztálytársaim, akik elmarták előlem az utolsó takarékbélyegeket is. A szünetben tejport nyaldostam a Nebuló büfében, mert az oly divatos gofrira nem volt elég zsebpénz. Az ötödik óra után alighanem vonalfogóztunk, a hangszóróból tombolt a Manhattan együttes. Emlékeim szerint Garas Erika jobban érdekelt, mint Szűrös Mátyás.

Kolon István

  Valami járvány volt? Vagy ilyesmi. Mindenesetre beteg voltam, otthon, és anyám is (ebből gondolom a járványt, mert ő tanárnő, és ő is otthon). Csirkét pucolt. Másra nem emlékszem.

Lelky Lola

  Nem tudom már '89-'90-'91-et szétválasztani. Az első választások előtt gyűjtöttem a plakátokat, met azt gondoltam, hogy történelmi esemény és fontos relikviák lesznek ezek a papírok. De a költözködések közben eltűntek. Anyukámék eszmélésem óta mindig suttogva '56-ról beszéltek. '88-ban anyukám majdnem belekveredett egy rendőrös-oszlatós október 23-i megemlékezésbe. Tehát '89-ben, 14 évesen lelkesen kimentünk a Kossuth térre, családilag. Rengeteg mécses volt és elénekeltük a Himnuszt. Azóta is bennem van a lendület és az egyetlen forradalmár vagyok a városban. Utána, vagy már akkor is minden tüntetésen piros-fehér-zöldbe öltöztem egy barátnőmmel (piros sál, fehér ing, zöld nadrág). Már nem öltözök be.

bozót.harcos

  Nyolcadik osztályos voltam a Pethő Sándor (volt Labda) u. általános iskolában. Azóta felszámolták. Ha jól emlékszem, közvetlenül a déli harangszó után állt ki Szűrös Matyi az Országház balkonjára. Ezt azért tudom, mert úgy rémlik, hogy óra közben hallottam a harangszót, és tudtam, most következik majd a pillanat.

  Izgatottan vártuk, mintha valami radikális cezúra lenne az életünkben. A sors különös fintoraként épp oroszóránk volt. A rendszer már recsegett-ropogott akkor, az orosztanárunk is feladta már lélekben. A köztársaság kikiáltása alkalmából épp azon lamentált, hogy mi a francot keres ő ezen a pályán. Az persze szóba sem jött, hogy kimehessünk a térre, az iskola vezetése vérkommancs volt, tévén se néztük. Másnap a húgom kisatírozta a személyimben a "nép-" előtagot mindenhonnan.

Robin Masters

  Az ekezetek hianya azt jelenti, hogy igenis megtortent a rendszervaltas - kulonben most aligha irogatnek Amerikabol, ugy legalabbis biztosan nem, hogy mellette meg vissza is szeretnek terni. '89-et oteves fejjel sikerult vegigtuntetnem. Termeszetesen magamtol is mentem volna, de azert konnyebb volt a noverem nyakaban ulve, aki az elso gimnaziumi Fidesz-kor alapitojakent mindenutt ott szervezkedett, s engem, akit szuleink gyakorta felugyeletere biztak, magaval vitt. Allitasa szerint, egy szolidabb botozas alkalmaval maga Deutsch Tamas vett karjaiba, hogy megvedelmezzen. Ezt sosem felejtem el neki.