A hírguruk a vasárnapi szerbiai parlamenti választások kapcsán a nyugatbarát erők fölényes győzelméről számoltak be világszerte. Kétségtelen, hogy a nyugatos opciót felvállaló pártok minden eddiginél jobb eredményt értek el, s a választóknak majdnem sikerült egyértelmű helyzetet teremteniük arra vonatkozólag, hogy milyen Szerbiát szeretnének látni a jövőben. De csak majdnem. Mielőtt elégedetten hátradőlnénk a fotelban, vagy könnyeinkkel küszködve képletesen a keblünkre ölelnénk a szerb nemzetet (ezt tettük a románokkal nyolcvankilenc decemberében, oszt’ hogy bejött), meg kéne nézni egy kicsit azokat a fránya számokat. Az egészen aprócska probléma konkrétan az, hogy a Demokrata Párt (DS) választási koalíciója még potenciális szövetségeseivel együtt sem rendelkezik elegendő mandátummal a kormányalakításhoz.

 A Borisz Tadics elnök nevével fémjelzett DS által vezetett többpárti Európai Szerbiáért szövetség a Koszovó elszakadását a nyilvánosság előtt egyedüliként elfogadó liberálisok (LDP) tizennégy, valamint a nemzeti kisebbségek (köztük a Magyar Koalíció) hét képviselőjének támogatásával is csak 123 mandátum felett diszponálna az új összetételű belgrádi szkupstinában, az egyfős többséghez szükséges 126 helyett. A királycsináló – mint idáig annyiszor – ismét Vojiszlav Kostunica lett. Ha ugyanis a Szerb Radikális Párt (SRS) próbálna kormánykoalíciót összeeszkábálni, s a jelenlegi miniszterelnök Szerbiai Demokrata Pártja (DSS) – amint azzal a nagy túlélő számtalanszor fenyegetőzött már – frigyre kelne vele, a tandem a milosevicsi lángot őrző szocik támogatásával kiegészülve kétmandátumos abszolút többséghez jutna. S a csábítás nem is kicsi: a radikálisok már előzetesen felajánlották a miniszterelnöki posztot Kostunica számára – amit a DS-től semmiképp nem kapna meg.

 Kérdés, hogy a nyugati diplomácia nyomása elég lesz-e ahhoz, hogy Kostunica felújítsa a koalíciót egykori szövetségeseivel. Viszonylag nagy összegben mernénk fogadni abban, hogy az amerikai, a brit és a francia nagykövetek ezekben az órákban egymásnak adják a kilincset a miniszterelnök rezidenciáján (sőt, az EU soros elnökségének képviseletében még a szlovén nagykövet is fontos embernek érezheti magát). Ha sikerrel járnak, akkor még mindig ott a kétség: a jónéhányszor felmelegített, de mindannyiszor a szemétbe hajított pite ezúttal vajon mitől válna ehetővé? A történelmi tapasztalatok nem túl biztatóak. Milosevics nyolc esztendeje megbukott, két éve az örök szerb vadászmezőkre is eltávozott; az őt és nómenklatúráját felváltó új csapat viszont a kezdetektől súlyos belső antagonizmusokkal küzdött, Koszovó függetlenségének februári kikiáltása pedig végleg felrobbantani látszik. Ezért volt óriási hiba, hogy a nyugati hatalmak – ahelyett, hogy egy gyors amputációval Milosevics nyakába varrták volna annak idején a tartomány elvesztését – eddig vártak a már akkor is tudvalevőleg elkerülhetetlen lépés megtételével.

 A kilencvenes évek elején a most meghatározó pártok kivétel nélkül hevesen flörtöltek a nagyszerb nacionalizmussal és támogatták Milosevics katasztrófapolitikáját. A Djindjics-, majd Tadics-vezette demokraták egy idő után levonták a következtetéseket, és váltottak. Koszovó kérdésében például nagyon jól tudják, hogy lefőzték a kávét, s csak a kötelező tiszteletköröket teszik meg a nyilvánosság előtt, gyakorlatilag saját fizikai biztonságuk érdekében. Kostunica viszont évtizedek óta a szerb nemzeteszme frusztrált vállfaját űzi. Már az egyetemről is azért rúgták ki, mert tiltakozott az 1974-es titói alkotmánynak a szerbek számára szerinte hátrányos rendelkezései ellen. Nyolc évvel ezelőtt csak hiteles nackó krédója biztosíthatta számára a győzelmet Milosevics felett, erre egy Djindjicsnek esélye sem lett volna akkor. Európa-ellenes kirohanásai és Moszkva számára tett gesztusai – így például a szerb olaj- és gázszektor bagóért történő átjátszása a Gazprom kezére az év elején – szintén azt jelezték, hogy komolyan számol valamiféle geopolitikai alternatívával Belgrád számára. Majd pedig a politikai túlélés ösztöne is azt diktálta neki, hogy Koszovó ügyében teljes erővel belecsapjon a lecsóba és előrehozott választásokba meneküljön. Nem is sikertelenül: az év elején még alig öt százalékos támogatottságát tizenegyre tornázta fel, és – hacsak a szocialisták nem mennek kormányra az európai erőkkel, ami politikai szenzációval érne fel, bár ugyebár a Balkánon nincs lehetetlen – ismét a döntőbíró szerepébe került.

 Ha a radikálisokkal tart, Szerbiára elszigetelődés és kilátástalanság vár. Ha visszatér egykori „csapatába”, ott valószínűleg továbbra is féke lesz a valódi paradigmaváltásnak, és folytatódik az elmúlt évekre jellemző bizonytalanság, sodródás. Európai legyen, vagy frusztrációiba és pánszláv illúzióiba bezárkozó, oroszbarát fekete lyuk a kontinens térképén? Úgy tűnik, Szerbia továbbra sem tudott határozott választ adni arra, hogy melyik utat kívánja járni.