A Heti Válasz „nagy vitaként” hirdeti és két számában, folytatásokban közli Fábry Sándor és Vágó István politikai bokszmérkőzését. Az első rész címe, „A helyzet tragikuma” kiválóan jellemzi a szituációt és a vita tartalmát is. Az egyébként kiváló interjúiról ismert Stumpf András szerkesztésében megjelent anyag két híresség kínos és értelmetlen összecsapása. Ki tagadná, hogy a decens vegyészmérnök az egyik legnagyobb koponya a magyar szórakoztatóiparban: még a pre-celeb idők gyermeke, aki akkor lett nagy, amikor számított a műveltség, az intelligencia és a teljesítmény. Az átkosban a kvízműsorokban meg kellett feszülni egy porszívóért és Vágónak nem is a súgógép volt a legfőbb támasza, mint általában a mai álhírességeknek. Ráadásul alkalmazkodóképes: kevesen tudtak ilyen egyenes karriert befutni a másfél csatornás kádári médiapocsolyából kiindulva egészen a Retek Klub csúcsnézettségű sikersorozatáig.

 A sarlatánok ellen vívott magánháborúja számomra kifejezetten szimpatikus, de van, aki nem szereti a modorát, ez már ízlés kérdése. Miként Fábry Sándornál is, aki Vágó első fénykorában lézengő ritterként bolyongott a filmvilágban. A rettenetes Megint tanú 1994-ből sajnos az ő nevéhez fűződik, ám a legendás Sose halunk meg dramaturgjaként és a joggal kultuszfilmnek tartott Roncsfilm nyomozójaként többszörösen jóvátette bűneit. A rendszerváltozáskor zseniális és eredeti Dizájn Centerével robbant be a köztudatba: a kulcs itt is a műveltség volt, mindezt pedig terézvárosi vagányként remekül kombinálta a vaskos pesti humor legjobb hagyományaival. Aztán jött a nagy sikerű, Friderikuszt lepipáló, máig is tartó showman-korszak, amely mostanság kicsit átfordult egy majdnem hofis, utánérzős hangulatba és az egyre erősebb, lassan a Heti Hetes stílusát közelítő politikai kinyilatkoztatásokba. Eközben persze Vágó is beszól néha, róla is köztudottak pártpolitikai szimpátiái. S ehhez meg is van a joguk természetesen.

 De azt nem értem, hogy ha két ilyen kiváló elmét összeeresztenek, akkor abból miért egy ilyen, a Népszava versus Magyar Nemzet érvkészletét használó silányság születik. Holott nyilván mind a ketten autonóm személyiségek volnának, itt mégis a legócskább, betelefonálós pártműsorokból ismert közhelygyűjtemény hagyja el kettejük száját, amint a politika kerül a napirendre. A vitából kiderült, hogy Vágó azért bojkottálja Fábry műsorát, mert az leköpte egyszer Gyurcsány portréját. „Nem úgy van az, hogy mindenfajta gondolkodást tolerálunk” - fejtegeti most Vágó, hogy mit is jelent neki a liberalizmus. És aztán folytatódik a mélyrepülés a „Ferenc testvérezéssel”, „köztörvényes bűnöző kormányozással”, no és persze a másik oldalról „Orbán-bányázással, Tokaj-szőlőzéssel”, meg a többi, ezerszer elkoptatott kampány-ócskasággal. Azokkal, amelyek szinte soha nem kerülnek szóba a politikusok fehér asztalánál, csak a tudatosan hergelt rajongói táborok acsarkodásaiban. Komoly, jó eszű emberek rezzenéstelenül meghülyülnek, ha Gyurcsányról, vagy Orbánról esik szó. Különben hogy mondhatna Vágó olyat, hogy ne irigykedjünk, mert a szlovénok rosszul jártak az euróval? És Fábry ne tudná, hogy Princz Gábort kollektívan hagyta futni a politikai elit, merthogy nyomós okuk volt rá?

 Ez a felszínes vita pontos lenyomata az országot gúzsba kötő tehetetlenségnek és gyűlölködésnek. Súlyos tévedésnek gondolom azt, hogy bármi értelme vagy pozitív hatása lehet annak, hogy ha két jó dumájú showmant egy alkalmatlan csatatéren egymásnak ugrasztanak, mert abból ez a szerencsétlenség sül ki. A vita első részében egy szó nem hangzott el a jövőről, csak a publicisztikai sablonokra futotta. A közélet teljes félreértése, hogy azt politikusok helyett showmanekkel akarjuk játszatni. Ha ez a végeredmény, akkor a suszter, maradjon inkább a kaptafánál (mikrofonnál).