A futballnyomorúság feneketlen mélyére jutottunk. Persze ez már régóta így van, de most már abban a stációban vagyunk, hogy ezt már észre se akarjuk venni. Sőt, fejlődésről, szakmai munkáról, jelentős focisikerekről számolunk be önmagunknak, és izgatottan várjuk az újabb kihívásokat. Legyen az BL meccs, világbajnoki selejtező vagy az U20-as VB, tolongunk a jegyekért vagy a jobb ülőhelyért a tv előtt - és ha az sincs, akkor meg vadul streamelünk. Az elemzők közben izgatottan elemeznek, a nézők zászlót lengetnek, a focistáink meg szűnni nem akaró lelkesedéssel rázzák a pofonfát, hol itthon, hol külföldön. És? És mindezek után vastaps, olézás, himnusz, vállveregetés, adott esetben enyhe bírói ítélet a jutalom.

  Tegnap este, amikor a Lyon - egy jobb európai középcsapat - itt Budapesten, negyvenezer ember előtt szarrá verte a Debrecent, az egész stadion felállva tapsolt. Nem cinizmusból, hanem komolyan tapsolt. A mutatott játéknak. Én nem ismerem ezt a játékot, és azt sem akarom, hogy elmagyarázzák nekem, hogy ez jó, hogy ez előrelépés. Én azt a játékot ismerem, amikor az a csapat, amelyiknek drukkolok, több gólt rúg, mint az ellenfele, amikor győz, amikor továbbjut, amikor kiharcol valamit.

  Emlékszem, a nyolcvanas években, amikor még létezett egy csapat, amit Videotonnak hívtak és tapsot kapott Madridban a spanyoloktól az UEFA kupadöntőn, meg volt egy csapat, ami a hollandokat megelőzve jutott ki a VB-re. Nos, abban az időben gyerekként sokat gondolkoztam azon, hogy milyen rossz lehet azoknak a nemzeteknek, akiknek soha semmilyen esélyük nincs, hogy a nemzeti vagy a klubcsapatuk győzzön. Milyen szar lehet a máltaikanak, milyen szar lehet a ciprusiaknak vagy éppen a törököknek, hogy nekik annak is örülni kell, ha egy-két pontot szereznek egy selejtezőcsoportban, ha a klubcsapatukat nem alázza szénné-szarrá valaki. Hogy nemzeti hősként ünneplik a játékosokat, ha egy döntetlent elérnek.

„Gól! Na, végre!”

  Igaz, ami igaz, a kicsinyke Máltán azóta se sok minden változott. A világbajnoki harmadik Törökországra ne vesztegessük az időt, Ciprus klubcsapata, az APOEL pedig két éven belül másodszor került a BL főtáblájára. Mi meg az elmúlt két hónapban jártunk Bukarestben, Svédországban, a törököknél, játszottunk a portugálokkal, a svédekkel, a hondurasziaiakkal, a luxemburgiakkal (az U17-es csapat kapott ki tőlük), és most éppen a Lyon köszönt be.

  Minden jól összecsapott tenyér, minden hangos olé, minden lelkendező cikk azoknak a székét erősíti, akik huszonöt éve végzik a komoly szakmai munkát ebben az ótvar nagy mocsárban. Márpedig nyilvánvaló, hogy nem lesz ebben az országban semmi, amit bármilyen értelemben is futballnak lehet nevezni, amíg nem hintenek be mindent sóval, amíg bírósági ítélettel nem tiltanak el mindenkit, akinek az elmúlt húsz évben köze volt ehhez a förmedvényhez. Lehet sorolni a neveket! És ha a bíróságnak gondja lesz az ítélet indoklásával, akkor csak be kell mutatni a felvételeket a tegnapi meccsről, a 4-0-ás zakó után boldogságban úszó arcokról.

  Tudom, geci vagyok, mert egy küzdelmes meccs után el akarom venni a szurkolók örömét. De igazából, nem, nem akarom elvenni. Természetesen lehet örülni. Hajrá!

  És most valami egészen más: