Mint ismeretes, miniszterelnökünk mostanában külföldön járva többet kalippózik, mint a komplett Kovi-istálló, ráadásul pénzt se kap érte, és még örömet sem okoz vele senkinek, úgyhogy sok értelme nincs az egésznek. II. János Ádám liechtensteini hercegen kívül gyakorlatilag nincs EU-s vezető, aki az utóbbi hetekben ne lengette volna meg előtte a félszemű hadnagyot, bár már erre se kell sokat várni. Gyurcsány Ferencbe, ha már a protokoll miatt nem lehet megakadályozni, hogy megjelenjék valahol, mindenki belerúg egy nagyot, majd elhúzódnak tőle, mint a nénik a szaros hajléktalantól a 7-es buszon.

 Na de erről itthon senkinek nem kell tudnia, itthon még mindig ő a király, a pápai szupermen, kislányok, fiatalasszonyok és az ország megmentője. Ezt a legjobban a blogja bizonyítja, ahol - válság ide, válság oda - a rajongók mindig pontos tájékoztatást kapnak legújabb hőstetteiről.

 Lássuk csak, miről ír a kormányfő azokon a nehéz napokon! Azokon, amikor jobban szétalázza magát, mint a lila majmok szokták a Megyeri úton: 

Tegnap délután az Origón cseteltem, s ha már ott elmondtam egy kérdésre válaszolva, itt sem hallgatom el: fel kell függesztenem pár hétre a futást. Jó tíz napja annyira megfájdult a térdem a szokásos reggeli tréning közben, hogy abba kellett hagynom. Gondoltam, elmúlik pár nap alatt, pihentettem, kenegettem különféle krémekkel, amit a futótársak ilyenkor ajánlanak, de csak nem múlt el. Így aztán egy hét elteltével tegnapelőtt elmentem orvoshoz, ahol megállapították, hogy az ízületi felszín annyira sérült, hogy újra kell építeni - ha jól értettem a kifejezéseket -, és egyből injekciót kaptam a térdízületbe. Ezt megismétlik még vagy négyszer a következő hetekben, és addig nincs futás.

A szerda egyébként is pocsék nap volt e tekintetben. Korábban már írtam, hogy év elején mindig alapos szűrővizsgálaton veszek részt, és külön fogászati szűrésen is. Idén úgy döntöttünk, hogy egy régi hidat kicserélünk. A kezelés folyik már pár alkalom óta, és jó ideje most először igazán fájt.

De vannak jó hírek is, ha már futásnál, sportnál tartunk. Lelkesen tartom magam ahhoz, hogy heti két-három alkalommal lejárok a konditerembe. Fantasztikus edzőm van, aki szupermaratonista, most a Spárta-Athén 240 kilométeres futóversenyre készül. Nem tévedés, egyben futják le ezt a távot. Elképesztő! Szóval, múlt hét végén fekvenyomásban átléptük a 100 kg-ot. Nem mintha ez verseny lenne, de úgy emlékszem, hogy amikor két éve először lementem a konditermbe, ennek felével, harmadával kezdtem a súlyok emelését. Mi tagadás, nem egyszer úgy elfáradok már kora reggel, hogy lépni alig tudok, de aztán ebből fél óra alatt igazi frissesség lesz, így nagyon jól kezdődik a nap. Ebben a komoly tempóban szükség is van rá!

...

Időnként meg kell küzdeni a biztonsági szolgálatokkal, hogy az embernek normális maradjon az élete. Valószínűleg ez tipikus konfliktus a védelem alatt álló vezetők és a rájuk vigyázó titkosszolgálati emberek vagy éppen kormányőrségek között. Mi Klárával e téren elég határozottak voltunk az első perctől kezdve. Próbáltunk ellenállni minden olyan kísérletnek, ami túlzottan korlátozza szabadságunkat, magánéletünket azzal együtt is, hogy tudomásul kellett venni bizonyos szabályokat.

Mindez arról jut eszembe, hogy hosszas küzdelmet kellett folytatni a brit titkosszolgálatiakkal amiatt, hogy vonattal akartunk London belvárosából Gatwickre eljutni, ami késő délután így sokkal egyszerűbb, mint autóval. Gyorsabb is, meg kényelmesebb is. Erről bizony az elmúlt napokban hallani sem akartak, miközben bennünket inkább a délutáni munka érdekelt, befektetőkkel, elemzőkkel találkozni, mintsem hogy akár csak fél vagy egy órával többet töltsünk autóban. Ami lehet, hogy elegáns, de egyáltalán nem praktikus. Nagykövetünknek nem sikerült átverekednie magát a brit rendszabályokon, így aztán amikor megérkeztünk reggel, az volt a terv, hogy nekem előbb ott kell hagynom a délutáni programot csak azért, hogy autóval vihessenek ki Gatwickre.

De nem hagytam magam, jeleztem a brit illetékeseknek: azért jöttem Londonba, hogy dolgozzak és az időt nem azzal akarom tölteni, hogy rendőrségi kísérettel a dugóban üljek, hanem azzal, hogy végezzem a dolgom, amiért jöttem. Úgyhogy tájékoztattam őket - nem engedélyt kértem -, hogy vonattal fogok kimenni a Victoria pályaudvarról Gatwickre, ami így alig több mint fél óra. Viszonylag könnyen beletörődtek a változásba, így a legkisebb gond nélkül jutottunk ki a repülőtérre, együtt a teljes delegáció, miniszter kollégák, szakértők, újságírók, minden különösebb fakszni nélkül. Hozzáteszem, általában is rossz szemmel nézem azt, amikor állami vezetők vagy miniszterek ilyen ügyekben nagy felhajtást igényelnek. Persze, mindennél sokkal fontosabb az, hogy hasznos és izgalmas tárgyalásokat folytattunk Londonban, de ma nem akartam belebonyolódni szakmai vagy politikai ügyekbe, inkább ezt az epizódot meséltem el.

 Nos kérjük, ha ezzel az emberrel találkoznak, nagyon vigyázzanak. Semmi esetre se tegyenek hirtelen vagy félreérthető mozdulatot a közelében, és mindenben kövessék utasításait. Napó nélkül is százat nyom, James Bondot, ha kell, megcipőzi, és egy hídcsere meg sem kottyan neki.

 Csoda-e, hogy itt tartunk?